Vivien Holloway: Moira (Morrighan 1.) {+Interjú}

"Erő vagyok, hatalom vagyok, én vagyok a testet öltött pusztulás"

Kiadó: Főnix könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 288
Fülszöveg:

Moira élete abban a pillanatban véget ér, mikor egyik este odalép hozzá egy idegen férfi, és ismeretlen, ősi szavakat suttog a fülébe. Mire magához tér, egy sikátorban áll, holttest hever a lábánál, csurom vér, és fogalma sincs, mi történt vele, vagy hogyan került oda egyáltalán.
Elindul egy lavina, melyet nem képes megállítani, kiszállnia pedig lehetetlen. Belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába, elveszítve a választás lehetőségét. Az élete többé nem az övé.
Ő lesz a leghatalmasabb játékos, a legnagyobb aduász.
Ő lesz a Morrighan…
És a szörnyeteg életre kel.

A Morrighan sorozat első része

Ismeritek azt a helyzetet, amikor olvasni szeretnétek valamit, mert tudjátok, hogy jó, aztán áthúzzák a számításaitokat?
Én ugyanígy jártam. Úgy mentem a könyvtárba,hogy meg volt a regény a fejemben, amit haza akartam hozni. Csakhogy kiderült, hogy már nincs meg a könyv.
Viszont a Moira bent volt. Tudtam, hogy én nem jövök haza anélkül, hogy nem lenne a kezemben Vivi valamelyik regénye, úgyhogy természetesen jött velem a regény.

A történet középpontjában Moira áll, egy rendőr, aki sorra találja meg a drasztikusabbnál drasztikusabb gyilkosságokat, ráadásul a legapróbb részleteket is észreveszi.
Ám még akkor este a nő élete teljesen a feje tetejére áll, amikor feltűnik egy idegen, aki ismeretlen szavakat suttog a fülébe.
És mielőtt Moira feleszmélne, újabb gyilkosság helyszínén van.
Ám ezúttal az ő kezéhez tapad vér. Ő ölt.

Lehet bennem van a hiba, de lassabban haladtam vele az elején.  Nem volt bennem olyan "mindenképpolvasnomkell"-érzés, megvoltam nélküle.
Úgy a regény első negyedében.
Aztán ahogy kezdett beindulni a történet, egyre inkább érdekelt, de az igazi áttörést a mitológia szál bevezetése hozta el. Onnantól éreztem azt, hogy engem ez mégis csak érdekel, mégis csak szeretném olvasni.Jobb később, mint soha, nemde?
A kelta mítoszok, a megjelenő emlékekek sokat dobtak számomra a történet színvonalán.

Nagyon jól voltak leírva a régmúlt idők, szinte megeleventek a képek az ember szeme előtt.
Érezni lehetett a vér szagát, látni a halmokba fekvő hallottakat...hátborzongatóan jó volt.
Szóval igen, itt vannak a visszaemlékezesek, amik Moirát Morrighanná teszik. Kettőség van a nőben...egy idő után képtelen tagadni saját maga előtt, hogy ő több, mint egy egyszerű földi halandó. Mégis igyekszik a lehető legtovább elnyomni magában az istennőt.

De van a történetben egy másik kettősség is: a rendőrségen való munkája, és a saját kutatása, hogy ki is volt valójában Morrighan. Hogy ki most ő.
Egyik se (könnyen) összeegyeztethető a másikkal, ahogy az élet-halál határvonála el-elmosódik olykor.
Aki ezen  a vékony mezsgyén kíván egyensúlyozni, az nem kis feladatot vállal magára.

Nem csak a cselekményvezetés, de a karakterek is igazán jónak mondható. Moira mellett ott volt még  Logan, Drake, Lainn, Evan. Az írónő pedig bebizonyította számomra, hogy célszerű abban bízni a legkevésbé, aki a legsegítőkészebb, és nem rossz ötlet olyan embereket magunk mellett tartani, akitől kiráz a hideg, mert talán ők segíthetnek a legtöbbet.

Ha valaki valamilyen démonos könyvet vár a Moirától, kissé elnézte. Mert démon nincs benne, csak egy ősi háború, két világban, két életben való helytállás.
Talpraesett főhősnő, kiszámíthatlan következő lépés. Felhívom a figyelmet, hogy vér, és halál van benne szép számmal...ha valaki nem rajong érte, nem árt, ha tudja.
Sok lehetőség van még ebben a történetben, nagyon remélem, hogy érkezni fog a folytatás.
Akarok még olvasni Lainnról (is). Amilyen vontatottnak éreztem az elejét, az utolsó száz oldalt együltő helyemben olvastam el.
Magyar szerző is tud jó fantasyt írni. Ez a regény ékes példája.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Vivien Holloway-jel -

Hikari: Mikor és miért döntöttél úgy, hogy írni kezdesz? 

Vivien Holloway: Ez nem igazán döntés kérdése volt. Tíz évesen kaptam az első kiskutyámat, akkoriban sok állatos-naplós gyerekkönyvet olvastam. Próbáltam egy időben én is hasonlót írni, a kiskutyám narrálásával. Később, mikor elkezdtem sorozatokat nézni, sokszor írtam át egy-egy rész végét, mikor nem tetszett a végkifejlett. (Magyarán fanfictionöket írtam, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják). Valahogy innen jutottam el saját ötletek megvalósításáig. Tizenhét évesen fejeztem be az első önálló „regényemet”. Addig nagyrészt mindenbe belefogtam, aztán félbe maradtak.

H.: Szoktál valami mást csinálni írás közben, (zenehallgatás például) vagy teljes csendben szeretsz inkább írni?
V. H.: Változó, a hangulatomtól függ. Van, hogy szeretek közben zenét hallgatni, néha viszont zavar. Olyankor marad a csend. Kávé viszont általában van mellettem – butaság, de szeretem a hangulatát, hogy írás közben kávét iszogatok.

H.: Mielőtt nekiállsz az adott regénynek, van valami vázlatod, ami alapján haladsz a történetben?
V. H.: Ha nagyobb volumenű vállalkozásról van szó, akkor írok. A Moirának is volt vázlata. De Végtelen horizontnak például nem, az magától jött, nem nagyon álltam le agyalni közben. A Moira második részéhez és készítek vázlatot, hogy ne keveredjek bele a saját összefüggéseimbe. Így átláthatóbb.

H.: Moira végre egy határozott erős főszereplő. Hasonlít rád valamiben?
V. H.: Nem hinném. Jó, nem vagyok egy nebántsvirág, de kétlem, hogy képes lennék mindazokra, amikre Moira. Ha velem történnének olyasmik, mint vele, lehet, hogy magzatpózba gömbölyödnék egy kis sarokban. Szóval Moira mindenképp keményebb csaj, mint én.

H.: A nyomozó szál is hangsúlyos. Te magad akartál valaha rendőr lenni?
V. H.: A szüleim rendőrök. Egy darabig én is kacérkodtam a dologgal, de az írás olyan erősen jelen volt az életemben már akkor is, hogy inkább kommunikáció szakra mentem. (Azt inkább hagyjuk, mennyire bántam ezt meg később). Viszont a nyomozós sorozatokat nagyon szeretem – talán ezért is fektettem erre hangsúlyt a könyvben is.

H.: Szereted a kelta (vagy más nép) történeteit, vagy véletlenül döntöttél e mellett?
V. H.: Mikor elkezdtem kitalálni a Moira mitológiáját, próbáltam nem túl elcsépelt dolgot keresni. Ráadásul olyasmi kellett, amit nagyobb szabadsággal formálhatok a saját szám íze szerint. Egy görög, vagy egy római mitológiai világfelépítés eléggé kötött, már csak azért is, mert erről sok mindent tudunk. A kelta kultúra és mondakör nagy része elég homályos. Kellően homályos ahhoz, hogy kiegészíthessem a saját elképzeléseimmel, de azért elég szilárd, hogy megtartsa a vállán Moira világát. Szóval elég sok utánajárás után esett épp erre a választásom.

H.: Nagyon tetszettek a mítoszok, a múlt. Sok kutatómunkába került erre építeni a cselekményt?
V. H.: Na, igen, erre félig-meddig már válaszoltam is. Elég sok mindennek néztem utána, több forrásból is, hogy lehetőleg ne írjak teljesen marhaságot. Amikor írtam a vázlatot, először nagyjából másfél oldalban megfogalmazta a mitológiát. Ezt aztán később bővítgettem, ahogy haladt előre a történet.

H.: Van olyan jelenet a történetben, amit kifejezetten szerettél írni?
V. H.: Több ilyen is van, igen. Tartsatok nyugodtan szadistának, de én az utolsó jeleneteket (igen, azt, pont azt) nagyon szerettem írni. Persze bőgtem közben (mert hülye mazochista vagyok), de az jó volt. Erős, és hatásos.

H.: Ezt a kérdés nem hagyhatom ki: van esély/tervezed a folytatás megírását?
V. H.: Természetesen lesz folytatás, még az idén. Kiadói tervezet szerint az év második felére fog kijönni a következő rész.