Simone Elkeles: Kiűzetés a Paracsimból (Kiűzetés a Paradicsomból 1.)

„A kockázattól félni sokkal ijesztőbb, mint vállalni a kihívásokat.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 280
Fülszöveg:
Mi történik, ha a fiú, aki életre szóló sérülést okozott, a legközelibb bizalmasoddá válik?
Minden megváltozott, amikor Caleb Becker részegen jött el egy buliból, beült a volán mögé, és elütötte Maggie Armstrongot. Maggie még hónapokig tartó fájdalmas gyógytorna után is sántít. A társasági élete nulla, a külföldi tanulmányi ösztöndíját pedig visszavonták – pedig elmenekülhetett volna a kíváncsi tekintetek elől.
Caleb egy évet töltött a fiatalkorúak börtönében, és most szabad… Már ha lehet szabadságról beszélni a felügyelője meg az egész város állandó figyelmétől kísérve. Azt hitte, jó lesz hazatérni, ám a családja és a volt barátnője is idegennek tűnik.
Caleb és Maggie kívülállók. Beskatulyázták őket „bűnözőnek” és „nyominak”. Aztán kiderül, mi történt valójában a baleset éjszakáján, és ettől megint minden megváltozik. Sötét és gyötrelmes út ez Caleb és Maggie számára, akik meglepő helyről merítenek kitartást és erőt: egymásból.


 

Simone Elkeles ugyan a Tökéletes kémia trilógiájával bebizonyította számomra, hogy letehetetlen köteteket ír, mégis, mostanában nagyon meggondolom, melyik az a könyv amit gondolkodás nélkül megveszek. Aztán végül úgy döntöttem, kockáztatok: érettségi ajándékként megleptem magamat vele.

Szóval főhősként megkapjuk a börtönviselt, frissen szabadult Calebet, aki azért ült, mert elütötte hősnőnket, Maggiet.
Amikor újra találkoznak, közöttük a rengeteg sérelem és fájdalom úgy magasodik, mint egy fal. Tele vannak látható, és nem látható sebekkel.
A kérdés már csak a, sikerül-e lebontaniuk a falat, és megbeszélni a dolgokat? Mi történik, ha az ember, aki tönkretette az életed, az-az ember lesz, akiben a legjobban megbízol.

Mondhatnám, hogy klisés az alapsztori, még lehet igazam is lenne. De tudjátok mit? Nem mondok  ilyet, mert Simone Elkeles levett a lábamról.
Mit tagadjam, még az alvásról is lemondtam, csak olvashassam a könyvet. Oké, hogy vakáció, és addig alszom, ameddig akarok, de azért mégis, ez nagy szó.
A Tökéletes kémia benne van a kedvenc regényeim, Alex Fuentest pedig a kedvenc könyves álompasijaim között, szóval szegény regénynek jó nagy mércét állítottam fel.
De az írónő ezzel nem is törődött, megugrotta.

Általában kell egy kis idő, hogy beszippantson a történet. Ez itt sem volt másképp…egy egész fejezet kellett hozzá, hogy levegyen a lábamról.

Vannak szerzők, akiknek akkor is szeretnéd a munkásságát, ha egy zsák krumpliról írnának mondjuk kisregényt. Én is fel tudok sorolni ilyen neveket, mind hazai, mind pedig külföldi szerzők közül; Simon Elkeles köztük van.
Nagyon szeretem az írónő regényeiben azt, hogy se a történet, se a karakterek nem sablonosak, nem lehet azt mondani egyikükre sem, hogy fekete-fehér és a téma lezárva.
Sőt, senki nem kap bűnbocsánatot egy csettintésre vagy a két szép szeméért.
Hosszú-hosszú rehabilitáció áll mind a főszereplők mind a körülöttük lévő emberek előtt, miközben elgondolkodtatja az ember: hogy lehet felállni egy ilyen helyzetből? Hogy lehet továbblépni? Mikor kell megbocsájtani, és elfogadni végre, hogy a múlton nem változtat a harag? Elmúlik-e valaha az önvád, hogy közöd van egy ember  megnyomorításához?

Említettem, hogy a karakterek nem fekete-fehérek. Nos, épp emiatt nem is tökéletesek.
Ott van ugye Maggie, aki ennek az egész helyzetnek az elszenvedője, a gyanútlan áldozat. Nekem pedig pont ez nem tetszett a karakterében, a könyv háromnegyede a hisztijével volt tele, hogy jaj, ő sántít és soha többé nem teniszezhet. Puff neki, kedves Maggie nem akarásnak nyögés a vége. Persze, én nem mondom, hogy nem szörnyű ami vele történt, de akkor is: ebben a történetben nem csak ő sérült meg. Bármilyen furcsa, nem csupán ő az áldozat.
Ugyanúgy megszívta Caleb is a helyzetet, és itt nem csak a letöltött börtönbüntetésre gondolok. Hanem a bűntudatra. Arra, hogy mindenki ferdén néz rám, és még a saját szülei is megtartják tőle a három lépés távolságot, az ikertesója meg kifordult önmagából.
Örültem, hogy váltott szemszögben íródott a könyv, így beleláthattunk mindkettőjük gondolataiba, abba, hogy mit éreznek a helyzet, és egymás iránt. Újabb szerethető plusz az Elkeles könyvekben.

A mellékszereplők kifejezetten sokat adtak a könyvhöz, főleg Mrs Reynolds. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekem olyan nagyim van, mint amilyen ez a kedves idős hölgy is, és úgy érzem, mindenkinek jól jönne az életébe egy Mrs. Reynolds, aki terelgeti, bátorítja őket, és segít nekik, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Kendra az a tipikus csaj, aki csak unszimpatikus és pont. Nem tudná az ember megindokolni részletesen, mert már a létezése is bökte a csőrömet, az, hogy két végén égette a gyertyát.
Sabrine viszont kellemes meglepetés lett a végére, ennek örültem.

Az írónő ezúttal sem okozott csalódást, nagyon örülök, hogy elolvastam. Van valami különleges varázsa a könyveinek, ami miatt csak olvasni és olvasni akarja az ember, egészen addig, amíg a végére nem ér. Nem baj, ha ezernyi teendő vár, akkor se tudod letenni.
Ilyen könyvek után csak csillogó szemmel mosolygok még napokig, és mindig rájövök, hogy van, amiből nem lehet kinőni.
Nagyon remélem, hogy a második rész is jön magyarul, mert erről a párosról még olvasni akarok.