Novellázzunk: Új horizont

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy hol töltenéd legszívesebben a júniust? Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.


(Az ehavi írás ötletét a Végtelen horizont című regény adta, azért fedezhetőek fel névegyezések.)

K. A. Hikari: Új horizont

Ha valamit megtanultam a szüleimtől az évek során, az két dolog: az élet nem kívánságműsor. De ha igazán akarod, az álmok valóra válnak. Mindkettőjüktől egy-egy tanács, ami az egész életemre hatással volt. Amik kialakították az elveimet.
Végigmegyek a Hydra folyosóin, viszonozom a legénység tagjaitól érkező mosolyokat, aztán belépek a vezérlőbe.

– Kis kapitány! – tiszteleg a Mabel a kormány mögül, de csak legyintek rá. Arra számítok, hogy anyut is itt találom, hogy éppen szerel valamit, mint olyan sokszor egész életemben, de nincs itt. 
– Dwyer kapitány?

– Ma még nem találkoztam vele.

– Mennyi idő még, hogy leszálljunk?

– Ha továbbra is ilyen szép lesz az idő, már nem sok – feleli.

– Köszönöm! – két ujjam a homlokomhoz érintve tisztelgek neki. Hiába vagyok az anyám lánya, akkor is ő az idősebb, és egyébként is, ráncos arcát megfiatalítja a félmosoly, amit rám vet. Fiatalabb koromban megijesztett az arcimplatátuma, mára azonban pont olyan természetes, hogy ott van, mint az, hogy levegőt veszek.

Távozok a vezérlőből, és meg sem állok a kapitányi kabinig, ahová kopogás nélkül nyitok be. Anyu az asztalnál ül, előtte egy halomnyi papír, de ő csak meredten bámulja az asztalon lévő képet. A háta mögé lopózom, én is megnézem a képet. Ő és apu van rajta, még a születésem előtt. A Hydra hatalmas monstrumként takarja el a naplementét a háttérben. – Hiányzik? – szólalok meg, és hirtelen egy pisztoly csövével nézek farkasszemet. Mikor anyu felfogja, hogy a tulajdon lányára fog fegyvert, szégyenkezve lesüti a szemét, és visszateszi a pisztolyt az asztalra.

– Ne haragudj, Kayla. Csak kicsit elkalandoztam, fel se fogtam, hogy te vagy az.

– Az elbeszéléseidből úgy rémlik, apura is sokszor fogtál fegyvert még fiatalkorodban – beleülök az ölébe annak ellenére, hogy talán kicsit túl idős vagyok már ehhez. – Szóval… hiányzik?

– Igen. Minden nap – nem mondja ki, de tudom, hogy nem könnyítem meg a dolgát. Ha tükörbe nézek, Nick Mattock szeme néz vissza rám, az ő sötét haját, az ő mosolyát örököltem. Kívülről apu kicsinyített mása vagyok, a személyiségem viszont teljes mértékben anyué. Talán azért, mert életem nagy részét eddig vele töltöttem.

– Még mindig elengedsz? Nem fogod megbánni? – kérdezem elszakítva a szemem a fotótól, anya tekintetét keresem. Néhány hete felvetettem, hogyha a következő alkalommal kikötünk, és valamilyen univerzum által elrendezett szerencse miatt nem kerüljük el a Leviatánt, szeretnék apuval tartani. Ekkor veszekedtem először, igazán, kabinajtó-becsapó módon anyuval. Ő hallani se akart erről, én pedig megmondtam, hogy nem vagyok már gyerek, és egyébként apu mellett ugyanolyan biztonságban lennék, mint vele. Néhány óra múlva mindketten lenyugodtunk, bocsánatot kértünk aztán felhívtuk a Leviatánt, hogy beavathassam aput is a tervembe. Anyuval ellentétben ő semmi kivetnivalót nem talált az ötletemben.

– Igazad volt, nem sajátíthatlak ki magamnak. Nicknek ugyanolyan joga van időt tölteni veled, mint nekem. És tudom, hogy jó kezekben leszel: vigyáz az övéire – megölelem, és szívem minden szeretetét ebbe a mozdulatba akarom sűríteni.

Ekkor Mabel hangja hallatszik a hangszórókból, hogy hamarosan leszállunk. Anyuval együtt megyek vissza a vezérlőbe, mindig olyan izgalmas ez a néhány perc. Egy apró zökkenés csupán, és máris beparkoltunk. Ahogy látom, nem csak én, de a legénység minden tagja örül ennek, lassan egy hónapja nem voltunk itthon. Anya szélnek ereszti a csapatot, azzal a határozott utasítással, hogy indulásig senkit ne lásson, majd mi is leszállunk. Végignézek a dokkokon, szemmel keresem apu hajóját. Akkora monstrum, hogy úgyis kiszúrja a szemem, ha itt van.

– Arra – fogja meg a fejem Mabel, egy irányba fordítja, és akkor már én is látom. Futni kezdek, emberek között lavírozok, majd lefékezek a hajó előtt. Még mindig elképeszt a mérete.

A legénység épp akkor szállingózik le, amikor odaérek. Van, aki mosolyogva, hanyagul tiszteleg nekem, más összeborzolja a hajamat. Aztán meglátom apu nagy, szigorú, sziklaszilárd alakját.

– Kapitány! – tisztelgés közben még a sarkam is összecsapom, ahogy Mabel mutatta, kihúzom magam, de nem tudom letörölni az arcomra kúszó vigyort.

– Pihenjen, Kayla – szól rám szigorúan, de ő sem tudja visszafojtani a mosolyát, ami eléri a szemét is. Nem csodálom, hogy évekkel ezelőtt anyu beleszeretett. Hagyom a fenébe a vicceskedő tisztelgést, egyszerűen odarohanok hozzá és szorosan megölelem. Él, semmi baja, itt van velem. – Becky hol van, napsugaram? – kérdezi, miután hajlandó vagyok elengedni.

– Biztos mindjárt jön – rántom meg a vállam, a tekintetem folyamatosan apu háta mögött lévő hajót nézi.

– Felmehetsz, Leslie még a hajón van – hálásan rámosolygok, akkora ez a hajó, hogy mindig találok rajta egy zugot, amit nem fedeztem fel. – De hatra azért gyere haza.

– Igenis apu – nézek utána, ahogy beleolvad a teste a többi ember alkotta tömegbe, aztán fellépek a hajó rámpájára, és hagyom, hogy a szél belekapjon a hajamba, miközben lassan új nap virrad a horizonton.

*Hikari