Tillie Cole: Ezt kívánom magunknak

„Lélegeztem. Vert a szívem. Áramlott a vér az ereimben. És zenét szereztem. A lényem része volt ez…”

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2026

Oldalszám: 448

Fülszöveg:

A tizenkilenc éves Cromwell Dean az elektronikus tánczene feltörekvő csillaga. Emberek ezrei rajonganak érte, de senki sem ismeri igazán. Senki sem látja, mit rejt a szíve.
Egészen addig, amíg fel nem bukkan a lila ruhás lány.

Ő átlát a fú által emelt falakon, egészen a lelkében tátongó ürességig. Amikor Cromwell maga mögött hagyja Anglia szürkeségét, hogy a forró Dél-Karolinában zenét tanuljon, a legkevésbé sem számít arra, hogy újra látja őt. És arra végképp nem, hogy folyton ez a lány jár majd az eszében, akár egy végtelenül ismétlődő dallam.

Bonnie Farraday a zenéért él. Minden hangot beenged a szívébe, és nem érti, hogyan lehet, hogy valaki, aki annyira tehetséges, mint Cromwell, képes elzárni magát ettől. A fiú a múltja elől menekül, ezt pedig Bonnie is tudja jól. Próbálja távol tartani magát a útól, de valami újra és újra visszahúzza hozzá.

Bonnie-tól újra berobbannak a színek Cromwell sötét világába. Cromwell az a zene, amitol Bonnie szíve kihagy egy ütemet. De amikor árnyék vetül Bonnie életére, Cromwellnek kell fényt hoznia – úgy, ahogy csak ő képes rá. Segítenie kell megtalálni a lány törékeny szívében elveszett dalt. A remény szimfóniájával. A szerelem szimfóniájával. A közös szimfóniájukkal.

Számomra Tillie Cole két dologra mindenképpen garancia: az éjszakába nyúló olvasásra és a sírásra. Épp ezért - vagy ennek ellenére, magam se tudom - nagyon vártam az új regényét. Köszönöm a kiadónak a recenziós példányt.

Cromwell számára a zene és a színek is eltűntek a világból, amikor az élete kamaszként kifordult a négy sarkából. A fiú elfordult a klasszikus zenétől, és az elektronikus tánczenében talált újra magára. Legalább is erről igyekszik meggyőzni saját magát....

Bonnie-nak mindene a komolyzene, és nagy örömmel írja és adja elő a saját szerzeményeit. Értékeli és élvezi a szólamokat, és pont ezért nem érti, hogy olyasvalaki, mint Cromwell, hogy tud ilyen lélektelenül játszani.

Kettejük találkozása ugyan véletlen, de amikor egy egyetemi projecten együtt kell dolgozzanak, rádöbbennek, hogy vannak olyan szólamok, amelyek egyszerűen nem passzolnak össze.

Mostanában sorra futottam bele nekem annyira nem tetsző könyvekbe (ezért is volt régen könyvértékelés a blogn) szóval azért reménykedtem, hogy legalább ezzel a regénnyel nem fogok mellé majd. Nos, amikor leültem és együltő helyemben elolvastam kilencvan oldalt, akkor tudtam, hogy ez jó lesz!

Mostanában amúgy is keresem és élvezem a minőségi, zenét fókuszba helyező regényeket, és ez minden elvárásomnak megfelelt. Ugyan konkrét zeneművek nem voltak benne kifejezetten említve, ennek ellenére a szövegnek volt egy olyan kellemes, lírai hangvétele és olvasmányossága, ami eléggé beszippantott ahhoz, hogy hajnali negyed egyig olvassam.
Mondjuk újra bebizonyosodott, hogy Cole regényt zsepkendő nélkül ne olvasson az ember lánya. A fülszövegből nem jöttem rá, de természetesen az írónő megint kitépi az olvasó szívét, hogy aztán jól megtapassa. Mondjuk az Ezer csókon meg az Ezer törött szilánkon is kisírtam a lelkemet, szóval nem is tudom miért gondoltam azt, hogy ezen majd nem fogom...

Cromwell egyébként egy kifejezetten izgalmas és érdekes karakter, de hozzá köthető az is, hogy miért nem lett ez a történet számomra maradéktalanul kedvenc. Egyetlen - egyébként jól felépített trauma - is bőven elég lett volna ennek a srácnak, de nem, pakoljunk még rá, nézzük meg, mennyi alatt omlik össze totálisan, hogy aztán felkaparassuk a padlóról. Azt hiszem erre mondom azt, hogy a kevesebb néha több. Azt viszont imádtam, ahogy a zenét és a világot hallotta maga körül, nem olvastam még ilyen könyvszereplőről.

Igazából talán mindannyian szeretnénk magunknak egy olyan barátnőt, mint amilyen Bonnie. Aki segítőkész, aki nem csak észreveszi az élet szépségeit, hanem segít, hogy mi magunk is meglássuk azokat. Szimpatikus volt, tetszett, ahogy egyre közelebb került Cromwellhez, az az ő személyiségfejlődésében is megmutatkozott.

Mellékszereplők közül Easton kapott nagyobb hangsúlyt, őt is bírtam, mind testvérként mind barátként nagyon jól működött.

Eltelt már néhány nap mióta befejeztem ezt a regényt, de még mindig a fejemben jár, úgyhogy hagytam időt, hogy leülepedjen egy kicsit. Ha szereted Cole romantikus-realisztikus történeteit, ezt se hagyd ki. Ezernyi érzelemmel átszőtt a történet a zenéről, a színekről, a gyógyulásról. Ez a regény valójában a szeretet tökéletlenül tökéletes szimfóniája. 

*Hikari