Menhely mesék: mosolyogj és a világ visszamosolyog rád

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Oké, szóval tudom-tudom: egymillió éve volt utoljára Menhely mesék. Egyszerűen már nem tudtam ide a blogra is posztolni, nem maradt hozzá energiám. Pedig amúgy a sétáltatást nem adtam fel, bár tény: volt, hogy hetek kimaradtak.

De ha már ma van a mentett kutyák világnapja akkor ideje felélesztenem ezt a sorozatot, nem?

Előzetesen: a tavalyi évem telis-tele volt boldog pillanatokkal. Videót sajnos nem tudok beszúrni, szóval, ha látni akarjátok a sok übercuki kutyust, akivel tavaly sétáltam (és képzeljétek, mindannyian gazdisodtak már!) akkor bizony katt >>IDE<<. De egyvalakit megmutatok külön is: Amigo júniusban lesz egy éve boldog gazdis. A legeslegnagyobb örömöm az ő happy endje.

És mivel ez a posztsorozat főleg a gazdikereső kutyusokat teszi reflektorfénybe, hát jöjjön négy eb.

Elsőként hadd mutassam be Nektek Dulifult. Annyira megszokott a története, ami egyszerre szívszorító, és pont ezért ne éri el sok ember ingerküszöbét. Láncon élte az életét, aztán az idős gazdi meghalt, a rokonok messze vannak, nem tudnak mit csinálni… se a házzal, se a kutyával, igazából semmivel.

Nos, Duliful okkal kapta ezt a nevet, ugyanis, amikor bekerült a menhelyre, egy igazi duliful(i) volt. Mondjuk csoda ez? Nem ismert semmit a világból, a kert volt az élettere (illetve az a pár méter sugarú kör, amit a lánc hagyott számára). Viszont az volt a szerencséje, hogy bekerülhetett az Állatbarát alapítványhoz… Még mindig rigolyás, utálja a többi kutyát, ezért csak egyedüli kedvenc lehet. Megtanult pórázon sétálni, az emberekkel olyan öreguran, visszafogottan kedves. Nem rossz kutya, egyáltalán nem, ő inkább az a típus, akihez „minden nap egy kicsit közelebb ülhetsz”. Viszont már a kora miatt is nagyon kicsi esélye volt a saját családra, aztán nemrég kiderült, súlyos szívbeteg. Élete végéig gyógyszereket kell majd szednie, rendszeresen kontrollra kell járni vele.

Talán naiv vagyok, de a lelkem mélyén reménykedek benne, hogy valahol, valaki mégis meglátja a tekintetét, és jön neki az érzés: ő az én kutyám. Mert Duliful bizony gazdit keres. Hátha… valahol… rá is vár valaki. 

Örökbefogadható!

Másodikként hadd mutassam be az én mostani szívszerelmemet, Zordont. Kár lenne tagadni a nyilvánvalót, első pillantásra beleszerettem. És megláttam ezt a zseniális nyári "oroszlánfazont", kész, totális szívrablás!
Ugyanakkor megmondom nektek, félek, hogy Zordonnak a menhely lesz az végállomás.

Ha az emberek hozzáállását veszem figyelembe - akiknek már az 5-6 év is idősnek számít -, akkor félő, hogy igen, hiszen ő is már a 11. életévét tapossa. Ha viszont ránézek erre a szerethető, nagyon kedves, figyelmes, simikunyeráló ebre, akkor meg szeretnék hinni a csodákban. Jelenleg is egy szukával osztja meg a kennelt, emberekkel pedig egy kincs, szuper sétapartner, a kerekesszéket olyan természetességgel kezelte, mintha minden nap együtt sétáltunk volt.

És tényleg... úgy szeretne ő még valaki szeme csillogására szótlanul felelni.

Legyen 2025. a csodák éve! Ugye látja most ezt a posztot a megfelelő ember, aki azt érzi: Ő kell az én életembe!

Örökbefogadható.

Ha eddig eljutottatok, készüljetek! Solene ugyanis ki fogja maxolni a cukiságfaktorotokat!

Sajnos az előéletét rejti övezi, de egyvalami biztos: a séta első tizenöt perce abból állt, hogy ez a kislány elhiggye: itt senki nem akarja bántani, a kerekesszék nem egy rémisztő szörnyeteg, és még a fűszálak se eszik meg, ha rájuk teszi a mancsát. Annyira kölyökképe van, hogy azt hittem, még kamasz, aztán rákerestem és kiderült: már két éves. De miután a félelmeit minden lépéssel nagyon ügyesen legyőzte, egy pocakmutogatós, vigyori simikunyerator lett, aki szavak nélkül is azt mondta: engem imádj, csak engem! 
Solenenek még kétségkívül sokat kell tanulnia, de megfelelő szabályokkal, szeretettel, és irányít mutatással egy szuper kiskutya lesz. Beleszeretni ér, örökbefogadható.

És akkor íme a mai utolsó posztszereplőm, Kateri. Ő az a kutya, aki valószínűleg nem a kinézetével fogja eladni magát... de a személyisége csillagos ötös. Az elején talán kicsit bizonytalan, de néhány kedves szóval, finom falattal lekenyerezhető. Igazából ő annyira szeretne valakihez tartozni, hogy azt talán le se tudom írni. Szinte bebújik az ember ölébe, de örömét leli a szimatolásban, a napfürdőzésben is. Van egy idézet, bár most hirtelen nem tudom ki a szerző: "Amikor mosolyogsz, a világ sokkal jobb hely, mint egyébként." Na, Kateri pont ilyen kutya. Ugye nem kell sokat várnia egy szuper gazdára? Örökbefogadható.

Köszönöm, hogy ismét velem tartottatok, bátran vigyétek hírét a gazdikeresőknek: igen, a megosztás is esély. Mert lehet, hogy pont valakinek a valakije szeret bele Dulifulba, Zordonba, Solenebe, Kateribe.

Fogadjatok örökbe vásárlás helyett, vagy  ha ez nem lehetséges, legyetek önkéntesek menhelyen, sétáltassatok.

Az ott élő kutyák szeretete és hálája még a legborúsabb napba is napfényt csempész, ezt megígérhetem.

*Hikari