Eszes Rita: Tükör a felhőkön túlra {+ Interjú}

 

Az igazi erő sokszor az összeszorított szájban és a néma küzdelemben lakozik.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 344
Fülszöveg:
Japán az 1600-as évek vége felé. A határok lezárva, a császár túszként él saját palotájában, a hatalom valódi gyakorlója a sógun. Az árva Szorana mindent, amit tud, az őt befogadó nindzsáktól tanult, ám mivel hófehér külsejével feltűnő jelenség, talán sosem válhat a láthatatlanság mesterévé. Ő azonban még ennél is többről álmodik: a szamurájok kasztjához szeretne tartozni, és valami fontosat tenni jelentéktelen életében.
Renmu alakváltó nyestkutya. Egy megkeseredett varázstanuki, aki megtanulta, hogy az emberekkel pusztán üzleti kapcsolatokat ápoljon: mellettük él, de sosem velük. Napról napra éli az életét, kergeti a gyönyöröket, és semmit nem akar kevésbé, mint valami jelentős dolog részesévé válni.
Egy küldetés, egy találkozás, egy alku – és elindul a kaland, amely mindkettejük életét fenekestől felforgatja. Miközben halálos szörnyek elől menekülnek, szenvedélyes és tiltott vonzalom alakul a két számkivetett között – azonban senki és semmi nem az, akinek vagy aminek eleinte látszik.
Ha felszikrázik a levegő, és elszabadulnak a vágyak, vajon létrejöhet-e akár csak egyetlen igaz dolog is egy rendszerszinten hazug világban.

Hatalmas megtiszteltetés, amikor előolvasó lehetek, így azt hiszem, nem meglepő, hogy azonnal igent mondtam nyáron Eszes Ritának, amikor megkérdezte, és atyaég, mennyire megérte.

Szorana egy albinizmussal élő női nindzsa, aki egy küldetés miatt alkut köt egy tanukival. Tudja jól, hogy nem bízhat meg Renmuban, ahogy azt is, hogy az alakváltó segítsége nélkül nem járhat sikerrel: meg kell szereznie egy különleges tükröt. Bármi áron.
A közös utazás azonban egyáltalán nem veszélytelen, hiszen semmi és senki nem az, aminek elsőként látszik. Létrejöhet-e valami igaz egy rendszerszinten hazug világban? 

Nagyon kíváncsi voltam erre a történetre, és direkt nem kérdeztem Ritától szinte semmit, mielőtt belekezdtem a történetbe, hagytam, hogy a kíváncsiságomra a történet válaszoljon.

Olvastam én már erdélyi mítoszokról, tokiói alakváltó rókákról, vagy éppen hokkaido-i évszázadokig visszanyúló legendáról is, de biztos voltam benne, hogy Eszes Rita ezúttal is meglep majd.

Ismerős a könyvmásnaposság érzése? Tudjátok, amikor elolvastok egy szuper könyvet és utána nagyon nehezen találjátok meg a következő olvasmányotokat. Pont egy ilyen helyzetbe talált meg ez a különleges, zafír pöttyös történet, ami két oldal után teljesen beszippantott. Szeretem azokat a történeteket, amik ilyen hatásosan zárják ki számomra a valóságot, és visznek el egy teljesen új világba.

Ebben a történetben nem csupán az időbe utazunk vissza, hanem a mondavilágokat is jobban megismerjük. A szerzőnek van a közösségi oldalán egy igen nagy sikerű #szörnyesszerda néven futó projectre (keressetek rá a hashtagre, megéri), ahol sok, de tényleg nagyon sok yokai-ról oszt meg érdekességet. Mit csinál egy szerző, aki saját magát teszi a mondák szörnyeinek mesterévé? Hát persze, hogy így egy regényt! Ez lett a Tükör a felhőkön túlra.

És ha azt hiszitek (mint én is az elején), hogy ez a regény nem több, mint egy tanuki férfi meg egy nindzsa nő közös, kalandos, néhol életveszélyes,  de mégiscsak emlékezetes utazása, hát akkor tévedtek. Mert persze, benne van az is, de amúgy meg a két szereplő szópárbajai közt ott van elrejtve egy csomó kérdés: tényleg olyan nagy baj átverni az embereket? Tényleg minden szörny rossz? Ha nem, akkor diszkrimináljuk őket? Ha abból a nézőpontból figyeljük őket, hogy tudnak-e együttműködni az emberekkel, akkor mi alapján szelektálhatjuk őket erre? Mi van nagyobb hatással ránk: a neveltetésünk, vagy a saját tapasztalataink?

Szorana végre-végre egy igazán talpraesett, életrevaló, erős hősnő. Olyan ritkán találkozom ilyen női szereplőkkel és amikor mégis, az annyira jó érzés. Neki feladata, küldetése van, amit teljesíteni kell. Akkor is, ha ehhez szerződést kell kössön egy idegesítő, csaló, - de azért valljuk be na: vonzó -, alakváltó tanukival. Voltak olyan momentek, amikor annyira tipikusannagyon fiatal lány, hogy rimánkodtam, hogy nehogy így maradjon, de szerencsére mindig szépen összekapta magát. Ő határozottan olyan hősnő, akit semmiképpen nem akarnék ellenségemnek, de barátnőmnek elfogadnám, még akkor is, ha őrült helyzetekbe kerülnék miatta.

Remmunak olyan hatásos belépője van a sztoriba, amiről nem is mondok semmit, de nálam bezsebelte a legjobb könyves bemutatkozást idén. Mindemellett pedig elképesztő stílussal és perverz humorral megáldott tanuki. Hol vigyorogtam miatta, hol fel akartam képelni, hol meg akartam ölelgetni. A fene se gondolta, hogy egy nyestkutya fog bekerülni egyszer a képzeletbeli fictional boyfriend listámra, de úgy látszik, mindennek eljön a maga ideje.

A többi yokai is igazán különleges, nem mesélnék róluk így külön csak annyit mondok: vigyázzatok, mert ebben a történetben semmi és senki nem az, akinek látszik és itt nincs olyan, hogy ez teljességgel képtelenség. Sok-sok meglepő fordulatot tartogat az olvasó számára ez az utazás.

Még számomra is hihetetlen, hogy tizenkét óra alatt elolvastam, de annyira gyorsan pörögnek az események, hogy az ember nem akarja letenni a könyvet, nehogy valamiről lemaradjon.

Gyere, csatlakozz Szorona és Remmu nem mindennapi kalandos utazásához, amely lenyűgöző betekintést nyújt a japán folklórba és legendákba. A jókaiok mindenütt ott vannak! Mit tennél, ha találkoznál eggyel? 

***

Bejegyzés EXTRA

- Interjú Eszes Ritával -

Hikari.: Szóval a Rókatündér és az Észak sikere után újabb Japánban játszódó könyv tőled. Melyik a saját kedvenced a 3 közül?

Eszes Rita: Nehéz kérdés, mindegyiket más miatt szeretem. A Rókatündér nagyon személyes, és az volt az első nagy sikerem, ezt sosem fogom neki elfelejteni, hálát érzek iránta. A Tükör a felhőkön túlra a legújabb, persze, hogy most szeretgetem, és büszke vagyok rá, hogy ilyen akciódús és szexi könyvet sikerült írnom. Viszont épp a napokban beszéltem arról, hogy az Északról fúj a szélt tartom a legértékesebb könyvemnek, ott tudtam leginkább felhívni a figyelmet olyan problémákra, amik szerintem az egész világot érintik, és ez fontos nekem. Ha valaki csak egyetlen könyvet akarna elolvasni tőlem, valószínűleg azt ajánlanám.

H.: Ezúttal hogy választottál helyszínt? Minél hidegebb, annál jobb?

E. R.: Nehéz erre spoilermentesen válaszolni, de nem, itt a hideg eleinte nem volt feltétel, a könyvnek nem azt az aspektusát találtam ki elsőként, ami miatt aztán végül télbe helyeztem az egész történetet. Igazából a kofunok, ezek az ősi, kulcslyuk alakú piramisok voltak, amiket mindenképpen bele akartam szőni, ezek többsége pedig Szakaiban van, ami ma már Oszaka része. Én laktam Szakaiban, közel Nintoku császár sírjához, sőt, elárulom, hogy az a tanuki család, ami a könyvben felbukkan egy ilyen elvadult piramis-szigeten, a valóságban is ott él. Szeretek olyan helyekről írni, ahol jártam már, úgyhogy ez volt az első, amit kitaláltam, aztán a következő a Kojaszan nevű sírhegy, ami tényleg olyan, mintha téren és időn kívül lenne, engem elbűvölt, valahányszor meglátogattam. Miután ezek biztos pontokként megvoltak, kezdtem el keresgélni, hogy merről érkezhetnének ide a szereplők. Úgy emlékszem, Sikokut azért választottam, mert a legenda szerint ott él a legtöbb jókai.

H.: Írod, hogy ezt a könyvet az olvasóidnak ajánlod. Szerinted mitől lett ilyen sikeres a #szörnyesszerda rovat?

E. R.: Azt hiszem, jó volt az időzítés, a szörnyesszerda 2021. januárjában indult, bár ha előbb kitalálom, és már 2020-ban megcsinálom, talán még jobb lehetett volna. Szerintem a covid miatti félelem és szorongás miatt az emberek vágytak a könnyed szórakozásra, az elmaradt rendezvények és könyvmegjelenések után pedig örültek, hogy mégis kaphatnak valami újat az íróktól. Mikor nevessünk a halál arcába, ha nem egy világjárvány idején, nem igaz? Szóval próbáltam ezeket a kis szemelvényeket nem csak ismeretterjesztőre, hanem viccesre is csinálni, anyag meg volt bőven, nagyon sok egykor ijesztő lény ma már elsősorban mulatságos és fura, jól esik kinevetni őket. Nem tudom egyébként, mennyi van még a sorozatban, idén például kipróbáltam egy minisorozatot a sorozaton belül, egy japán rémtörténet gyűjteményt fordítottam le angolról, de ott például jobban örültem volna, ha kicsit borzongatóbbak a mesék, úgy éreztem, az illett volna hozzá, de ma már nyilván nem tudtak akkorát ütni, mint háromszáz évvel ezelőtt.

H.: Nem titok, ez a boritó nálam szerelem. Te elégedett vagy az eredménnyel vagy jobban szerettél volna alakokat a borítóra?

E. R.: Nem, én imádom az alak nélküli borítókat! Ha emberek vannak rajta, azt nagyon nehéz úgy eltalálni, hogy tényleg mindenki szeresse (nekem szerencsére van ilyen, a Rókatündér borítója, arra egy rossz szót nem hallottam soha, mindenki imádja a rajta szereplő Midorit és az egész összképet). Ezzel együtt, én bevallom, második helyezettnek tettem meg azt a borítót, amit végül a közönségszavazat óriási fölénnyel elsőnek hozott ki. Nem azért, mert kevésbé tetszett, mint az első helyezettem, de úgy éreztem, hogy azon a borítón talán jobban látni, hogy ez egy szexi fantasy történet (azon a képen egy marcona férfi volt és egy csinos lány a viharban, villámok között). Utólag már nem változtatnék, és nagyon örülök, hogy mindenki ennyire szereti ezt a borítót, ami igazi sikertörténet, őrült sok szavazatot kapott.

H.: Mi volt hosszabb idő: kitalálni vagy megírni a könyvet?

E. R.: Itt most minden nagyon gyorsan ment, igazi örömírás volt, soha nem raktam össze még könyvet ilyen tempóban. Írni hosszabb ideig tartott, de az is mindössze három hónap volt.

H.: A Tükör címe ez volt a kezdetektől, de még az olvasóid is megkérdezted megjegyezhető-e. Miért voltál ilyen bizonytalan ebben a kérdésben?

E. R.: Nem én voltam bizonytalan, hanem a kiadónál többen féltettek ettől a címtől. Hogy esetleg nem tudják mihez kötni az emberek, illetve, hogy túl „zen” hangulatot áraszt, nem gondolnak belőle arra, hogy ez egy akciódús fantasy kalandregény, és akkor csalódni fognak. Azt hiszem, emiatt próbáltam a borítóból is egy mozgalmasabbat választani, hogy ellensúlyozza a cím lágyságát, amihez végül is én ragaszkodtam, hogy tartsuk meg. Igazából örülök, hogy ez a könyv lett a kivétel a szabályban és nem álltak meg az egyébként nyilván tapasztalat alapján elmondott aggodalmak. Szerintem nagyon szépen összesimult a cím a képpel, és úgy tűnik, hogy az olvasók is legalább olyan elégedettek, mint én.

H.: Először Midori, mint kitsune, most Renmu mint tanuki. Az alakváltód a kedvenc yokaijaid?

E. R.: Mostanra talán igen, mert Midorit és Renmut is nagyon megszerettem, de Renmut nem én választottam ugyebár, hanem az olvasók, én csak hagytam magam meggyőzni, hogy miről írjak. Viszont tekintve, hogy megint van egy alakváltós történet a fejemben, ezúttal macskával, és nem is a japán kultúrkörből, azt hiszem, elmondhatom, hogy igen, ezt a kettős létet nagyon különlegesnek és érdekesnek tartom. Talán azért, mert bennem emberként is van egy elvágyódás néha, hogy milyen lehet teljesen vadon és szabadon élni, akár az állatok.

H.: Van olyan jelenet, amit először nem akartál beleírni aztán mégis megíródott? 

E. R.: Na, várj csak, gondolkodom, de ezúttal nem emlékszem ilyenre, nagyon egy húron pendültünk a szereplőkkel. Viszont van az a rész, amikor hajóra kell szállniuk, és összevesznek az útvonalon. Ott nem teljesen voltam benne biztos én sem, pontosan merre menjenek, szóval gyakorlatilag hárman voltunk a vitában, Szorana és Renmu pedig kétoldalról győzködtek engem. Számba vettem minden eshetőséget, és bevallom, kis hátsó szándékkal, hogy milyen jó kis bajba sodorhatom őket, azt mondtam: oké, próbáljatok meg a rövidebb úton menni akkor.

H.: Légy őszinte: kivel kötnél alkut egy lehetetlen és életveszélyes küldetés kapcsán, ha bármelyik yókait választhatnád? És miért vele?

E. R.: Hát én most már személy szerint csak és kizárólag Renmuval, szerintem nagyon rendes fickó. De a jókaiokkal való alku kicsit olyan a japán folklórban, mint a varázslatok – általában mindegyiknek ára van, ritkán fordul elő, hogy csak ajándék, amiért nem kell (meg)fizetni. De ha így belegondolok, egy házi védőszellemnek örülnék – persze, nem a szeszélyes fajtának, úgyhogy sajnos egy rókaszellem kizárt, de mondjuk vannak azok a hatalmas kőkutyák, párban, ami Kínában is létező figura, Japánban pedig az Okinava szigetcsoporton nagyon elterjedt. Ők olyan jó fejek és hűségesek, mint a valódi kutyák, de sokkal erősebbek. Kint ülnek a kerítésen vagy a ház előtt, mint Európában az oroszlános kapuk díszei, és minden veszélytől igyekeznek megvédeni a családot.

H.: Kinek a szemszögét szeretted inkább írni? Akiét kevésbé, mi volt vele a nehézség?

E. R.: Talán Renmut szerettem jobban írni, mert ő volt a könnyebb. Amúgy is nagyon szeretek férfi szemszögből írni, ez az életunt, cinikus pasas (legalábbis az elején) meg igazán jó játék volt. Az elején még Szoranán is jól szórakoztam, gondoltam, ritkák az ilyen hőskomplexusos nők… de egy idő után nagyon megsajnáltam, szerintem még egy karakteremet sem cibáltam meg annyira, mint őt, a nehéz élete kicsit engem is megviselt, főleg úgy, hogy nem is kapott teljes feloldást.

H.: A kéziratban Renmu neve Remmu volt. Hogyhogy végül változtattál?

E. R.: Valójában a Remmu volt egy köztes változtatás, csak ezt senki nem tudja. A japán helyesírás szerint önálló „m” alak nem létezik, tehát Renmu nevét így tagolják: Re-n-mu. Viszont kiejtésben az „nm” hangok sokszor hasonulnak, például Oszaka egyik kerülte Nanba, ami kimondva inkább Nambának hangzik, és latin betűkkel így is van kiírva az állomáson és mindenhol, m-mel, míg japánul n-nel. Amikor Renmu nevét kitaláltam, először így használtam, de aztán megtaláltam a könnyített változatát, a Remmut, egy amerikai babanév oldalon, és azt gondoltam, talán erre jobban rááll majd az olvasók nyelve is. De mivel az előolvasóim fele magától is Renmunak hívta (pedig nem mondtam nekik, hogy ez ez eredeti verzió, vagy akár, hogy ez egy opció), végül úgy döntöttem, oké, maradjunk meg a helyes japán írásmódnál, aztán maximum fejben majd máshogy ejti, akinek összefolyik az a két betű.

H.: Szorona nevének jelentése "nyugodt égbolt”, ami nagyon illik hozzá. Könnyedén találsz nevet a szereplőidnek?

E. R.: Van egy olyan hóbortom, hogy mindig megnézem a szereplők nevének a jelentését, és olyat választok nekik, ami illik a személyiségükhöz, még akkor is, ha nem hangzik el a könyvben, hogy mit jelent a név. Ez különösen a japán neveknél fontos nekem, mert Japánban a valóságban is így történik a névadás, jelentés szerint rakják össze szótagokból. De például az Északról fúj a szélnél az összes brazil-portugál nevet is úgy választottam, hogy megnéztem a jelentésüket. Ez mindig egy jó játék nekem az elején, és igen, könnyen megy, mert élvezem.

H.: Mi a jövőbeni terved? Most pihensz egy kicsit vagy már körvonalazódik új regény?

E. R.: Sajnos kényszerpihenőn vagyok már egy jó ideje, hiszen az, hogy a Tükör a felhőkön túlra most jelent meg, nem azt jelenti, hogy most írtam, hanem azt, hogy már tavaly év elején. Öt darab regényötlet is van a fejemben, és borzasztóan szeretnék valamelyiknek nekiállni, de most rengeteg munkám van fordítóként, és egyszerűen nincs rá időm. Valahogy muszáj átszerveznem az időbeosztásomat, még nem tudom, hogy, de sürgősen, mert folyamatosan lelkifurdalásom van a fejemben elhallgattatott karakterekkel szemben.

Köszönöm a fantasztikus olvasmányélményt, és

a szuper interjút, Rita!

*Hikari