Eszes Rita: Északról ​fúj a szél {+ Interjú}

De hát mi más volna érdekes a történelemben, ha nem az, hogy emberek hogyan szerették egymást?

 

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2022

Oldalszám: 432

Fülszöveg:

Romantikus ​utazás évszázadokon és kultúrákon át.

Ötszáz évvel ezelőtt egy férfi és egy nő, a medve és a lazac útjai elváltak egymástól. A medve az elbitorolt örökségért harcolt, míg a lazac átszelte az óceánt.

Kai napjaink Japánjában még mindig őrizgeti az ainu őslakosok hagyatékát, miközben keresi a helyét a japán közösségben, amely idegenként kezeli. Úgy ragaszkodik a büszkeségéhez, akár a talpa alatt a földhöz. Amíg nem találkozik a lánnyal, aki újra álmodni tanítja őt.

Manuela a gazdagok és kiváltságosok életét élhetné Brazíliában, ám a múltja tele van hazugságokkal és titkokkal. Az egyik titok végül Hokkaidó szigetére vezeti, és a lány lassacskán rádöbben, hogy van, amiért megéri az árral szemben úszni. Különösen, ha az út végén olyasvalaki várja, akinek a szívdobbanásai között otthonra találhat.

Két világ találkozik, mikor az ainu énekek és a brazil mesék összefolynak, és kiderül: a múlt mindenki számára rejt titkokat, a jelenben pedig küzdeni kell az álmokért.

Beteljesülhet vajon a lazac és a medve szerelme?

Hatalmas megtiszteltetés, amikor előolvasó lehetek, így azt hiszem, nem meglepő, hogy azonnal igent mondtam nyáron Eszes Ritának, amikor megkérdezte, és atyaég, mennyire megérte.

Aztán a fa alatt idén ott volt a történet fizikai valójában is, és újraolvasva is ugyanúgy beszippantott, mint először.

Manuela egyetemi tanulmányok miatt jön Japánba, azonban a családban, ahol eredetileg élt volna félreértések sorozata indítja el a lavinát, olyannyira, hogy végül a lány kénytelen más szállás után nézni. Így köt ki egy kávézó/kocsma emeleti szobájában, azonban nem csupán egy sokkal kedvesebb szállásadót kap, hanem egy fiút is. Egy fiút, aki hozzá hasonlóan tele van múltbéli titkokkal és történetekkel.

Két teljesen különböző világ, két ellentétes emberi sors, és egy összefonódó múlt... lehet-e boldog vége ennek a történetnek?

Előre leszögezem: a bejegyzésben vegyesen lesznek a nyári, első olvasás utáni érzéseim, illetve a mostani, újraolvasás miatti benyomásaim. Ugyanis nyáron én vakon mondtam igent erre a történetre, anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, de nem is nagyon kíváncsiskodtam, elvégre engem Eszes Rita teljesen és totálisan meggyőzött a Rókatündérrel évekkel ezelőtt. Nem hittem volna, hogy lehet überelni a japán imádatomat, de aztán Manuela és Kai története jött, látott és győzött.

Ez a könyv olyan életszakaszban talált rám (nyáron, meg most is), amikor hálás vagyok minden külső hatásnak, ami ki tud rángatni a mindennapokból.  Először a szakdogaírás stresszéből hozott ki, jó volt pár napig a havas Hokkaidón járni, ahogy főszereplőink megismerik egymást és a múltjukat is. Aztán úgy döntöttem, hogy a karácsony van, az államvizsga tételek igazán tudnak ennyit várni a sorukra, úgyhogy fenyőillattal az orromban meg egy bögre kávéval a kezemben bizony újra elvesztem a gyönyörű havas hokkaidó-i utcákon, és talán még az első alkalomnál is jobban élveztem.

Annyira sok tanulság van ebben a regényben, amit talán nem is gondol az ember elsőre, ha csak a borítóját látja meg a könyvesboltban. Minden van benne, ami számomra felejthetetlenné és újraolvasóssá tesz egy történetet, hiszen szól múltról, jelenről, szerelemről, fájdalomról, egymás után vágyódásról és egymásra találásról...

Itt van két fiatal felnőtt ember, akik próbálják megtalálni a helyüket a világban. Ismerős, nemde? Az érzés, hogy szeretnénk tartozni valahová, az, hogy kötéltáncot járunk aközött, akikké válni vágyunk, és aközött, akivé a környezetünk szerint válnunk kellene. Szerintem előbb-utóbb mindenki átesik ezen az életszakaszon, de annyira jó, hogy olvashattam is erről. Végigbólogattam az olvasást, mert nagyon sok gondolattal egyet tudtam érteni, sok érzésüknél mondtam azt, hogy igen, ezt ismerem.... És ha nem lenne elég az, hogy a jelenben keresik helyüket, ott van az örökségük, amit ők is egyre jobban megismernek a regény során: Japán és Brazília történelme, ami anélkül hat az életükre, hogy az elején tisztában lennének vele. Mivel azonban a regény váltakozik a múlt és a jelen eseményei között, az olvasó számára szép lassan összeáll a kép, és a történet folyamán a szereplők is felzárkóznak. De az tuti, hogy az ember olvasás közben hamarabb mosolyog sejtelmesen, hogy "minden mindennel összefügg", mint ahogy Manueláék eljutnak erre a pontra, azonban ez egyáltalán nem bosszantó vagy zavaró késleltetés.

Ha már említettem itt a szereplőket: Manuela az utóbbi időszakom egyik legkedvelhetőbb női főszereplője. Egyrészt az én szememben különleges, mert se magyar, se külföldi szerzőnél nem olvastam még vegetáriánus szereplőről, másrészt nagyon szerettem arról olvasni, ahogy a világot és benne saját magát látja. Egyszerűen motiváló és könnyedén kedvelhető az egész karaktere. És imádtam, ahogy fejlődött: ahogy egyre jobban kiált magáért, ahogy felvállalta akár azt is, hogy az árral szemben ússzon, ha ez kell ahhoz, hogy elérje, amire igazán vágyik. 

Kai, jaj, Kaito-kun, hogy én mennyire szerettem minden apró jellemződet. Amióta befejeztem a regényt, csak mosolygok, amikor eszembe jut ez a srác, mert... szerethető, csak így egyszerűen. Talán egy picit még Akiránál is jobban megkedveltem, de hát mit lehet tenni egy olyan sráccal, aki csodás dolgokat farag, szereti a kínai költészetet, és egyszerűen méltóságteljes. Pedig az önismeret, és azáltal az ainu énjének elfogadása több, mint melós, de mégis olyan mélyről jövő alázat van ebben a srácban, ami miatt csak szeretni lehet.

Ha van könyves páros, akiknek tiszta szívből drukkoltam, hogy megtalálják a jelenjükben a boldogságot, akkor azok ők ketten.

Szerettem mama-sant, Kai nagyszüleit, Horigucsi-senseit, és Aminát is, mert mindannyian adtak a történetnek egy újabb színezetet, ami azt hiszem, hiányzott volna, ha ők nincsenek jelen. Manuela szüleivel is megbékéltem a történet végére, pedig ők sokáig nem voltak a szíveim csücskei. De talán van igazság abban, hogy jól akarták csinálni, csak egyszerűen az eszközeik voltak rosszak hozzá.

Ez a regény egy csoda, és egyszerűen hihetetlen belegondolni abba, hogy hány és hány ember sorsának kell összefonódni a múltban ahhoz, ami a jelenné válik. És igazából mindannyiunk lelkében van egy vándorló lazac, de van egy békés medve is... az pedig, hogy egyensúlyba hozzuk ezt a kettőt magunkban egy élet munkája, de nagyon megéri.

Javaslom, hogy kuckózzatok be egy bögre forrócsokival/teával és irány a gyönyörű havas Hokkaidó. Manuela és Kai rátok vár!

***

Bejegyzés EXTRA

- Interjú Eszes Ritával -

Hikari: Mesélj nekem egy kicsit az Északról fúj  a szélről.. Honnan jött a történet ötlete?

Eszes Rita: A Rókatündér sikere után a Könyvmolyképző Kiadó felkért, hogy írjak még japán témájú regényeket. Én viszont úgy éreztem, hogy nem akarok egymáshoz hasonló történeteket mesélni, úgyhogy szándékosan olyan dolgokat akartam megragadni egy következő könyvben, ami az elsőből kimaradt. Az délen játszódott, akkor most menjünk északra, az a japán emberek problémáit érintette, akkor most beszéljünk a kisebbségekről. Valahogy ezzel indult, aztán egy csomó dolog magától a helyére billent.

H.: Nehéz volt anyagot találnod az ainu kultúra kapcsán?

E. R.: Nem, szerencsére nem, egy részét már készen kaptam. Ez volt az első dolog, ami magától a helyére került. A volt párom, aki Hokkaidón volt cserediák és az ELTE japán szakán végzett, az ainuk történelméből írta a szakdolgozatát. Volt olyan rendes, hogy ezt odaadta, és menet közben is igyekezett segíteni a kutatásaimat. Ezen kívül a Project Gutenberg oldalán – ami egy ingyenes online könyvtár, és én minden kutatásom előtt átböngészem – találtam néhány remek könyvet az ainuk hitvilágáról és mítoszairól. Igaz, hogy ebbe a regénybe kivételesen nem került mitológia úgy, ahogy azt tőlem már megszokhatták az olvasók, mégis én a folklóron keresztül nagyon szeretem elképzelni az egyszervolt embereket, belehelyezkedni a fejükbe, látni, hogy milyennek látták ők a világot és benne saját magukat. Napjaink ainujaihoz pedig fórumokon és újságcikkeken keresztül próbáltam odaférkőzni. Mivel egy ma is élő, aktív kisebbségről van szó, viszonylag könnyű politikai vitákat és felszólalásokat találni a helyzetükről.

H.: Miért pont Hokkaido a helyszín? Jártál ott is cserediák korodban?

E. R.: Igen, osztálykiránduláson, ez a második dolog, ami adta magát a témához. Japánban a középiskola három éve alatt csak egyetlen osztálykirándulás van, a középső évben, ennek eléggé megadják a módját, nem ritkán külföldre utaznak el az osztályok. Mi is repülővel mentünk Hokkaidóra, és úgy emlékszem, egy egész hetet maradtunk, ezalatt, amolyan japán tempóban, igyekeztünk bejárni a nagy részét. Ez nyilván nem elég arra, hogy az ember alaposabban megismerjen egy helyet, de ad benyomásokat, van némi emlékem illatok, színek, képek formájában. Arra figyelek, hogy ha írás közben nagyon sok dolognak utána kell is nézzek, mindig legyen valamilyen személyes élményem és kapcsolódásom a helyekhez, mert ez segít a hitelességben.

H.: Borító bonyodalmak..  te milyen külsőt szerettél volna a könyvnek, amikor írtad a történetet? Elégedett vagy a végeredménnyel?

E. R.: Én teljesen más külsőt képzeltem eredetileg a regénynek, havas tájat, erdőt, hegyet. Az egy sokkal komolyabb hangulatot sugall, és bár gyönyörű tervek születtek, egy dologról megfeledkeztem velük kapcsolatban: ezeknek a tájképeknek egyike sem volt tipikusan japán. Ez viszont fontos szempont a könyv eladásakor, jó, ha a borító ránézésre ígér valamit az olvasóknak. A cseresznyevirágos borítóval elégedett vagyok, mert a Távol-Kelet szerelmeseinek figyelmét biztosan nem kerüli el, és szerintem az újrakezdés, a remény szimbóluma is illik a regényhez.

H.: Amikor Japánban voltál, hogy vetted észre: hallottak az ainukról a környezetedben? Vagy prefektúránként változó az, milyen múltbéli tudása van a japánoknak?

E. R.: Az ainukról azért jó esetben mindenki hallott, bár láttam olyan tévéműsort, ahol megkérdeztek japán embereket, hogy kik ők, és a többség csak mekegett. Remélem, hogy azért ez egy sarkított felvétel volt, ahogy nálunk is döbbenetes dolgokat lehet tapasztalni a képernyőn. Az viszont elég valószínű, hogy mélyen nem nagyon szeretnek foglalkozni a történetükkel Japánban, mert kellemetlennek érzik. Arra konkrétan emlékszem, hogy amikor egy alkalommal a volt párommal Japánban jártunk, és ő már a szakdolgozatához kutatott anyagokat helyi könyvtárakban, az ismerőseim elég sok mindenre rácsodálkoztak velük kapcsolatban. Japán múltja tele van kegyetlenséggel, és az ainukkal, ahogy más kisebbségekkel sem bántak soha jól. Ez egyébként egy mai napig sérelmezett dolog az ainuk részéről, hogy Japán próbálja kisebbíteni vagy elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ellenük követtek el.

H.: Úgy tudom te is megnézted a családfádat. Bukkantál valami érdekesre?

E. R.: Ó, igen, a nyomozás azóta is folyamatos, sőt, már a férjemet is megfertőztem, az ő családfáját is vizsgálom, gondoltam, egyszer majd hátha érdekes lesz a gyerekünknek. DNS vizsgálatot is csináltattam, és voltak érdekes szembesülések. A legmeglepőbb számomra a svéd és az ír/walesi vérem volt, illetve, hogy osztrák és német gének nincsenek bennem, holott a családi legendárium szerint kellene lennie.

H.: Nem tudom eldönteni, hogy a vegetáriánus Manuelát vagy a fafaragó Kait imádtam jobban. Te? Melyikük szemszögét volt nagyobb élvezet/nagyobb kihívás írni?

E. R.: Én sem tudok dönteni közöttük, nagyon a szívemhez nőttek mindketten. Manuelával könnyebb volt azonosulnom, még ha egészen más is a hátterünk, de legalább én is voltam idegen lány Japánban, plusz a brazil barátnőm történetei sokban valóságossá tették a múltját. Férfi szemszöget viszont imádok írni, és nagyon izgalmas volt egy vadászó őslakos fiú bőrébe bújnom. Azt különösen szerettem, amikor mogorva, én a mindennapokban túl udvarias vagyok, imádom kiélni magam az undokságom vagy a haragom a képzeletbeli szereplőkön keresztül.

H.: Mi mellett döntenél: olyat házat vennél, ami "tökéletes", de drága vagy olyat "ami felújításra szorul", de jó áron a tied lehet?

E. R.: Hát, lassan öt éve vettünk egy házat, ami valahol a kettő között helyezkedett el. Romhalmazokat kezdtünk nézni eleinte, a terv az volt, hogy mi fogjuk felújítani az új otthonunkat, és így teljesen a magunk képére tudjuk majd formálni. A nagyon leromlott állapotú épületekkel viszont az volt a helyzet, hogy vagy a tudásunk vagy a pénzünk vagy egyik sem volt elég ahhoz, hogy rövid időn belül olyanná tegyük, amilyennek szeretnénk. Szóval végül egyre jobb házakat kezdtünk nézni, amik azonnal beköltözhetőek, még akkor is, ha valamennyi felújításra szorulnak. A jelenlegi házunkban végül mi parkettáztuk az emeletet, festettük a falakat, és persze mesteremberek is dolgoztak benne, de különösen szeretem azokat a dolgokat, amiket a saját kezünkkel csinosítottunk és alakítottunk ki. Szóval azt hiszem inkább azt választom, amibe bele lehet álmodni dolgokat.

H.: Úgy éreztem, hogy ebben a könyvedben nagyobb hangsúlyt kap, hogy megismertesd a különböző japán szokásokkal az olvasót. Valóban így van?

E. R.: Nekem már a Rókatündérben is ez volt a célom, ezért is választottam egy alakváltó főhőst, aki némely szabályokhoz jól alkalmazkodik, de másokra idegenként tekint. Ott talán a kétarcúság miatt a japán társadalom kettőssége kapott főleg hangsúlyt, amit oldott az időnként róka alakban megjelenő főhős. Szerintem neki is komoly döntéseket kellett meghoznia az egész életéről, de nyilván ezt egy ifjúsági könyv könnyedebb hangvételével tálalva. Itt viszont pont a múltbéli, történelmi betétek komolysága miatt kapott felnőtt besorolást a regény, és a főszereplők nem csak a saját, személyes gondjaikkal foglalkoznak, hanem évszázadok letűnt és elnyomott embereinek a sorsa is ránehezedik a vállukra.  Talán emiatt a sok nézőpont miatt domborodik ki jobban, milyen is ez az ország, hogyan lehet vagy nem lehet beilleszkedni a szokásai közé, akár oda született az ember, akár nem.

H.: Mire mennél el szívesebben: fény- vagy hófesztiválra? Miért?

E. R.: A fényfesztiválra. Érdekel persze minden, ami látványos és monumentális és menő, szívesen megnézek minden ilyesmit, mert tény, hogy le tud nyűgözni, ami profi vagy valamilyen szempontból lélegzetelállító. De a tömeget nem szeretem, és otthonosabban mozgok az egyszerű, de kedves és családias hangulatú helyeken. Ezzel együtt tudom, hogy a fényfesztiválon is baromi sok az ember, Kai és Manuela is alig találták meg egymást, szóval ezzel nincs mit tenni. Mégis, ott azért talán könnyebb néhány meghitt vagy romantikus pillanatot is elcsípni.

H.: Szerinted téged a lazac vagy a medve szelleme kísér az utadon?

E. R.: Ha a helyhez való ragaszkodásra, illetve a vándorszellemre gondolok, akkor nekem talán korszakaim vannak, és mostanra elég megállapodottnak érzem magam. Egy időben biztosan a lazac kísért, mert rengeteget költöztem, ráadásul gyerekként az orvos anyámat Dél-Amerikától Norvégia északi részéig mindenhová el akartam paterolni valami kiküldetésre, csak mert nekem mehetnékem volt. De már lecsillapodtam, és miután ez megtörtént, családom lett, meg egy fél kisállatkertem. Ezzel együtt azt sem mondom, hogy feltétlenül a mostani otthonunkban akarok élni életem végéig, inkább úgy fogalmaznék, hogy a dolog sokkal összetettebb lett, közös döntés. Nem érzem azt, hogy bármi áron át akarnám rángatni a többieket a fél világon, ha mondjuk kapnék egy szuper lehetőséget, és azt sem, hogy neheztelnék, ha el kéne ezt engednem, mert nekik nem jön be. Ugyanakkor, ha azt látnám, hogy mindenki profitál belőle, ha nekik is lenne hozzá kedvük, és az állatokat is ugyanolyan jó körülmények között magunkkal tudnánk vinni, ahogy most élnek velünk, akkor nemet sem mondanék rá. Minden az alkalmon és az időzítésen múlik szerintem.

Köszönöm az újabb szuper interjút Rita, igazán élveztem!

(A regény ihlette novellámat pedig itt tudjátok elolvasni)

*Hikari