Novellázzunk: A tenger fantomja

Kép forrása

Szeretnék sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben pedig most az Akronim magazin hívószavaiból merítek ihletet, most például a bot szót. Meglepő, hogy már egyetlen szó is mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: A tenger fantomja

Minden gyerek hamar megtanulja, hogy a hónap első teliholdján tartsa magát távol a tengertől. A kelpiek vándorlása pont olyan, mint a hold ciklikussága: újholdkor a legveszélytelenebbek, az első negyedben hallani, ahogy felkorbácsolják a tengert, teliholdkor kijönnek a partra, az utolsó negyedben újból a hullámok hátán lovagolnak, majd a következő újholdkor elcsendesülnek.

Ez így megy már évszázadok óta.

Mae is elsajátította ezt kőbevésett, megmásíthatatlan szabályt, ami alól akkor sincs kibúvó, ha az ember nem lát. Ahelyett, hogy az eget figyelné, megtanulta megkülönböztetni a hullámverés hangjait, a szél illatát az orrában, vagy éppen a homok nedvességét a talpa alatt.

Csak azért használja a fehér botot, hogy az esetleges, útjába kerülő akadályokban ne essen hasra, de egyébként nem lenne rá szüksége. Talán még a látóknál is jobban ismeri a mindennapos útvonalait: tudja, hol kell nagyobbat lépnie, mert a palló korhadt deszkái túl nagyot reccsennének a talpa alatt, ahogy azt is, hogy hol kell ahhoz letérnie, hogy a lehető legkisebb vízellenállásba ütközve jusson el a homokpadhoz.

Itt szemcsésebb a homok, mindig csiklandozza a lábujjai közét, de már megszokta, és az eleinte furcsa érzés mára inkább kellemesen ismerős lett. Beszívja a sós levegőt, és tisztában van vele, hogy már nincsenek napjai, hogy itt biztonságosan elbújhasson a sugdolózás, a lökdösődés elől; legfeljebb órai vannak hátra.

Aztán vissza kell térnie a házba, ahol biztonságban van. Legalább is azt mondják… de abba senki nem gondol bele, hogy a kinti hullámverés talán kevésbé fájdalmas, mint a négy fal közé beszorult megvetés, és undor?!

Inkább érzi, mint hallja, hogy más ütemben törnek meg a hullámok a lábánál, és már nincs egyedül a zátonyon. Levegőt sem mer venni. Senki nem elég őrült a falujából ahhoz, hogy idejöjjön. Tehát, ha nem a szárazföldről jött, akkor…

Félbemarad a gondolata, amikor megérzi a háta mögött a másik test melegét, és a botot tartó kezét megböki… valami. Talán egy orr. Egy meglepően bársonyos orr. Meleg levegőt prüszköl a bőrére.

Mae tudja, hogy félnie, sőt rettegnie kellene. Menekülnie. Ezt tenné mindenki.

Azonban ő nem olyan mint mindenki más. Így tehát nyugton marad, ugyanabban a pózban ülve, mint percek óta.

– Hát szia – szólal meg csendesen, nem akarja elijeszteni azt, aki mögötte van. Butaság, mert ő maga az, akit el akarnak ijeszteni, mégsem beszél hangosan. – Ki vagy te?

Az orrába sós víz, hínár, és valamilyen ismeretlen, rothadó bűz szaga kúszik. Mégsem változtat a légzése ritmusán, nem húzódik távolabb.

– Yugu – a hang egyszerre mély, és dallomosan magas. Mintha maga a tulajdonosa is meglepődne, hogy ezt elárulta. – Nem félsz tőlem?

– De igen – feleli Mae. Nincs oka hazudni. – Ugyanakkor kíváncsi is vagyok. És a kíváncsiságom nagyobb, mint a riadalmam. Hogy nézel ki?

– Miért nem írsz le te magad? – érkezik a kérdés a háta mögül. Aztán újra érzi a különleges szagegyveleget a háta mögül, érzi, ahogy megsüllyed a homok körülötte, majd egyenesen az arca előtt van az a lény, amelyik a legsötétebb rémálmok főszereplőjeként híresült el.

Mae előre nyújtja a kezét, végigsimít a pofaszőrön, beletúr a sörénybe, amennyire eléri megsimogatja az vállízületeket. Hosszú percekig nem szól, csak a keze mozog: hol elidőz egy darabig, hol felületesen érint.

– Szőröd van, és nem nyálkás, mint a mondákban – kezdi el egy idő után. – Inkább csak nyirkos, mintha megáztál… vagy éppen most jöttél volna ki a tengerből. A sörényed durvább tapintású, kócos, talán nem is ismered, mi az a fésülködés, de rád férne – az ajkain játszó mosoly halovány, gyorsan eltűnik. – Izmos vagy. Az orrod bársonyos, nem érzem a fogaidat, amelyekkel megragadhatnál, hogy a víz mélyére vonszolj… – Yugu kinyitja a száját, végigkaristolja a lány karját, csakhogy megmutassa: ez a része igaz volt a történeteknek. De még csak nyom sem marad a fehér emberbőrön. – Nem tudom milyen színű lehetsz. Nem ismerem a színeket – engedi le a kezét maga mellé. Ujjai rákulcsolódnak a botjára, lassan feláll.

– Fekete vagyok, mint a legsötétebb éjjel, mint az óceán mélye – hallja meg a hangot közvetlenül a fülénél. – Jön a dagály. Itt már nem vagy többé biztonságban – Yugunak igaza van: Mae csak most érzi meg, hogy a víz már a vádlija fölé ér. Mikor szaladt el így az idő, és ő miért nem vette észre?!

Kényszeríti magát, hogy ne adjon teret a pánikjának. Hiszen az nem változtat semmin.

– Mint fogsz tenni, Yugu? Elragadhatnál… nem ellenkeznék.

– Nem vár rád semmi az én világomban. Csak feketeség.

– Akkor nem sokban különbözik attól, amilyen a mostani világom.

– Nem várnak haza? – Mae egy pillanatra elgondolkodik a kérdésen, de az otthonról nem jut más eszébe csak távolságtartás, megvetés. Sosem érezte magán a felnőttek tekintetét. Senki nem vár egy olyan lányt, akinek a szeme csupán két gödör, és két üveggolyó.

Így megrázza a fejét.

Yugu újra abban az alakban áll előtte, mint elsőként: izmos, veszedelmes, mégis óvó fenevadként. Lefekszik a homokba, fogai közé veszi a fehér botot, és egyszerűen elroppantja a fémet. Mae kitapogatja az állat nyakát, vállát, a háta vonalát. Lábát átveti a hátán, két oldalt lógatja le, megmarkolja a sörényt.

Érzi, ahogy a lény feláll. Ilyen magasságban még a levegő illata is más, a bokája körül már nincs hullámverés.

Yugu léptei puhák a homokban, és csendesek, ahogy elindul. Éppen csak megtöri a hullámverést, ahogy halad előre, Mae pedig újra érzi, hogy a víz körbeöleli. Először a bokáját, aztán már a csípőjéig, a melléig, a nyakáig ér. Szorosan kapaszkodik, el ne sodródjon.

Tudja, hogy mikor tűnik el a feje is a víz alatt, a jeges érzés pillanatokra letaglózza. De meglepő módon nem fél, inkább csak még jobban rásimul a ló nyakára, szinte eggyé válik vele.

Életében először mindent lát: a víz zöldeskékjét, a hátasa fekete, úszóhártyás patait, a többi körülötte élő lényt.

Yugu elragadta az örök sötétségből. A színek birodalmába.