Jennifer L. Armentrout: Perzselő csók (Komor elemek 1.)

„Az életed nem arról szól, mit nem tehetsz. Hanem mindarról, amit megtehetsz."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 480
Fülszöveg:
Az ​első csók az utolsó lehet.
A tizenhét éves Layla nem vágyik másra, csak normális életre. Szeretne beilleszkedni az iskolában, és rendes randira menni a dögös Zayne-nel, akibe egy örökkévalóság óta bele van zúgva. Az a gond, hogy Zayne úgy bánik Laylával, akár a kishúgával – ráadásul a lány élete csöppet sem normális. Layla félig démon, félig gorgó, és olyan képességekkel rendelkezik, mint senki más. És bár Zayne őrző, azaz a gorgók közé tartozik, akiknek feladata a démonok levadászása és az emberek védelme, Layla csókja megölne bárkit, akinek lelke van – beleértve Zayne-t is.
Aztán a lány megismerkedik Rothtal: a tetovált, pokolian szexi démonnal, aki azt állítja, hogy minden titkát ismeri. Layla tudja, hogy távol kéne tartania magát tőle, de nehéz ellenállni a kísértésnek, amikor ezzel a fiúval végre nem akadály a csókolózás. Ha megbízik Rothban, azzal végleg tönkreteheti az esélyeit Zayne-nél, miközben árulónak bélyegezheti az őrzők családja, akik felnevelték. Ám miután Layla egy erőszakos démon-összeesküvés kellős közepén találja magát, az ellenség csókja egyszeriben semmiségnek tűnik a közelgő világvégéhez képest.

Jennifer L. Armentrout mindegyik, magyarra fordított regényét olvastam, és tény, hogy mindegyiket nagyon kedveltem is. Így, amikor láttam, hogy megjelent az új fantasy könyve, egyből ment is a kívánságlistámra, és tudtam, hogy kell a fa alá.
Ugyanakkor úgy döntöttem, egyszer élünk, és tettem egy próbát a kiadónál. Itt is újra üzenem, hogy elmondhatatlanul hálás és boldog vagyok, amiért megajándékoztak egy recenziós példánnyal. Még mindig hihetetlen.

Hősnőnk Layla, aki sehol nem találja a helyét. Se otthon, se az iskolában, se a barátai társaságában. Layla mindenhová tartozik, és mégis sehová. Arról nem beszélve, hogy tizenhét éves, és nem lehet komoly kapcsolata mert…mondjuk ki: a pasi belehalna.
Épp ezért újdonság és felüdülés számára Roth megjelenése, akitől nem sikítva menekül, mint bárki normális emberlánya, hanem kifejezetten közeledik. És amikor kiderül, hogy Roth több, mint egy jó test, és egy nyers modor, a lány élete a feje tetejére áll.
Lehet-e, minden rendben újra, ha minden, ami az életedet jelentette, megkérdőjeleződik?

Igazából én úgy képzeltem ezt a bejegyzést, hogy majd ódákat zengek, és áradozok, mint valami beszívott fangirl, de sajnos nem ez fog következni.
Ugyanis engem egy elég fontos momentum rettentő sokáig idegesített: mégpedig Layla. Illetve a csajnak a viselkedése. Nem megyek bele mélyebben, majd kicsit később tervezem kifejteni, csak azért az elég elgondolkodtató, hogy volt egy olyan pont az olvasás közben, amikor letettem fél napra, és eszem ágában sem volt újra kézbe venni.
Ami, figyelembe véve, hogy Armentrout regényről beszélek, ledöbbentő.
Nem mondom, hogy rossz volt a regény, dehogy mondok én ilyet. De az biztos, hogy jóval több idő kellett ahhoz, hogy igazán belerázódjak, és olvasni akarjam, mint az eddigi könyvei esetében.

Volt egy pillanat, amikor még az is megfordult a fejemben, hogy az írónő kicsit kezd elfáradni abban, hogy író legyen.
Bele lehet ebbe is fásulni, ez igaz, de szerencsére JLA túllendült a mélyponton, ugyanis az első körülbelül száz harminc oldal után már csak azt vettem észre, hogy hoppá, eltelt másfél óra, és én eljutottam majdnem a háromszázadik oldalig. Akkor volt már az a pont, hogy éreztem, tudtam, hogy le kellene tennem, el kéne még húznom a befejezést, de nem ment. Elkapott egy érzés, amit én csak „Armentrout-örvénynek” neveztem el magamban, és aminek az a jellemzője, hogy totálisan a hatalmába kerít, és addig nem szabadulhatsz tőle, ameddig be nem fejezed a könyvet.
Igaz, ez az örvény most kicsit később jelent meg, mint általában, de megjelent és ez a lényeg.

A fülszöveg is említi, és moly.hu-n a címkék között is ott van, de nem tudtam, mennyi démoniságra számíthatok. Olvastam én már olyan „démon” címkés könyvet, amit utána kishíján kidobtam az ablakon, mert egyszerűen nem jött be.
Itt viszont ilyenről szó sincs.. Nem vagyok benne túl mélyen a démonológiában, így nekem a legtöbb információ új volt, és örömmel olvastam, majd kerestem rá egy-két dologra részletesebben. Az biztos, hogy az írónő nem csak odavetetett néhány mondatot, hanem keresést folytatott, és ennek nagyon örültem.

Most már viszont nem kerülgethetem tovább az elkerülhetetlent. Laylat. Kimondom a tényeket: nekem ez a csaj, hatvan százalékban unszimpatikus volt, a maradék negyvenben pedig elviselhető. És nem is azért, mert állandóan az idegeimen táncolt volna, csak a tettei, a döntései…rinyált, siránkozott, és hisztizett, mint egy öt éves, nem mint egy tizenhét. Azt hiszem az írónőnek most először „sikerült” olyan hősnőt alkotni, aki sokáig egyszerűen idegesített, és kis túlzással, de a falra másztam tőle. Oké, voltak talpraesett pillanatai, de azok inkább a könyv második felében. És odáig bizony el is kellett jutni…nem volt egyszerű.
Zayne viszont a csajjal ellentétben bejött. Nem is annyira kinézetre, inkább személyiségre. Jó volt olvasni arról, hogy az a kisebb-nagyobb nézeteltérések ellenére igaz barát, aki mindig ott volt, mikor szükség volt rá. Szívesen elfogadnék magamnak egy ilyen „fogadott bátyot”. Vagy ha ez nem opció, elmennék vele csokifagyis pillecukrot enni.

Roth. *mély, nagyon mély sóhaj* Azt hiszem, ő mégis csak előhozza belőlem az angyalt fangirl énemet. Oké, talán lehetett volna egy kicsivel rosszabb fiú, ha már démon, de ennek ellenére, nekem bejött. A tetkók ugyan sokat nyomtak a lattban, de azért a személyiségét is bírtam. És az utolsó tíz oldalig, tippem nem volt, hogy akkor ő most jófiú csak rossznak mutatja magát, vagy fordítva, esetleg ötven-ötven?!
Nagyon ritkán fanolok rá démonra, de ő szépen besétált a hárembe, Bambival meg minden egyébbel együtt. Ilyet se mondtam még, de kell egy démon.
Abbot az, akire rettentően haragszom. Próbálom, de nem tudom megérteni a tette indítékait, amivel pedig védekezett, az nekem édeskevés. Amit tett, az szerintem önzőség, de nem vagyunk egyformák, lehet más nem így gondolja.

Az biztos, hogy perzselő ez a könyv. Felperzseli az idegeimet, ugyan is ez egy trilógia nyitókötete, és nekem ez csak most esett le.
Nem indult tökéletes összhangban a kapcsolatunk, de mire befejeztem, valahogy csak legyintettem a kezdeti döcögősségre. Elvégre nem lehet mindig egy hullámhosszon az olvasó a regénnyel.
Az írónő még mindig képes olyat, és úgy megírni, amit elégedett mosollyal és határozott „hol a folytatás?” érzéssel teszek le.
Démonok, titkok, vágyak…van itt kérem minden, amit a fantasy-romantikus műfajt kedvelők keresnek. Én nem csalódtam, és biztos vagyok benne, hogy ti se fogtok.