Papp Dóra: Rúnatánc (Bolyongó 2.) {+ Interjú}

A nehéz idők pedig kemény embereket faragnak. Küzdesz, kiharcolod a jó időket.

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve. 2022

Oldalszám 432

Fülszöveg:

A ​huszonnégy éves Szepes Norbert évek óta járja Európát – amióta a sorsfonalát szövő Nornák segítségével meghozta a döntést, hogy vándoréletet fog élni. Csakhogy a világjárvány a pogány csavargót is kihívás elé állítja, így Norbi kénytelen lehorgonyozni Berlinben. De nincs oka panaszra: imádja a munkáját, a csajok körében is elboldogul, a lakótársa pedig a legjobb barátja. Norbi hiába különc és tetovált, Európa bulifővárosában nála furább szerzetek is megfordulnak; mint a félig buddhista zenész, Daxten, aki mágnesként vonzza a magyar fiút.

Ám Norbi régi szerelme, Farkas Míra Berlinbe érkezik, és felforgatja a mindennapjait: a lány rátalál a fiú gyenge pontjára, aminek köze van egy norvég zenekarhoz, az arctetoválásokhoz és a lengyel erdőkhöz. És miközben a járvány az utolsókat rúgja, egy megkerülhetetlen mozgalom is felüti a fejét, amely árnyékként telepszik Norbiékra. Hiába robban be az éjszakai élet, Berlin graffitivel telepingált falain olyan sorsdöntő változások hagynak nyomot, melyekről Norbi istene, Tyr többet tud, mint bárki más. 

Az első Papp Dóra könyv 2016-ban került a kezembe, a Tükörlelkek első része volt. Onnantól pedig mondhatni nem telt el úgy év, hogy ne olvastam volna valamelyik Papp Dóra regényt. A Bolyongó évekkel ezelőtt, érettségi ajándékként került a kezembe és nagyon szerettem. Most pedig itt egy, mondhatni folytatás, amire tudat alatt vártam.. és amire hatalmas szükségem volt, csak ezt még nem tudtam akkor, mikor elkezdtem olvasni.

Szepes Norbi nekiindult a világnak, azonban most egy időre letáborozott Berlinben és a legjobb barátja, Mikko is vele tartott. Úgyhogy a vándorló viking egyelőre lehorgonyzott és talán jól és időben is tette, mert a világ kifordul a négy sarkából, ő pedig keresi saját magát, keresi a korábban már olyan jól megismert békéjét és lelki erejét.

Van-e helyes döntés egy olyan helyzetben, ami teljes bizonytalanságba és félelembe löki az embereket?

Mondanám, hogy az elmúlt hónapjaim eléggé kaotikusok voltak, de igazából ez az elmúlt éveimre is igaz. De ezzel nem vagyok egyedül, ugye? A bizonytalanság, a félelem, az aggodalom mindenki életének a részévé vált, még akkor is, ha igyekezett egyben tartani magát. Még a történések elején bújtam a híreket, mindent is tudni akartam, először a vírusról és az oltásokról, majd a háború alakulásáról. Az egyetemen volt kialakítva a (kis)gyerekes menekülteknek átmeneti szállás, voltam is ott önkéntes több csoporttársammal... Nehéz volt ezt a helyén kezelni, sokáig volt gyomorgörcsöm és szorongtam attól, hogy milyen helyzetben alakult ki, mi lesz később... Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy ezt elrendezzem magamban.

Valószínűleg az is segített, hogy időközben elkapott az egyetemi gépszíj rendesen, a szakdolgozatommal haladni kellett és közben szerveződni kezdett az is, hogy hol, hogyan fogjuk eltölteni a tizennégy hetes nagygyakorlatunkat. Nem, nem lett semmi ugyanolyan, azt hiszem, igazából csak a normalitás látszatát kaptuk vissza, mert az emberekből nem tud nyomtalanul eltűnni az, ami az elmúlt időszakban a valóságunk volt. Egyáltalán nem lep meg, hogy Szepes Norbi újra színre lépett és tudjátok, személy szerint én nagyon örülök annak, hogy így történt.

Amikor négy évvel ezelőtt (döbbenetes ezt így leírni amúgy), olvastam a Bolyongót, az egyik kedvenc idézetem az volt belőle, hogy "Fel kell vértezni az elmédet és a lelkedet egy olyan világban, ami azt akarja, hogy ököllel üss vissza." és igazán élveztem a tizenéves Norbi útkeresését. A Rúnatánc azonban valami mást adott: a huszonéves Norbit, aki már nem azt mondja, hogy el kell tévedni... hanem, hogy meg kell találnod magadban a célt és a belső békét. Mert még ha minden szét is esik körülötted, történjék bármi, te akkor is ott leszel saját magadnak. Különleges élmény volt olvasni ezt a történetet, mert bevallom: először visszakoztam. Most gördült le a vállamról egy nagy teher, és nem voltam egészen biztos abban, hogy nekem most, jelen helyzetben jó fog tenni ez a történet.

De el kell ismernem: jót tett és jókor jött.

Kegyetlenül és ledöbbentően realisztikus, mintha visszaugrottam volna az időben, azonban ebben a kötetben van valami, ami bármikor jól jön számomra: belső erő. És miközben olvastam, arra lettem figyelmes, hogy ahelyett, hogy arra figyelek, milyen események a főhős mozgatórugói, inkább arra figyelek, hogy hogyan kezeli ezeket az eseményeket. Mi az, ami egyben tartja. Mi az, ami tovább viszi egyik napról a másikra. És hát nos, Szepes Norbi, belőled több kellene a világnak. Arról nem beszélve, hogy ez a történet még azt is elérje, hogy érdeklődni kezdjek Berlin iránt. Esküszöm, ha úgy alakul az életem, hogy újra Németországba megyek, viszem magammal ezt a vikinget is és bejárok mindent, amit ő is bejárt. Bolyongok vele egy kicsit még újra.

 Ennek a történetnek az erőssége - az aktualitása mellett természetesen -, maguk a szereplők. Szepes Norbit szerintem nagyon sokan nagyon megszerettük évekkel ezelőtt (én konkrétan rájöttem, hogy mondhatni, együtt nőttem fel vele), és egyáltalán nem csalódtam benne most sem. Vikingesen, hittel állt bele ebbe a teljesen kaotikus új helyzetbe is, de mindemellett emberi és mer hibázni. Nem mondja azt, hogy az ő válasza az abszolút igazság, de az ember mégis hisz neki. Ő az a karakter, akinél tényleg azt érzem, hogy bárcsak létezne. Nagyon szívesen meghívnám egy sörre vagy bármire egy néhány órás beszélgetés erejéig, mert egyre érdekesebb az, ahogyan a világot, és benne saját magát látja.

A nagy meglepetés számomra Mira volt. Persze, mindenki élete ment tovább a maga útján az elmúlt években, de nem örültem annak, ahogy az övé alakult. Mert Farkasnak Szepes mellett van a helye számomra, kész, pont, nem vitázom. Az írónő viszont csavart ezen egyet, mert Mira bizony valaki más karjában kötött ki azidő alatt amíg kedvenc pogányom a világot járta. De annyira jó volt olvasni, amikor újra összefutottak a sorsfonalaik! Ennek bizony így kellett lennie, kitérők ide vagy oda.

Mikkó volt az a szereplő, akinek kapcsán azt mondtam évekkel ezelőtt, hogy Norbi után az ő sorsa érdekel a legjobban, és jó lenne egy folytatás, amiben jobban megismerhetem. Nos, minden kívánságom így váljon valóra! Érthető módon sokkal több  szerepet kapott és ennek nagyon örültem, igazán árnyalt és mély karakter ő a maga módján, igazán meglepett. Finn tökfej, téged is annyira szeretlek.

Norbi munkatársait meg Daxtert és Axelt is nagyon szerettem, jó volt új szereplőket megismerni és megkedvelni a régiek mellett. És mindannyian annyira hétköznapiak és emberiek, hogy akár lehetnének a szomszédaink, a barátaink, vagy azok, akik előttünk állnak sorba a boltban,

Ez a bejegyzés megint olyan hosszú lett, mint amit annak idején az elődjéről írtam, úgy néz ki, a pogány viking kalandjai kapcsán én csak kisregény hosszúságban tudom szavakba foglalni az érzéseimet.

Vannak könyvek, amikről nem tudod, hogy szükséged van rájuk, pedig így van. És általában fejbe csap a felismerés. Na, én így voltam a Rúnatánccal.

Köszönöm Papp Dóra, hogy megírtad ezt a könyvet, hogy általad létezik Szepes Norbi. Ez a történetet segített elcsendesedni, visszaadta a belső békémet, emlékeztetett rá, hogy nem minden harc az én harcom. Nem mindig nyerhetünk, de kiállhatunk úgy, hogy legalább bele tudjunk nézni annak a szemébe, aki visszanéz ránk a tükörből.

Olvassátok el ezt a könyvet, ha úgy érzitek, agyonnyom titeket a élet, vagy kicsúszik az irányítás a kezetekből. Segíteni fog, hogy újra rátaláljatok a célotokra, az utatokra.

***

Bejegyzés EXTRA

- Interjú Papp Dórával -

Hikari: Sok évvel ezelőtt jelent meg a Bolyongó. Íróként milyen visszajelzéseket kaptál róla? (A többi könyvedhez viszonyítva több-kevesebb volt a visszajelzés?)

Papp Dóra: Évek óta leginkább a Tükörlelkek miatt ismernek, de amikor 2019-ben a Bolyongó megkapta az év legjobb ifjúsági regénye díjat a Magyar Gyerekkönyv Fórum diákzsűrijétől, ez a könyvem is ismertebb lett. Az elmúlt években szerencsére sokan megszerették Szepes Norbit, a mi hülye magyar vikingünket.

H.: Hogy kezdted el írni a Rúnatáncot? Egyik nap úgy keltél fel, hogy szükséged van Norbi erejére, vagy motoszkált már benned egy ideje a „folytatás” gondolata?

P. D.: Sokan szerettek volna folytatást olvasni, de jó ideig korainak éreztem ezt. Nagyjából tudtam, mi fog történni Norbival, de konkrét sztoriban nem gondolkodtam. Aztán január elején eljött a pillanat: a járványhelyzet őrülete miatt kinyúltam Norbiért, hogy megnézzem, hogy bírja ezt a fajta kihívást. A Bolyongó végén az akkor még 19 éves Norbi úgyis öt évet emleget az édesanyjának, öt év távlatáról fantáziál, úgyhogy pont megfelelő volt az időpont a Rúnatánchoz.

H.: Mi volt a legnehezebb ennek a könyvnek a munkafolyamata során?

P. D.: Meggyőzni magamat, hogy hallgassak a megérzéseimre, és írjam végig, írjam meg, bárhogyan is fogják fogadni az olvasók. Ha nem bírom lehunyni a szemem a történet miatt, ha dolgozik bennem a tenni akarás, akkor muszáj megírnom.

H.: A kiadó hogy fogadta, hogy úgymond „darázsfészekbe nyúlsz” a cselekménnyel? Mondták, hogy hát, ezt inkább nem kéne, vagy teljes mellszélességgel melletted és Norbiék mellett álltak?

P. D.: Teljes mellszélességgel mellettem álltak. A szerkesztőm, Kleinheincz Csilla és a korábbi könyveim szerkesztője, Till Katalin is azt mondta, érződik, hogy kicsit szintet léptem és komolyabb témák felé eveztem, de remélik, hogy ez is bejön az olvasóimnak.

H.: Te mennyire vagy tudatos hírolvasó- illetve fogyasztó?

P. D.: Maradjunk annyiban, hogy tudom, mikor kell kiszállni, és bezárni a híroldalakat – amikor érzem, hogy rám telepszik a valóság. De természetesen tisztában kell lenni azzal, mi történik körülöttünk. Az úgy nem megy, hogy sétálok az utcán, minden oldalról kiabál felém a valóság, és úgy teszek, mintha nem lenne hatással rám. Érdemes utánaolvasni a dolgoknak, több forrásból, és kialakítani a saját véleményünket a világ dolgairól, és arról, amire lehet némi ráhatásunk is.

H.: Élnek Berlinben ismerőseid/barátaid, akik beszámoltak neked az ottani helyzetről? Vagy hírekből „raktad össze” azt, amivel Norbinak meg kellett küzdenie?

P. D.: Online tájékozódtam mindenről, ami ott történt. Berlin szimbolikus város, a szabadság és a háború felváltva köszön szembe az utcáin, és ha egy sokakat megrengető esemény történik a világban, az Berlinben általában lecsapódik, legtöbbször tömeges demonstrációk formájában. Ott tapintható a nemzetközi összetartás, mert rendkívül sokféle, színes kultúra tobzódik a város vérkeringésében. A három idegen nyelvet beszélő, történelem mániás, pogány Szepes Norbinak találták ki ezt a helyet.

H.: Ha már megküzdés: te hogy tudsz/tudtál kikapcsolni akkor, amikor tulajdonképpen az egész életünk a feje tetejére állt? Mi segített?

P. D.: Azt hiszem, nekem az segít, ha minél többet megtudok és megértek egy frissen kialakult helyzetről. Persze van az a pont, amikor el kell menekülni egy sorozatba vagy könyvbe. A végső megoldás számomra úgyis mindig az, hogy írás közben feldolgozom, ami történik. Ezért született a Rúnatánc is.

H.: Imádom, hogy Mikko is sokat szerepelt ebben a kötetben. Milyen volt őt írni?

P. D.: A Bolyongóban sokan hiányolták Mikkót, több jelenetre vágytak vele. Örültem is, hogy adta magát a megoldás: a Rúnatáncban kevesebb Gabesz, viszont több Mikko lesz. Az ő karakterénél azt akartam átadni, hogy olyan csak igazán ritkán történik, hogy eldöntöm: na, most megváltozok, és utána minden szép és jó lesz. Emberek vagyunk. Mikkót egy idő után minden hülyeségével együtt kell elfogadnunk, ahogy Norbi is teszi, és érdekes volt ezt a folyamatot megírni.

H.: Mi az a három tulajdonság, amit igazán szeretsz Norbiban és szívesen sajátoddá tennéd?

P. D.: Kitartás a Duolingózásban (mindig elakadok, és nehezen veszem rá magam, hogy újrakezdjem), az, hogy képes könnyen alkalmazkodni az új helyzetekhez, és az önzetlenség.

H.: Szerinted milyen egy jó önkéntes? Mit kaphat az ember az önkéntes munkától?

P. D.: Jó, ha időben felismeri, ha többet adott bele a munkába, mint amennyit kapott tőle – magyarán, ha nem tudja teljes erőbedobással, szívvel-lélekkel csinálni. Szerintem sokat lehet tanulni önmagunkról egy ilyen helyzetben.

H.: Szívesen részt vennél egy Ostarán te is?

P. D.: Naná!

H.: Zárókérdés: szerinted, hogy ünnepelnék a Karácsonyt Norbiék?

P. D.: Több héten át tartó Yule-időszakkal, fényekkel, sok sörrel, ajándékozással.

Köszönöm az újabb interjút!

*Hikari