Novellázzunk: Álomkarácsony kutyamódra

Illusztrációt készítette:  Krisztinko

Ennek a történetnek van egy sokkal korábbi (több, mint 11 évvel ezelőtti) verziója, tavaly dolgoztam át egy pályázat miatt, amire... végül elfelejtettem elküldeni.

Szóval idén ezzel kívánok számotokra békés, boldog karácsonyi ünnepeket. Fogadjátok szeretettel!



K. A. Hikari: Álomkarácsony kutyamódra

A hó nagy pelyhekben, sűrűn hullott, a két kutya gyorsan igyekezett gyorsan menedékbe vonulni. Nem voltak mindig utcakutyák: sok-sok éjszakával ezelőtt puhabundás kölykök voltak ők is, csak aztán… megnőttek. Megrágták dolgokat. Ugattak. Az Emberük úgy rakta őket utcára, mintha sosem tartoztak volna egymáshoz.

Hiába sírtak a kapu előtt, nem kaptak második esélyt.

Egymásra azonban számíthattak: szorosan bújtak össze éjszakánként, együtt kerestek ételmaradékokat a mellékutcák kukáiban, és versengtek, ki tud ügyesebben „elveszett kiskutya” tekintettel felnézni a kétlábúakra. Történjen bármi, biztosan voltak benne, hogy nem hagyják hátra a másikat. Ez a testvérek dolga.

Egészen megszokták már, hogy az emberek sietnek, hangosak, és soha egy pillantást se pazarolnak rájuk, a mai este azonban más volt. Nem csupán a hó miatt: a kétlábúak egyik boltból, a másikba rohangálnak, és nagy szatyrokkal jönnek elő egy-egy üzletből. Hangosak voltak, arcukat pirosra csípte a hideg, és mindannyiukból az izgatottság furcsa, kissé szúrós szaga áradt.

Menjünk innen, jó? – a fiatalabb, félénkebb kutyus oldalba bökte a testvérét, mire elindultak. A havazás és a metsző szél azonban lecsökkentette a látómezőjüket, és még az embereket is kerülgetniük kellett. Ha valakinek mégis véletlenül az útjába kerültek, az agresszív, mély hangon mordult rájuk, úgyhogy behúzták fülüket-farkukat és félig vakon igyekeztek eltünni a káoszból.

Itt hibáztak.

Ugyan hallották az éles dudaszót, az aszfalton megállni próbáló gumik csikorgását, de az éhség és a hideg lelassította a reakcióikat. Az autó oldalról kapta el az idősebb kutyus testét, nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy fájjon neki és megszédüljön. Azonban valami ősi ösztön vitte tovább a lábát, egyenesen, mielőtt lerogyott volna az út oldalán húzódó árokban. Hideg volt a föld, úgy érezte, soha többé nem bír onnan felállni. A testvére óvatosan a hátára hajtotta a fejét, panaszosan nyüszített.

Nem hagyhatsz magamra!

Nem foglak! – igyekezett megnyugtatni a másikat, de nem volt jól. Túlságosan zsongott a feje.

Az embernek hamarabb érezték meg a szagát, minthogy észrevették volna, a morgás ösztönösen, a gyomrukból tört fel. Nem volt erejük elfutni, de nem fogják harc nélkül feladni!

– Semmi baj, semmi baj! Nem foglak bántani benneteket! – a hangja kedves volt, halk, gyengéd. Amióta az utcán voltak, soha senki nem beszélt velük ilyen lágyan. Abbahagyták a morgást. – Hihetetlen szerencséd volt kiskutya! Pont láttam mi történt és hidd el: sokkal rosszabbul is járhattál volna. Tudok rajtad segíteni. Engedd meg!

A szavakat ugyan nem értették, de a szándékot igen: nem volt bántó. Finom volt, pont úgy, mint az érintés, amivel az ember lassan, óvatosan végigtapogatta a testét. Nem fog rajta sérülést találni, csak a feje fáj. Hagyta magát felemelni, hallotta a testvére szűkölését. Kis idő múlva valami puhára tették, újra mellette volt az öcse, ráadásul melegben. Védve voltak a széltől. A berregő hang, az egyenletes mozgás elálmosította, de mielőtt elaludhatna újra megemelték. Félelemből csattant hátra, de csak a levegőt kapta el.

– Semmi baj, semmi baj! – újra ezek a szavak, ezen a kedves hangon. Újra vitték valahová, majd felismerte: ez egy ház. Nem az ő házuk, ahogy az ember sem az ő emberük, de… határozottan egy ház. Beléptek, hallotta az ember lépteit, a testvére körmeinek kopogását, aztán megérezte: lakott itt még valaki. Egy macska.

Az ember letette őt egy pihe-puha meleg fekhelyre, érezte a bundáján a kandalló tüzének melegét. Igazából… hozzá tudna szokni. Az ember elsétált, a testvére odafeküdt mellé és nagyot sóhajtva a mancsára hajtotta a fejét. Mind a ketten átfagytak, jól esett felmelegedni.

Az ember visszatért, két tányért tett le eléjük, mindkettőben finom illatú leves. Nem is emlékeztek, mikor jutottak utoljára meleg ételhez, élvezettel lefetyelték. Az idősebb kutya ekkor vette észre az ember sarkában somfordáló nagy, fehérbundás, félszemű macskát. Úgy nézte őket, mintha el se akarná hinni, hogy itt van két kutya az ő házában, az ő birodalmában.

– Nem fogjátok bántani Hercegnőt, ugye? – az ember leült melléjük a földre, arrébb tette az immár üres tányérukat. Valójában jó lenne megkergetni a bársonytalpút, de… a szabály egyértelmű. Ha maradni akartak, békén kell hagyniuk. Úgyhogy ne mozdultak, akkor sem, amikor a cica odasétált hozzájuk, megszaglászta őket, majd elegánsan sarkon fordult, és felugrott a kanapéra. Szemmel tartották, aztán mégis inkább az ember térdére hajtották a fejüket. Jól esett, ahogy az ujjaival a bundájukba túrt. – Ha nem leszel jobban, holnap elviszlek orvoshoz. Egyébként is kell, hátha van bennetek chip, talán valaki hazavár benneteket.

Mindkét kutyus tudta, hogy nem várja őket az égvilágon senki.

– De ha nincs gazdátok, maradhattok itt. Velem. – erre megcsóválták a farkukat, csak úgy dobogott a szőnyegen. A kétlábú felnevetett, azon a kellemes hangján. – Azt hiszem, ez eldőlt. Nos, új élethez új név is jár, szóval… legyen a nevetek Mende és Monda. Mendemonda. Mendemonda. Üdv itthon, kiskutyáim.

A két kutyus lassan elpilledt, körbevette őket a szeretet és a biztonság meleg légköre. A boldogságnak húsleves íze, lágy érintése, és otthon illata volt. Elégedetten szenderültek álomba immár Mendeként és Mondaként. Újra tartozhattak valakihez.

A karácsonykor tényleg bármi megtörténhet: még az álmok is valóra válhatnak. 


Szerkesztette: Firgi-Kator Judit.
Ha szerkesztőre van szükségetek, 
keressétek >> ITT << bizalommal :)

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.