Julie Johnson: The Wind Weaver – A szélfonó

Olyan sokáig futottál, hogy már elfelejtetted, hogyan kell megállni?

Kiadó: Pioneer

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 598

Fülszöveg:

Anwyvn háború sújtotta földjén a Gyomlálás óta üldözik a mágiahasználókat. A félvéreket, mint Rhya Fleetwood, kérdés nélkül láncra verik és kivégzik, azonban a halála előtti utolsó pillanatban egy váratlan, titokzatos és foglyul ejtőinél is rémisztőbb megmentő jelenik meg. Új ellensége fogságában minél távolabb kerül otthonától, annál inkább rádöbben: valójában semmi sem az, aminek látszik – sem félelmetes fogvatartója, sem a birodalmat pusztító métely, sőt, ő maga sem.

Rhya ugyanis nem egy átlagos félvér. A mellkasán lévő Szigillum, és a szél, amelyet ösztönösen képes megidézni, azt jelentik, ő az Anwyvn-szerte szétszóródott négy lélek egyike, kiknek az a végzetük, hogy helyreállítsák a mágia egyensúlyát… vagy belehaljanak, miközben megkísérlik.

A benne rejlő erő uralása azonban csak a kezdet. Elrablója iránt táplált vágya éppolyan hevesen lángol, mint a mellkasában szorongó, kitörni kész vihar. Rhya választásra kényszerül: elfojtja a lángokat, vagy hagyja, hogy teljesen felemésszék őt.

Julie Johnson romantasyregénye kaland és mágia magával söprő örvénye.

Kb. azóta szemezek ezzel a könyvvel, hogy megjelent. Megkapó a borító, a címét rögtön imádtam, de valami mégis visszatartott. Szóval vásárlás helyett inkább kölcsönöztem.

Ryha egy féltünde és mágiahasználó. Ez pedig már önmagában elég ahhoz, hogy levadásszák, és ki akarják végezni. Azonban az utolsó pillanatban egy titokzatos idegen megmenti... és magával viszi.

A lány sokkal messzebb kerül az otthonától, mint valaha gondolta, és egy olyan háború közepébe csöppen, ami még a hidegnél is jobban megdermeszti. Mindeközben nem csak külső ellenséggel, hanem a saját erejével is harcolnia kell.
És Ryhának fogalma sincs, melyik öli meg hamarabb.

Igazából úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy nem olvastam se tartalmat (amúgy milyen jól tettem, hát full spoileres), se olvasói véleményeket nem olvastam, így minden új volt számomra. És ennek ellenére - vagy pont ezért - be is szippantott rendesen.

Pedig a könyv hát nem is tudom... első százötven-kétszáz oldala, igazából nem is szól másról, csak a világról: a benne lévő királyságokről rendszerről, a hierarchiáról, a lényekről, amiktől jobb menekülni, és a mágiáról, ami olykor szeszélyes-veszélyes. Engem az esetek többségében egyébként untatni szokott ez a fajta felépítés, itt mégis valahogy még belefért számomra. Talán a könyv hossza miatt. Ha írtál valamit majd' hatszáz oldalban, ott szíved joga az első negyedét világfelépítéssel eltölteni.

Utána mondjuk kissé belassult a sztori, amikor elérkezünk a királyságba, kicsit olyan érzésem volt, hogy ugyanazok a jelenetek ismétlődnek. Bár a négy elemmel való hatalom kicsit felpörgette a dolgokat, de valahogy a fejlődési ív mintha elcsúszott volna, nem éreztem egyfajta lépcsőzetességet. És voltak olyan jelenetek is, ahol pislogtam, mert a magyarázok elmaradtak, csak belecsöppentünk a közepébe. És amikor emiatt nem rágom tövig a körmöm olvasóként a tetőpontnál, azért az gond, na.

Arról nem is beszélve, hogy Ryhával elég ambivalens érzéseim vannak: az elején még lehetetett tolerálni a tudatlanságát, utána viszont sokszor átment értelmetlen, gyerekes hisztibe. Mint aki direkt mondd ellent mindenkinek, azoknak is, akik tényleg csak segíteni akarják, meg jót neki. És ezt így ideig toleráltam is.... egy ideig, de nem hatszáz oldalon át.

És akkor ott van Penn mint love interest. Hát.... valahogy nem győzött meg. Először elrabló, aztán herceg, közben meg az előző szélfonó miatt bánkódó (?) hősszerelmes. Irányításmániája van, de egyébként a könyv felétől nincs nagyon jelen. Igazából neki jól jött volna legalább egy-két nézőpontlehetőség a könyvben, akkor lehet, hogy talán még megkedvelnem is sikerül.

Sorelben meg a mellékszereplőkben (a Gárda tagjai) látok mondjuk még potenciált, szóval azt hiszem legalább miattuk fog kapni esélyt a második rész.

Az a helyzet, hogy napokig ültem ennek a könyvnek az értékelése fölött. Hosszú  volt, emésztenem kellett, meg kicsit rendberaknom, mit is gondolok.

Közel sem tökéletes ez a kötet de valahogy mégis élvezhető. Kiszakít a mindennapok monotonitásából, és erre ezekben a szürke januári napokban nagyon-nagy szüksége van szerintem az embereknek. Szóval főzzetek egy forró teát, kuckózzatok be egy puha plédbe. Rhya kalandjai garantáltan okoznak meglepetéseket. 

*Hikari