Ha újrakezdhetném, sok mindent máshogy csinálnék
Van olyan, amikor úgy
gondolom, hogy én ezt vagy azt a hibát nem fogom elkövetni aztán egy idő után rájövök, hogy elméletben nem így akartam reagálni, mégis így reagáltam. Ez elgondolkodtató és kicsit megdöbbentő is. A kutyanevelés pedig tele van ilyen pillanatokkal.
Ennek a bejegyzésnek a vázát már napokkal ezelőtt megírtam, aztán nemes egyszerűséggel meg is felejtkeztem róla.
Majd ma, hazaérve az egyetemről egy teljesen más perspektíva jutott eszembe a mai Bloggerképzős feladat kapcsán.
Gyermekem nincs, a saját gyerekkoromat alapul véve pedig ötletem se volt, hogy álljak neki a dolognak.
Úgyhogy megragadtam a témát egy olyan nézőpontból, ami ismerős számomra: ez pedig nem más, mint a kutyanevelés.
Igazából gyanítom, hogy első kutyás gazdiként mindent elrontottam, amit csak el lehet rontani. Én, aki tíz-tizenegy évesen Victoria Steel műsorait nézte, naponta többször is, aki minden létező kutyákkal foglalkozó könyvet elolvasott...
Nos, Dodó tegnap töltötte a 8. évét. Rá kellett jönnöm, hogy ennyi év távlatából, ha újrakezdhetném a kutyázást, sok mindent máshogy csinálnék.
Hangsúlyt fektetnék a szocializációra
Talán az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem, a megfelelő szocializáció hiánya. Régen olyan voltam, mint egy túlféltő anyuka, nem vittem a kutyát se emberi, se kutyatársaságba igazán, és ennek mára meg is lett az eredménye: van egy fehér, cukimuki vérebem. Aki se a kan kutyákat, se a gyereket nem tolerálja. Bár - talán a saját lelkiismeret furdalásom csökkentése miatt -, azt hiszem, ebben már az állat kora is szerepet játszik.
A kezdetektől járnék kutyaiskolába
Ez a pont valamennyire hasonlít az előzőhöz, ugyanis ezt is kihagytam régen. Bár egyre inkább úgy érzem, ezt a pontot még nem késő pótolni, így pedig korrigálni a nevelési hibákat, útmutatást kapni, hogy mégis hogyan kellene bizonyos helyzeteket kezelni. Találtam egyébként egy jónak tűnő, szimpatikus sulit, szerintem tavasszal el is nézünk majd.
Következetesebb lennék
Nem biztos, hogy sokkal több szabályt vezetnék be, amiket viszont hozok/hozunk, azt betartatnám, Nem követném el újra azt a hibát például, hogy a kutya érkezése előtt eldöntöttem, hogy nem alszik ágyban, ehhez képest most is, amikor ezt a posztot, békésen szuszog a lábamnál, az ágyban.
Felnőtt kutyát választanék
Dodó kölyökként került hozzám, mint oly sok mindenkit, engem is megvett kilóra a cuki babapofi, az apró-cseprő test, a világra kíváncsi természete. És megvolt ennek is az előnye, hiszen ő mellettem lett határokat feszegető suhanc, majd felnőtt kutya, és én is rengeteg mindent átéltem vele. Ugyanakkor, amióta a menhelyre járok sétáltatni, látom azt is, milyen előnyökkel jár(hat) egy felnőtt kutya befogadása a családba: az egyik ilyen pont az állat habitusa. Dodó nekem sokszor túlságosan pörgős/mozgékony/vehemens, és ezt bizony nem gondoltam volna kölyökként.
Jobban átgondolnám a "lakásba kutya" helyzetet
Ezt a pontot nem azért írtam ide, mert sokszor látom, hogy (főleg nagyobb testű/nagyobb mozgásigényű kutya esetében) az emberek nem tudják hová tenni, hogy bérlakásban él az állat.
Néha olyan jó lenne belelátni a kutya fejébe, megismerni, mire gondol, hogy érez, ha vágyik valamire, mi az. Megkönnyítené a helyzetemet.
Messze nem vagyok tökéletes gazda, de két dologban még ennek ellenére is reménykedem: egyrészt, hogy minden hibázásom ellenére boldog családtagnak érzi magát. Másrészt, hogy még sokáig velem lesz, lehetőséget adva a folyamatos javulásra és tanulásra.
*Hikari
2 megjegyzés:
Idén lesz öt éve, hogy 11 éves korában el kellett altatni a kutyámat, és most is rengetegszer eszembe jut, hogy mennyit hibáztam az alatt az évtized alatt, amíg velem volt. Először is, kilenc évesen tagadhatatlanul túl fiatal voltam ahhoz, hogy teljes felelősséggel tartozzak egy másik élőlényért. Hiába néztem én is éjjel-nappal Victoria Steel műsorait és volt tele a polcom kutyás könyvekkel, rengeteg dolgot csináltam rosszul. Ráadásul nálunk a kutya nem jöhetett be a házba. Most már négy éve egy benti cicám van, és egyértelműen látom, mennyire más a kapcsolatunk minősége így, hogy folyamatosan bent, a közelemben lehet (éljen a felnőttkor és a saját albérlet!). Az etetéshez is máshogy állnék hozzá most, hogy jobban értem a különféle tápok összetételét és megtehetem, hogy a saját keresetemből a lehető legjobbat vegyem meg. Nem tudom, hogy lesz-e még valaha kutyám, de azt nagyon remélem, hogy az én kislányom megbocsátotta nekem a sok-sok hibát, amit akaratlanul elkövettem.
Nagyon jól esett olvasni a posztodat! <3 Megnyugtató, hogy nem csak én gondolkozom azon, hogy mit csinálnék most másképp.
Már nem tudom melyik blogon olvastam, de ott volt egy olyan cikk, hogy "Bocsánatkérés az első kutyámhoz, amiért általad tanultam meg a kutyázás íratlan szabályait." Vagy valami ilyesmi :D Egyébként ez tényleg igaz, az első kutyák a legnagyobb tanítómesterek <3
Szerintem két csoportja van azoknak, akik elveszítettek már házikedvencet: A) mindenképp szeretnének másik kutyát B) soha többet nem akarnak másik kutyust. Ezt valószínű embere válogatja. Mindenesetre örülök, hogy a cicával boldoggá teszitek egymás napjait, sok közös évet kívánok.
Megjegyzés küldése