Novellázzunk: Az emlékőrző

Ezt a történetet pályázatra írtam, ahová nem került be. Szóval úgy döntöttem, félreteszem, és kifejezetten a mai napra időzíttem be, ma van ugyanis a Madarak és Fák napja.

Szóval fogadjátok szeretettel!

K. A. Hikari: Az emlékőrző

– Hé, tölgy, ébren vagy még? – A kisrigó halkan csipogott, a fa ágai között lágyan befújt az éjszakai levegő, meglibbentve a leveleit. Az idős fa kinyitotta a szemeit, miközben a madárka lentibb ágára szállt.

– Miért nem alszol még, kicsi?

– Nem tudok. Otthont adsz nekem a szüleimmel, de biztosan ezernyi más történeted van.

– Nem csak nektek. A fészketektől nem messze van egy odú. Hosszú-hosszú évek óta lakja egy mókuscsalád, sok picinyük szaladgált az ágaimon. A fakopáncs barátom is visszatér időről-időre, hogy a kérgem közti bogarakkal lakjon jól.

A rigócska szeme felcsillant.

– Mesélj még, kedves tölgy! Jó hallani, hogy nem csak mi rigók bíztuk rád az otthonunkat.

Az öreg tölgy felnézett az égre, a telihold sugarai simogatták a törzsét. Lágyan, ismerősen.

– Egyszer itt volt egy fiú – kezdte csendesen. – Jött az apukájával, és kötelet kötött az ágaimra. A nevetése szállt az ágaim között, mint ezernyi pitypang. Egy különösen meleg nyáron a lombom árnyékot nyújtott számára, volt, hogy órákig a törzsemnek dőlve olvasott.

– Az emberek hálásak voltak azért, mert vagy, kedves tölgy – A kismadár hangja boldog volt, mint a tölgy emlékei. – Nagyon szeretném azt hinni, hogy így volt.

– Igen, a legtöbben. Azonban voltak, akik fejszével jöttek, csípős hideg napokon – a fa elkomorult. – Fájdalmat okoztak, lenyesték az ágaimat, nem kértek bocsánatot vagy mondtak köszönetet.

– Sebet okoztak neked – A kisrigó óvatosan vitorlázott a csendes éjszakai szélben, közelebbről megvizsgálva a törzset.

– Amit te nézel, az másfajta fájdalom. Jött egy lány és egy fiú, szív alakot véstek belém a betűikkel. Kezdetben fájt a seb, de az évek alatt emlékké változott. Az ő szerelmük is beköltözött az évgyűrűim közé. Ki tudja, lehet, hogy pont az ő kisfiúk kötötte rám azt a hintát…

– Vagy nekik adtál meleget az ágaiddal – morfondírozott a madárka. – Csak mesélsz, drága tölgy, de nincsen benned harag? Hiszen nem csak jót, rosszat is tettek veled – szállt vissza egy alsó ágra.

– Én csak egy tölgy vagyok a dombtetőn, kicsirigó, aki már sok-sok forró nyarat és hideg telet megélt. Lehullattam a leveleimet ősszel, és vártam vissza a madarakat tavasszal. Én vagyok az emlékek őrzője. Ahogy egyre szélesebbre kanyarodik bennem a körök sora, tudom: minden gyűrűm egy-egy történet, amit senki sem vehet el tőlem.

A kismadár egyre laposabbakat pislogott a szavakat hallgatva, úgyhogy inkább visszaszállt a fészekbe és az anyukája szárnya alá bújt, onnan suttogott félálomban:

– Köszönöm, hogy meséltél nekem, kedves tölgy.

– Bármikor kicsirigó. – Suttogva tette hozzá, szinte csak magának, az éjszakába küldve a szavakat: – Hiszen én vagyok a csendes krónikás. Ha egyszer kidőlök, és valaki megszámolja a gyűrűimet, talán észreveszi: nemcsak éveket hordozok, hanem emlékeket is.