Asha Lemmie: Ötven ​szó az esőre {Extrával}

– Mindegy, hogy döntesz. Csak menj tovább előre!

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2022

Oldalszám: 480

Fülszöveg:

„Nem ​kérdezősködsz, nem küzdesz, nem ellenkezel.” 1948-ban ezzel az intelemmel hagyta az anyja a nyolcéves Norikót a nagyhatalmú Kamiza család birtokának a kapujában. És Nori szót fogad. Nem kérdezi, miért hagyta el az anyja, sem azt, miért zárják egy padlásszobába, és zokszó nélkül tűri a mindennapos vegyszeres fürdőket, amivel ki akarják fehéríteni a bőrét.
Nori szerelemgyerek, egy japán nemesúr ágyasának és egy afroamerikai katonának a lánya. Rideg nagyanyja gyűlöli, mert a létezése foltot ejtett a család becsületén, és csak azért fogadja be, hogy elrejtse a világ elől. Az intelligens kislány pontosan érzi, hogy a mássága az oka az elutasításnak, és mindenben engedelmeskedik.
Amikor három év múlva váratlanul megjelenik a birtokon a néhány évvel idősebb féltestvére, Akira, a két gyerek között erős kötelék szövődik. A tehetséges hegedűművész fiú tanítgatja a húgát, és a zenén keresztül új világ tárul Nori elé, ami végérvényesen megváltoztatja mindkettőjük életét. Nori ráébred, hogy igenis van helye a világban, és bármily nagy árat fizet is érte, érdemes harcolnia a szabadságáért.

Egy kedves ismerősömnél láttam, hogy olvassa és annyira megfogott a borítója, valamint a címe is a könyvnek, hogy kölcsönkértem tőle, hadd olvassam el. (Itt is nagyon köszönöm, Orsi!)  Akkor még nem sejtettem, hogy annyira meg fog szólítani ez a történet, mint hosszú hónapok óta egy sem.

Norikot az anyukája kisgyerekként hagyja bármiféle magyarázat nélkül az addig sosem látott vasszigorú, nagyon is hagyománykövető nagymamájánál. A kislány pedig nagyon hamar beletörődik abba, hogy félvérként maradjon csendben és ne kérdezzen, főleg ne kérdőjelezzen meg semmit. Egészen addig így is marad ez, amíg meg nem ismeri a féltestvérét.

A két gyermek sorsa összefonódik, Nori pedig rájön: a világ, az élet sokkal több annál, mint amit a padlásszoba nagy ablakából ő látni képes.

Nagyon érzem, hogy az idei évem nem az olvasásról szól. Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron meg akarja szerezni az x könyv 2022-ben kitüntetéseket, azonban tény: jó érzés, amikor mégis csak elérem. Most azonban ezt a részét pont úgy engedtem el, ahogy hónapokkal ezelőtt a blogolással is tettem. Az Írásaim tárháza november lesz nyolc éve, hogy megnyitotta a kapuit és hazudnék, ha azt mondanám, hogy főleg idén nyáron nem gondolkodtam el sokszor azon, hogy bezárom az egészet. De aztán mindig arra jutottam, hogy nem akarom elveszíteni azt a több száz posztot, ami az évek alatt publikálásra került itt, úgyhogy minden marad, ahogy volt, talán annyi különbséggel, hogy nem fogok posztolni azért, hogy legyen poszt. Majd posztolok akkor, ha úgy érzem, írnom kell: novellát, könyvértékelést, book taget, bármit. És amint ezt szépen lezongoráztam magammal, magamban, azt hiszem, megnyugodtam.

Több könyvet is olvastam a nyáron, de igazi áttörést egyiknél sem éreztem.

Aztán jött a szeptemberben, belekezdtem az Ötven szó az esőre című csodába, és végre-valahára éreztem, ahogy teljesen elvarázsol egy történet. Rég volt már így nagyon.

Okkal nem olvastam mások véleményét azelőtt, hogy elkezdtem a könyvet, és nem bánom. Így nem volt bennem semmilyen elvárás, és teljesen el tudott varázsolni Nori életének különleges, de sokszor fájdalmas, szívszorító története. Japán egy európai ember számára egy távoli, zárt világ, és ugyan a szerző amerikai, de valahogy sikerült neki a regényébe belecsempészni egy különleges, egyedi atmoszférát. Talán az írói stílussal, talán a gondolatokkal, még magam sem tudom, de az biztos, hogy nagyon különleges olvasmányélményben volt részem. Voltak részek, amiket egyszerre, éjszakába nyúlóan olvastam el, hogy aztán félretegyem, emésztgessem, elgondolkodjak a leírtakon, majd egy-két nappal később újra hajnalig olvassam. Hogy hibátlan történet-e? Most, napokkal a befejezés után azt tudom mondani, hogy nem, korántsem az, mégis gondolkodás nélkül jelentem ki azt, így szeptember elején, hogy a hónap kedvenc olvasmánya lett számomra. És igen, még mindig azt érzem, mint amikor elkezdtem: többször fogom elolvasni.

Sok-sok szereplővel ismerkedünk meg a történet során, és mindannyian hatással vannak Norira, így vagy úgy. Tagadhatatlan, hogy Noriko, ahogy idősödött, olykor bosszantóvá vált számomra: talán a cserfes, kíváncsi gyermek énjét szerettem legjobban. Volt, hogy azt éreztem, hiába idősödik és változik, néha még mindig ugyanaz a naiv, öt-nyolc éves lányka, mint a történet elején. De hát ebből áll az ember életútja, nem? Kanyarokból, újratervezésekből, miközben lehet, hogy egyáltalán nem az lesz az úti célunk, ahová elindultunk. 

Akirát nagyon, de nagyon szerettem az első perctől fogva. Már azzal megfogott, hogy zenész, de ahogy egyre jobban megismertem, és kiderült számomra, hogy mennyire védelmező, teljesen és totálisan az egyik kedvenc szereplőmmé vált a regény során. Azt hiszem, mindenki ilyen nagy testvért érdemelne maga mellé: valakit, aki szeret, aki képes szigorúnak lenne, ha úgy kívánja a helyzet, és akkor is figyel a szeretteire, amikor azt hinné az ember, hogy nem így tesz.

Juko nagymamát nem kedveltem és a végére is talán csak szánni voltam képes. Annyira foggal-körömmel harcolt egy olyan számára ismert világért, az elveiért.... de megérte vajon?  

Aztán ott van Kijomi karaktere. Ha valakinél, nála igazán nagyon bánom, hogy nem ismerhettük meg jobban, hogy csak elképzeléseim vannak arról, hogy alakulhatott az élete. Akiko-san kapcsán ugyanezt éreztem.

Alice-ról és Willről nem írnék hosszan, talán csak annyit: mind a ketten Nori életének egy-egy mérföldkövévé válnak, csak éppenséggel más módon. De biztos vagyok abban, hogy a testvérpár nélkül nem lett volna olyan, amilyen.

Nori anyukája igazi rejtély és meglepetés. Ő volt az, akiről a véleményem igazából úgy változott meg teljesen a történet végére, hogy tulajdonképpen nem is volt jelen.

Ha teljes egészében nézem, az első szó, ami eszembe jut a könyvről: lebilincselő. Gyönyörűen megírt, igazi érzelmi hullámvasút, ami olykor feldühített, máskor könnyeket csalt a szemembe, vagy éppen teljesen megdöbbentett. 

Ez a történet egy lányról szól, Ez a történet szerelemről, a barátságról, előítéletről szól.  Ez a történet hagyományokról, veszteségről, diadalokról szól. 

Ezt a történet még sokáig velem marad.

Bejegyzés EXTRA

Mivel mind Norinak, mind Akirának nagyon fontos a zene, kíváncsiságból rákerestem spotify-on és valóban találtam egy Fifty words of the rain elnevezésű playlistet, amit az írónő hozott létre. Itt hagyom a kedvenceimet belőle, de érdemes olvasás mellé elindítani a teljes listát.

*Hikari