Novellázzunk: A darvak keletre repülnek

Ritkán írok fanficet, de vannak történetek, amik nem eresztenek olvasás után, egyszerűen úgy érzem, muszáj továbbszőnöm a szereplők életét. Ezt éreztem Papp Dóra: Interferenciája és Vivien Holloway: Végtelen horizontja után is.

Most pedig Eszes Rita: Északról fúj a szél című regénye váltotta ki belőlem ezt. A novella erősen spoileres, úgyhogy csak akkor olvasd tovább ezt a posztot, ha olvastad már a könyvet és/vagy nem zavar a spoiler.

Fogadjátok szeretettel!

K. A. Hikari: A darvak keletre repülnek

Hatake Akahito-sannak a menye mesélt az erdő közepén lévő panzióról, amelyet elmondása alapján egy különleges, fiatal pár vezet. Amióta lassan harminc éve meghalt a felesége az idős úr számára csak úgy hömpölyög az idő, mint mederben a folyóvíz.

A csontig hatoló hideg telet mindig felváltja a virágos tavasz. minden évben elérkezik az aranyszínű nyár, és nem marad el a színpompás ősz sem, ám az évszakok változása nem segít. Csupán néma emlékeztető arra, hogy az idő telik, ő pedig egyedül van. Hatake-san csupán a felesége iránti tiszteletből és síron túli szeretetből nem zárta be azóta sem a mochiüzletet, pedig már csupán az édesbabpüré illata is olyan fájdalmas emlékeket kelt benne, amiket nem szívesen él át újra és újra.

Olyan régóta hallgatja azonban, hogy szabadságra meg pihenésre van szüksége, hogy enged végül a menye akaratának, az alkalmazottjaira bízza az üzletet, ő maga pedig Katakuri Inn előtt áll, azon gondolkodva tényleg itt-e a helye. Végül elhúzza a különleges faragványokkal díszített tolóajtót és belép az előtérbe.

A fiatal nő, aki köszönti őt, biztosan nem japán, azonban, ha csak a kiejtését hallaná, ezt nem mondaná meg. Manuela-sanként mutatkozik be, és kedvesen mosolyog, a szeme olyan kék, mint a Biva-tó ahol évtizedekkel korábban a nászútját töltötte.

–  Akahito-sama, minden rendben? – úgy látszik, túlságosan elmerült az emlékekben, mert már ott állnak a panzió egyik szabad szobája előtt, a szállásadója arcát pedig aggodalom felhőzi. Semmi nem jutott el hozzá abból, amit az elmúlt percekben mondtak neki, de azért hümmög, hogy nem szükséges aggódni. Eltelik még néhány szívdobbanás, a lány végül magára hagyja, Hatake Akahito pedig csendesen csukja be maga mögött az ajtót.

El kell ismernie, hogy a menyének igaza volt: a csend és a béke ami az egész panziót uralja, neki is segít elcsendesedni. Lefekszik a futonra, kimerültnek érzi magát, talán az utazás miatt, nem tudja. Abban biztos csak, hogy jó lett volna, ha a feleségével együtt jöhetett volna ide… Hosszú évek óta most először nem fél elmerülni a közös emlékeikben.

Mikor felébred, már sötétedik, úgy látszik, több órára elnyomta az álom. A gyomra korog, talán az éhség ébresztette fel, így felkel, távozik a szobából. Fényt lát a folyosón, lassan indul arra.

– Elnézést! – éppen csak benéz, a szállásadói vacsoráznak. Manuela-san rámosolyog, a mellette ülő férfi pedig beinvitálja, hogy csatlakozzon hozzájuk. Leül közéjük, pont úgy, ahogy régebben a gyermekei közé. Amikor még nem volt egyedül.

A férfi neve Kai-san, és megtudja, hogy a panzió legnagyobb részét saját kezűleg újította fel. Az idős urat már eddig is ámulatba ejtette a szállása, most azonban egészen más, újfajta szemmel nézi maga körül a környezetet.

A vacsora után Hatake épp visszatérne a szobájába, amikor észrevesz valamit, ami az érkezésekor elkerülte a figyelmét: van egy apró, tatamival burkolt beugró, ami előtt egy kis emelvény áll. Odasétál, megnézi a szobrot, a mögötte függő különleges kimonót. Nem ismeri fel a motívumokat, abban azonban biztos, hogy ezek a berendezési tárgyak még nála is idősebbek. Talán már lelkük is van. Meggyújtja a füstölőt, magában imádkozik olyan szellemekhez, amelyekkel hosszú évek óta nem beszélt már.

Amikor csoszogó lépteket hall maga mögött, kinyitja a szemét. A fiatalok jöttek oda hozzá, de nem őt, hanem a szobrot nézik.

– A lazac hazatért, a medve meg úgyis ott van otthon, ahol ő van – a fiú hangja merengő, mintha nem itt, hanem valahol nagyon messze járna. Hatake nézi ezt a két fiatalt, akik nem is lehetnének különbözőek egymástól, mégis illenek a másikhoz. A szeretet ott van a kezük összekulcsolódásában, abban a bizalomban, ahogy a lány a fiúnak dől.

– Mondják, ismerik a daru meséjét? – Kai-san bólint, Manuela azonban megrázza a fejét. Hatake lassan leül a szentély melletti kényelmes székbe. – Ha a maguk története a lazacé és a medvéé, akik visszatalálnak egymáshoz, az enyém és a feleségemé a darué és a szegény fiúé – az idős úr halkan mesélni kezd.

***

Réges-régen messze északon volt egy Karoku nevű fiú. Egy téli napon ez a fiú elindult, hogy jó meleg dunnát vegyen. Útközben azonban, ahogy átvágott a szántóföldön, talált egy csapdába vergődő darumadarat. Megsajnálta, és kiszabadította, majd odaadta a vadásznak minden pénzét. Megvette a madár szabadságát, ezután hazavitte magával. Nem sokkal azután, hogy este nyugovóra tért, lépteket hallott, aztán olyan gyönyörű leány lépett a szobába, amilyet még sosem látott.

– Azért jöttem, mert szeretnék kérni valamit. Hadd legyek a feleséged! A hang lágy, dallamos, szinte megbabonázta a fiút. Nem tett fel kérdéseket, elvette a lányt. Szegényen éltek, de boldogok voltak. Egy nap megszólalt a lány: – Én most bebújok a szekrénybe, és három napig szőni fogok odabent. Szépen kérlek, ne nyisd ki az ajtót, amíg magamtól elő nem jövök! Sem vízre, sem ennivalóra nem lesz szükségem.

Hiába aggodalmaskodott a fiú, a felesége csak nevetett, és rögvest be is bújt a szekrénybe. Három napon át egy szövőszék kattogása hallattszott ki a szekrényből, és a negyedik napon végül előbújt az asszony. Ahogy Karoku átölelte kissé lesoványodott feleségét, az egy vég gyönyörűen megszőtt selymet nyújtott át neki, és így szólt hozzá:

   - Édes férjem, vidd el ezt a vég selymet az urasághoz, és add el neki kétezer arany.

   - Ez aztán a szép munka! - lelkesedett az uraság - Igazán megér kétezer aranyat! Sőt, ha hozol még egy végre valót, azért háromezret fizetek!

   Karokuval még soha életében nem fordult elő, hogy ilyen sok pénz verje a markát így hát szedte a lábát, sietett hazafelé, hogy minél előbb tudassa feleségével a jó hírt.

   - Az uraság azt mondta, hogy szőj meg egy vég selymet, és háromezer aranyat ad érte!

   Az asszony ránézett, majd szomorkás arccal így felelt:

   - Ha így állunk, szövök még egy vég selymet. De most egy egész hétbe telik majd amíg elkészülök. Vigyázz, ne nyisd ki addig a szekrény ajtaját!

Ezzel az asszony csöndesen bebújt a szekrénybe, és szőni kezdett. Kippkopp-kippkopp, hallatszott reggeltől estig a szövőszék hangja. Ám egy idő múlva Karoku aggódni kezdett, hisz az asszony azt mondta, hogy hét napig még ennivalóra sincs szüksége. Ráadásul a szövőszék kopácsolása is egyre lassabbnak és fáradtabbnak tűnt. A tiltás ellenére résnyire nyitotta a szekrény ajtaját és belesett rajta. Abban a pillanatban a megdöbbenéstől elállt a lélegzete: a szekrényben nem a felesége volt, hanem egy darumadár! Csőrével saját tollait húzogatta ki, tollaiból fonalat font, így szőtte a selymet. Bizony már sokat ki tépkedhetett, mert a testén már alig maradt toll.

   "Egy daru hát a feleségem!" - Karoku sietve becsukta az ajtót, aztán csak ült és ült nagy csendesen. Kisvártatva nyikorogva kinyílt a szekrény ajtaja, és előbújt elcsigázott felesége, kezében egy vég csodálatos selyemmel. Letette Karoku elé, majd maga is leült, és halkan így szólt:

– Köszönöm, hogy idáig gondoskodtál rólam. Én vagyok a daru, akit megmentettél. Azért vettem fel ezt az alakot, hogy melletted lehessek, és egész életembe szolgálhassalak, de most már nem maradhatok, mert meglestél, amikor daru alakját öltöttem magamra.

– Kérlek ne mondj ilyet! Én mindig veled akarok lenni! - mondta Karoku majdnem sírva, mire felesége szépséges szemei is megteltek könnyel:

– Én is veled maradnék. Ezért kértelek, hogy semmiképp se nyisd ki a szekrény ajtaját... - Alig mondta ki ezt az asszony, egy szempillantás sem telt belé, fölállt, kívül termett az ajtón, daruvá változott és már repült is az ég felé. Karoku bámulta az eget, aztán lehunyta a szemét: Nem a bőre és nem a szeme emlékezett – ő maga lett az emlék, ami nem ismert sem múlást, sem felejtést.

***

Az idős férfi sokáig csendben maradt a történet után. A feleségét úgy vitte el a rák, ahogy a daru távozott: már egyre kevésbé emlékszik arra, milyen volt a betegsége előtt, de azt bármikor fel tudja idézni, mit érzett iránta.

– Ne haragudjanak, csak egy szentimentális, sokat beszélő öregember vagyok – Hatake Akahito meghajolt szállásadói felé amennyire idős izületei engedték, majd újból visszavonult a szobája magányába és az emlékei közé.

Reggel, mikor már a távozáshoz készülődött, faragott fafigurát vett észre a földön, épp a holmija mellett. A kezébe vette, a darumadár alig volt nagyobb a tenyerénél, azonban gyönyörű és részletesen kidolgozott munka volt.

Óvatosan csomagolta el táskájába, és úgy érezte a Katakuri Innben Manuela-santól és Kai-santól megkapta azt, amit ő magától megvont lassan három évtizede: az elengedés feloldozását.