Rebecca Yarros: Abban az esetben

Mindannyian meghozzuk a magunk döntéseit.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 376

Fülszöveg:

Amikor Izzy Astor felszállt a hazafelé tartó repülőre, semmi különösre nem számított; csak arra, ami egy átlagos ünnepi utazással együtt jár: tömeg, zsúfoltság, stressz.

De a mellette ülő pasi minden, csak nem átlagos. Nate Phelan sötét hajának, kék szemének és izgalmas, ám kissé nyers sármjának képtelen ellenállni. Le sem tudják tagadni a köztük pillanatok alatt fellobbanó vonzalmat. Izzy soha nem hitt a sorsban, de ezentúl fog. Pár perccel a felszállásuk után a repülő a Missouri folyóba zuhan, és ezzel végérvényesen megváltozik az életük. Ahogy ők maguk is.

Miután túlélik a balesetet, Nate bevonul a seregbe, míg Izzy a politikai pálya mellett dönt. Annak ellenére, hogy a baleset utáni évek alatt párszor találkoztak, az időzítés valahogy sosem tűnt jónak ahhoz, hogy kapcsolattá alakuljon a vonzalom. Végül az egyre veszélyesebbé váló Afganisztánban futnak össze, ahol Nate-et bízzák meg Izzy védelmével.

A férfi mindent megtenne, hogy biztonságban tudja a nőt. És még többet, hogy elnyerje a szívét…

Mint oly sok olvasó esetén Yarros nekem is a sárkányos sorozatával írta fel magát a kedvelt íróim közé. Amikor láttam, hogy a Könyvmolyképző kiad tőle egy realisztikus-romantikus regényt is, azonnal meg is vettem, gondolván: jóóó lesz ez. 

Mit tennél, ha az-az ember állna előtted, akit halottnak hittél?

Akár ez is lehetne a kérdés Izzy és Nate között, akik három év után az afganisztáni repülőtéren találkoznak újra: mint diplomáciai küldött és az a személy, akinek meg kell védenie.
Ahogy a világ egyszerűen összeomlik, ők valahogy egyre közelebb sodródnak egymáshoz.

De helyre lehet-e hozni valamit, ami évekkel ezelőtt darabjaira hullott?

Szóval, hogy miért is akartam én annyira ezt a könyvet? Még csak nem is azért, mert Yarros a szerző, bár azért sokat nyomott a lattban... hanem mert elképesztően hangulatos a borító+élfestés kombó. Szóval megvettem magamnak karácsonyi ajándéknak és igen, tényleg hónapokat csücsült a polcomon olvasatlanul. Azt hiszem, ezért (is) gondolom át egyre jobban, mit veszek meg, mert például a könyvtári kölcsönzések simán maguk mögé utasítják. A kölcsönzési határidő ugye...

Több, mint tíz éve írok könyvértékeléseket, és igazából mindig is úgy gondoltam, hogy akkor csinálja ezt jól egy blogger, ha őszinte. Ha leírja azt is, hogy mi nem tetszett/működött, még akkor is, ha ezzel szembemegy a nagy többséggel. Szóval légyszi, ha úgy olvasod most ezt a bejegyzést, hogy imádtad ezt a regényt... fogadjuk el mások véleményét, oké?

Viszont elkezdtem olvasni, és a váltott szemszögnek hála elég gyorsan be is rántott a történet. Ugyanakkor Yarros csavar egyet a sztorin, mert nem csupán váltott szemszögben írja, hanem még az időben is ugrálunk: a jelen és a tíz évvel korábbi események közt.

Ezt egyébként megfelelően egyensúlyban tartani szerintem írói bravúr. Ugyanakkor őszintén megmondom: olvasóként az elején értékeltem, de körülbelül a fele után már zavart. Kevésbé érdekelt, hogy mi volt velük, mint az, amit éppen átéltek.

Nagyon régen olvastam felületesen fejezeteket, de itt töredelmesen bevallom: megesett. Elolvastam, mert csak az volt bennem, hogy mi van akkor, ha valami fontos infóra derül fény, de igazából a múltbéli eseményekkel nehez(ebb)en haladtam. Túl sok volt benne a nézeteltérés, a generált konfliktus. A jelenre ez legalább nem mondható el, de ott meg igazából nem éreztem a szereplők közti kapcsolatot. Megértem, ha valaki azt mondja, hogy egy háborús övezetben nem a romantika a prioritás, de akkor is, ez mégis csak egy romantikus regény, és ha azt érzem, hogy igazából a szereplők lehetnének bárki mással, nem muszáj egymást választaniuk, akkor nem vagyok biztos abban, hogy ez a könyvre nézve pozitív.

Mondjuk Yarros stílusa még mindig a letehetetlen, éjszakába nyúlóan olvasom, szóval ezzel nincs hiba, csak szomorú vagyok, mert valahogy többre számítottam.

Lehet azt mondani Izzy-re, hogy erős és önzetlen hősnő. Ha bizonyos szemszögből nézem, tagadhatatlanul az is. De közben meg ott van a másik oldal: hogy bakker, elmegy egy háborús övezetbe, kockáztatva az életét. És miért? A nővéréért, akit úgy kell felkajtatni.... öö.. hát nem tudom. Nekem ez nem elég indok, ezerbocsánat. 

Aztán ott van Nate, aki (kicsispoiler), de bekerül a különleges erőkhöz. És innentől az élete miből áll? Abból, hogy bevetésről-bevetésre megy. És még amikor nyomatékosan kérik, hogy elég volt, hagyd abba... nem, nem száll ki. Ez a karakter szerintem durvább PTSD-t szedett össze, mint Luis Carlos Montalvan (ha nem tudod kicsoda, olvasd el), és ez mégis valahogy.. elsikkadt a történet során. Besöpörtük a szőnyeg alá, elvégre ott van Izzy... Lehet hangoztatni, hogy mennyi mindent megtennék érted, de ha nincsenek mögötte tettek, akkor inkább maradj csendben.
És igazából tudjátok mire lett volna itt szükség? Terápiára! Egyenként, de párként is! 

Nate katonaitársait viszont bírtam, szívesen olvasnék velük novellát/kisregényt, bármit még.

Azt hiszem itt az ideje, hogy vegyek egy mély levegőt. Akartam szeretni? Hogyne. Sikerült? Sajnos nem. Nagyon nem.
Mintha ugyanazokat a köröket futottuk volna újra és újra és újra, és ami működött az elején, az kifulladt a közepére. Tudjátok, az a szomorú, hogy két napja fejeztem be, de már nem tudnék visszamondani igazából sok mindent az eseményekből, vagy a karakterdinamikából.
Belefáradtam ebbe a történetbe, és csak azt akartam, hogy legyen vége.
Fogok olvasni Rebecca Yarrostól, de lehet, maradok a fantasy regényeinél. 

*Hikari