Eszes Rita: A ​sárkány végzete (A gyöngyszemű sárkány 1.) {+ Interjú }

Nem ő változott meg, hanem valami bennem.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 320

Fülszöveg: 

794-ben a tenger egy dühödt férfit vet ki magából a japán partokon. Nem közönséges halandó ő: a tengerek ember alakban rekedt istene, aki valójában sárkány. Egy nő megölte a legjobb barátját, őt pedig, a zöldfülű uralkodót, kijátszotta és letaszította a trónjáról.

Akuma évekig hánykolódott a tengeren, most pedig bosszútól vezérelve vissza akarja szerezni a hatalmát, és megmenteni a népét. Ehhez éppen kapóra jön a trónbitorló kebelbarátnője.

Tora búvár, szinte lételeme az óceáni közeg, és sokáig bírja víz alatt – tovább, mint a tengeristen jelenlegi alakjában. Egy tenger mélyére történő merülést azonban még ő sem élhet túl, halála pedig bosszúként szolgálna Akuma veszteségéért cserébe.

A tengeristen vak vándornak adja ki magát, és kihasználja Tora szimpátiáját és elszántságát, aki bármire hajlandó, hogy megtalálja halottnak hitt, elveszett barátnőjét.

Ráveszi a lányt, hogy vigye le őt a tengermélyi birodalmába – eltitkolva, hogy Tora nem élheti túl a veszélyes merülést.

Az elmúlt években nem volt olyan, hogy legalább egy Eszes Rita regényt ne olvastam volna. Ha volt új megjelenés, akkor azt, ha nem volt, akkor meg újráztam az Északkal. 

Idén egy friss megjelenésbe merülhettem el a karácsonyi izzósorok fényénél olvasva, és nagyon hálás vagyok, mert ennek a történetnek előolvasója is lehettem. Köszönöm a szerzőnek és a kiadónak, hogy recenziós példányt is kaphattam belőle.

Akuma a Tengeristen, azonban megfosztották a hatalmától, aminek következtében tíz év kiesik számára, és amikor legközelebb magához tér a japán partoknál. Hogy megvédje a személyazonosságát, vak vándornak adja ki magát.

Itt találkozik Torával, az ama búvárnővel, akivel nem csupán egymásba gabalyodnak, de Akuma hamar rájön: ahhoz, hogy hazatérhessen a birodalmába, szüksége van a lány segítségére.

Az utazás során azonban nem várt akadályokba ütköznek, és a kérdés egyre égetőbbé válik: a nőt a birodalomért, vagy a birodalmat a nőért?

Ez mondhatni újraolvasás volt, hiszen nyáron egyszer már olvastam, de ez semmit nem vont le az értékéből, sőt! Először is imádtam, de most valahogy még jobban: hozta azt a különleges varázst, amit ilyen esetben mindig érzek. Hogy tudom már, mi fog történni, de épp ezért sokkal jobban képes vagyok figyelni az apró jelekre, a pillanatnyi hangulatra, és mégis izgulni a szereplőkért.

Az egyik Eszes Rita regény-jellemvonás szinte mindig az, hogy általában húsz oldal kell ahhoz, hogy teljesen beszippantson és ez itt sem volt másképp. Tökéletes kötet így az adventi időszakra/téli szünetre, mert az ember bekuckózik vele, és lelkiismeret-furdalás nélkül töltheti az egész napját a regénnyel. Tipikusan az a történet, amire azt mondom, hogy csak akkor kezdj bele, ha van minimum két napod úgy, hogy minden dolgodat halasztani tudod, mert ez a regény egyszerűen akarja a teljes figyelmedet és  nem ereszt el.

Imádtam, hogy újra Japánban járunk, elképesztően régre visszanyúlva a múltba, és ettől valahogy csak még jobban élveztem: mondhatni a szereplőkkel együtt fedeztem fel az utat, éltem át velük gyanakvást, kimerülést, félelmet, reményt, döbbenetet. Épp amit a helyzet megkívánt.

És ha már szereplők:Tora valami zseniális. De tényleg! A lojalitása, a feladatorientációja egyszerűen elképesztő.(És csak úgy zárójelben jegyzem meg: szerintem jól megértenék egymást Szoranával), de közben mmeg van egy nagyon gondoskodó és figyelmes énje is. Dehogy hogy nem fagyott meg úszás közben soha, arra még mindig nem jöttem rá...

Aztán itt van nekünk Akuma, akibe mindenki az első fejezet után garantáltan beleszeret. Pont azért tökéletes bookboyfriend, mert minden akar lenni csak tökéletes bookboyfriend nem. Megvannak a maga - olykor nem túl helyes - eszközei arra, hogy elérje a célját, de igazából nem tud rá emiatt az olvasó ferde szemmel nézni, mert a váltott szemszög miatt egyszerűen érti a miérteket. Szóval én tényleg imádtam Akumát, minden önző tökéletlenségével együtt.

De... és ez egy nagy de! Nem szoktam külön bekezdést szánni ennek, de most fogok, mert tudok elmenni a vége mellett. MI. EZ. A. FÜGGŐVÉG? Én erre nem voltam felkészülve, és garantáltan ti sem... szóval most szólok: készüljetek, brutális.

Le. Vagyok. Nyűgözve. Eszes Rita történetről-történetre elvarázsol, én pedig falom az oldalakat, és mire észbekapok, hajnali fél három…

A sárkány végzete egy lenyűgöző fantasy a japán mitológia és a tengeri kalandok rajongóinak. Olyan történetre vágysz, ahol úgy váltakoznak a titkok és az érzelmek, mint az árapály, és az egész cselekmény olyan, mint egy hullám, ami elsodor? Akkor ideje visszatartanod a lélegzeted, mert megtaláltad, ez az!

♦♦♦

Bejegyzés EXTRA

Interjú Eszes Ritával

Hikari: Én olyan nagyon örültem az új könyvednek Rita. Valamiért nekem a Tükör jutott eszembe az elején hangulatban (ne kérdezd miért :)), szóval mesélj: melyik a kedvenced a saját regényeid közül?

Eszes Rita: Nehéz erre válaszolni, nagyon sokáig az Északról fúj a szél című regényemet neveztem a kedvencemnek. Szerintem ennek az az oka, hogy mondanivalóját tekintve talán azt tartom a legfontosabbnak. A Tükör a felhőkön túlra sokáig kevésbé élvezte a megbecsülésemet, mert nagyon könnyen és nagyon gyorsan írtam. Mostanra viszont pont emiatt előlépett a favoritommá: egy szuper flow-ban voltam akkor, és szerintem a legpergőbb, leggyorsabb ütemű regényem lett. Tulajdonképpen visszasírom azt az írásfolyamatot, annyira nem tudott akkor megzavarni semmi. A sárkány végzete szerintem is hasonlít rá, de ez inkább a rám jellemző, lassabban hömpölygő történet, ahol a karakterek alakulásán van a hangsúly és kevésbé az akciódús cselekményen.

H.: A regény kapott sima, élfestett, sőt, különleges Könyvsárkányos kiadást is. Milyen érzés ezt neked meg-/átélni? Sikerként könyveled el?

E. R.: Igen, nagyon jó érzés, hálás vagyok érte és büszke vagyok rá. Valóban visszajelzés a kiadótól, főleg, hogy nagyon nagy számban is nyomták ki, ami miatt persze izgulok is, hogy valóban feleljen meg az elvárásoknak és teljesítsen jól. Szerintem egyébként gyönyörű lett az összes verzió, és boldog vagyok, hogy két nagyon tehetséges magyar alkotó (Boldizsár Eszter és Pop Alexandra) munkája is díszítheti a regényemet. Az, hogy előzék-hátzék képek is készültek a könysárkányos verzióhoz, illetve a kiadótól rendelt példányokhoz ajándék overlay is jár, már csak hab a tortán. Csodálatos dolog a karaktereimet képeken megelevenedve látni!

H.: Újra Japánban járunk, de szerintem sose mentél vissza ilyen régre még. Okozott kihívást a kutatómunka, az akkori élet vagy éppen az amák miatt? 

E. R.: Hajajj! A legnagyobb kihívás az volt, hogy hiába olvastam sokat az akkori világról, elképzelni mégis nagyon nehéz. Például az esti sötét… olyan egyszerű dolog, mégis a mi fényszennyezésünk nélkül a sötét egészen máshogy hat, mint napjainkban. Amikor szó szerint az orráig sem lát az ember, sehol nem árnyalja mondjuk a horizontot egy távoli település halovány fénye sem, akkor igazán hihető, hogy a félelem és képzelőerő felerősödik, és mindenféle babonaságot elhittek az emberek, még a hivatalos országvezetés is. A másik, hogy a regény cselekménye előtt nagyjából ötven évvel Japánban is pusztított a fekete himlő, ami a lakosság egyharmadát megölte. És ez az egyharmad, noha a halottak számát tekintve rengeteg, de mégis mindössze egymillió ember volt. Szóval Japán igencsak „üres” volt, nem csak mai viszonylatban, de mondjuk az 1600-as évekhez képest is, amikor a Tükör a felhőkön túlra játszódik. Ez is nagy kihívás volt, megjeleníteni, hogy az ember napokig, hetekig vándorolhat anélkül, hogy valakibe belebotlana, és a két település közötti elhagyatott vadon óriási veszély minden utazónak. Talán ez volt a legnehezebb, elérni, hogy az olvasó elengedjen minden előfeltételezést Japánról: nem volt se közbiztonság, se elég rizs, nem volt rend és fegyelem, sem rendes információáramlás. Mindent hátra kellett hagynom írás közben, amit a mai világunkban magától értetődőnek veszünk.

H.: Mit élveztél leginkább a regény írása során?

E. R.: Mivel a világ ennyire más, mint a ma megszokott, félő volt, hogy ha a karakterek is teljesen ennek a régi kornak megfelelőek, akkor nagyon távol állnak majd a mai olvasótól. Ezért itt kipróbáltam azt, amivel már régóta szemezek, hogy bár a történelmi hitelességet igyekeztem megőrizni, a szereplők beszéde és sok gondolata modern. Van egy régi, 2001-es film Heath Ledgerrel, a Lovagregény, amit fiatal koromban nagyon kedveltem, pont azért, mert hangulatában nagyon jól keverte a múltat a jelennel, és engem érdekelt, hogy ez könyvnél hogyan működhet. Talán ezt élveztem legjobban, jó játék volt. 

H.: Ezúttal olvasói vélemények helyett egy „easter egg” játék van a könyv végén, amin én igen jót mosolyogtam. Hogy jött az ötlet?

E. R.: Az olvasói vélemények kimaradásával én is csak utólag szembesültem, ennek sajnos technikai oka volt: úgy jött ki az oldalszám, hogy vége lett ott egy ív papírnak, és jelentősen megdrágította volna a könyvet, ha pár plusz oldal miatt új ívet kezdenek. Szóval az Easter Egg Huntot semmiképp sem helyettesítőnek szántam. Egyszerűen szórakoztatóak voltak számomra Akuma jövőbeli látomásai, amit szintén a múlt és jelen keverése miatt hoztam be. Jó ötletnek tűnt, hogy ha már én is játszom vele írás közben, akkor az is játszhasson, aki később kezébe veszi a könyvet elolvasni. 

H.: Ismét váltott szemszögben íródott a történet, szóval adja magát a kérdés: Tora vagy Akuma okozta számodra a nagyobb meglepetést írás közben? Mindkettőjük motivációja erős, csak épp teljesen más, ugye…

E. R.: Nyilván mindkettőjüket nagyon szeretem, de azt gondolom, Tora a könnyebben kiismerhető. Nekem izgalmas volt a személyisége, megtalálni benne azt, hogy mennyire naiv, és mennyire inkább csak egy önkéntes vakságot vállal, amiért most társra talált egy olyan küldetésben, amit valójában évek óta meg akar tenni, csak egyedül talán nem mer. Akumáról tudtam, hogy muszáj lesz változnia, hogy neki is nagyon erős a traumája, és talán pont ennek segítségével találhatja meg a saját esendőségét és emberségét. Azt hiszem, az első kötetben talán ő volt a nagyobb meglepetés, de úgy érzem, a folytatásban ez változni fog.

H.: Egy korábbi interjúban említetted, hogy mindig megnézed a szereplőid nevének jelentését. Itt talán nem kell mondanom, hogy én mennyire passzolónak érzem a neveiket, de volt esetleg más ötlet is a fejedben számukra? (Akár írás előtt)

E. R.: Akuma neve volt meg elsőként a fejemben, női névből többet is összeírtam. Főleg vízzel kapcsolatos neveket, amilyeneket az ama búvárok valóban adtak is egymásnak régen. De aztán szerettem volna, ha Tora nevében is méltó lesz Akumához, és ez a két név azért valójában a második kötet végkifejletét is valamennyire előre vetíti. Szóval tulajdonképpen felmerült ez a név, és magával hozta a történet befejezését is, bár remélem, hogy ennyiből azért nem fogjátok kitalálni. 

H.: Amióta elolvastam a könyvet, ezen gondolkodom, szóval itt a kérdés, neked is: kipróbálnád a szabadtüdős merülést? 

E. R.: Dehogy, nem, nem! A könyv írása közben gyakoroltam a levegő visszatartását víz alatt, a lélegeztetést, még a víz alatti lélegeztetést is kipróbáltam, majdnem a medencébe fojtottam a férjemet vele. Nekem egy iszonyatosan tehetetlen és kiszolgáltatott érzés visszatartani a levegőt, ameddig csak bírom, ha ehhez hozzáveszem, hogy összezáródik a fejem felett egy olyan víztömeg, mint az óceán, hát nincs az a színpompás korallzátony, amiért kipróbálnám. Csak úgy szeretek víz alá menni, hogy közel maradok a felszínhez és biztonságban érzem magam, és teljesen átérzem Akuma küzdelmét, hogy milyen frusztráló lehetett neki az elején, mert én sem bírom túl sokáig víz alatt. Viszont az is igaz, hogy ha az ember rendszeresen gyakorolja, viszonylag gyorsan lehet benne fejlődni – de ha meg abbahagyod, visszafejlődni is. Én ezt tanultam, amíg Akumával együtt próbálkoztam.

H.: Nyugtass meg, hogy ilyen függővég után nem kell sokat várni a folytatásra! Elkezdtél már rajta dolgozni? Ha igen, kaphatunk egy első mondatot belőle?

E. R.: Igen, el, én is szeretném, ha minél előbb megjelenne, bár sajnos nem úgy állok vele, ahogy terveztem, kevés időm van írni. Eredetileg arra gondoltam, év végére már kész lesz a második rész, hát ettől nagyon messze vagyok, de első mondatom természetesen már van. Az első fejezet Tora szemszöge, a címe Tora, a fogoly, és így kezdődik: 

„Huszonhat méter felfelé nem tűnik soknak azután, amin idáig keresztül mentem.”

Köszönöm az újabb fantasztikus interjút, Rita!
Tűkön ülve várom a folytatást,