Novellázzunk: Színszórás

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy Milyen mesebeli teremténnyel találkoznál szívesen októberben és miért? Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

Igen, tudom, kicsit megcsúsztam az írással hónap meg év szempontjából is, de remélem, hogy attól még tetszeni fog nektek. Ez amolyan Helena trilógia fanfic, ami a harmadik kötet, az Interferencia epilógusa kapcsán született meg, így csak saját felelősségre olvasd el, mondhatni enyhén spoileres is. 

K. A. Hikari: Színszórás

A színszórás valamilyen spektrumú fényimpulzus összetevőkre bomlása új közegben, pl. a fehér fény összetevő színeire bomlik prizmán áthaladva.

10 évvel az Interferencia cselekménye után

A családom egyáltalán nem mondható átlagosnak, de attól még a lehető legjobbak.
– Tony, ébredj! Kész a reggeli! – a tíz éves húgom robban be a szobámba. 
– Eszedbe se jusson az arcomba löttyinteni – nyitom ki a szememet. Csalódottan táncoltatja vissza a vízcseppeket az arcom elől a kezében lévő pohárba. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Menj előre, mindjárt megyek én is.
– Oksi! – hagy egyedül a szobámban. Fel kell kelnem, különben visszajön, és akkor tényleg úgy fog felébreszteni, hogy egy pohár víz érkezik az arcomba. Kimászok az ágyból, és magamra kapom az első, kezem ügyébe akadó ruhát, aztán kimegyek a konyhába a családom többi tagjához.
Alig múlt még reggel nyolc óra, de máris beszélgetés és jókedv tölti meg az étkezőt. De nem tudok velük együtt nevetni, amikor leülök a helyemre. Csak egy halk köszönömöt tudok kierőszakolni magamból a szüleimnek címezve, amikor meglátom a palacsintahalmot és a juharszirupot. Kerülöm apu tekintetét, némán enni kezdek, igazából el se jut hozzám a beszélgetés duruzsolása. Bosszús vagyok.
– Tudtátok, hogy a juharfa édes nedvét még az őslakos indiánok fedezték fel? A fa megcsapolásával az édes lé egy része felfogható anélkül, hogy a fa kárt szenvedne. Hagyományosan fatűzön főzik, és addig sűrítik, amíg el nem éri a 60%-os cukortartalmat. Főzés közben a cukor karamellizálódik…
– Jaj, öcsi fogd már be! – azelőtt fakadok ki, hogy vissza tudnám fogni magam. Nem tehet róla, tudom, hogy nem. Mégis… Lecsapom a villámat, és hátratolom a székemet és visszamenekülök a szobámba. Hallom, ahogy a szüleim utánam szólnak, ahogy a legkisebb testvérem szipogását is. De nem érdekel. Ez az én születésnapom, ők pedig tönkretették. Ahogy az egész gyerekkorom, az egész életem.
Percekig duzzogok a szobámban, és titkon arra vágyom, hogy anyu vagy apu jöjjön be hozzám, miközben félek attól, hogy nem így fog történni. Hiszen nekik meg kell akadályozni, hogy a húgom eláztassa a fél házat, vagy éppen az öcsém a ház összes virágát kiforgassa a cserepéből. Hát persze, hogy ez a fontos.
– Tony, bejöhetek?
– Hagyj békén, apu!
– Kérlek, Tony! – arrébb csúszok az ajtótól, így be tud jönni, de továbbra is csukott szemmel a felhúzott térdeim mögé próbálok rejtőzni. – Nézz rám, fiam.
– Hogyisne! Hogy aztán megnyugtass, és a végén még én akarjak bocsánatot kérni az előbbiért. – hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt. –Nem én vagyok a hibás! Igazam van!
– A szemedbe szeretnék nézni, Anthony. Csak a szemedbe – még ha bántotta is az, amit az előbb mondtam, a hangja nyugodt. Én pedig ránézek, és nem kell ahhoz Látónak lenni, hogy lássa a könnyeket, a szomorúságot a szememben. Átölel, én pedig úgy bújok hozzá, mint kisebb koromban. Bármi is történik, bármilyen dühös is vagyok, ő mégiscsak az én erős, biztos, védelmező apukám.
Mikor néhány perccel később felemelem a fejemet, már anyu is ott van a másik oldalamon.
– Mit szólnál ahhoz – szólal meg, kedvesen mosolyogva rám. –, ha elmennénk kirándulni? Csak hármasban? – legszívesebben azonnal felelnék, hogy oké, menjünk, de megállítom magam a gondolatmenetben.

– Mi lesz Alex-szel és Sashával? Nem maradhatnak egyedül.

– Beszéltem Jettel és Angie-val. Átjönnek vigyázni rájuk.

–  Akkor menjünk! – pattanok fel azonnal. Jó emberekkel lesznek a tesóim. Nem lesz baj.

Mikor fél óra múlva befut a nagybácsim és a menyasszonya, szélesen elmosolyodom és nem csak azért, mert kicsit végre valaki más felelőssége lesz a két kisebb testvérem, egyszerűen azért, mert régen láttam őket. Angie pedig úgy látszik, most épp jobb bőrben van. – Nem vagyok már gyerek! Ma lettem tizenhárom – szólok rá a lányra, amikor játékosan összeborzolja a hajamat.

– Akárhány éves is leszel, nekem örökké az a kissrác maradsz, aki az ölemben ülve nézett mesét háromévesen – ölel meg szeretettel. Viszonzom.

– Menjetek végre, jól elleszünk – küld minket apu öccse is, mi pedig elindulunk. A közeli erdő felé indulunk gyalog és csak magamnak merem bevallani, de igaz: minél messzebb kerülök otthonról, annál jobban megnyugszom.  Nem nagyon beszélgetünk, csak csendben élvezzük az őszi erdő varázsát: a színeket, az illatokat, csendet. Amikor megpihenünk nem messze a Pistoltól úgy érzem, lejártam a lábam, pedig ezt a távot még visszafelé is meg kell tenni majd.

– Elmondod, mi a baj, Tony? – szólal meg anyu csendesen.

– Nincs semmi – rántom meg a vállamat.

– Kérlek, ne várd, hogy ezt el is higgyük. Tudod, Mr. Raven-Ferrer, vagyis az apukád egy Látó…

– Akkor mondja ki ő, mi bajom! – csattanok fel újra. Lélegezz Anthony! Mélyen be, egészen a hasadig…

– Megtehetném, de nem fogom – szólal meg apu is rám figyelve. – Támogatunk és itt vagyunk melletted, ha valami nehéz. Épp ezért azt szeretnénk, ha magadtól mondanád el, ha bánt valami, és nem azért tudnánk meg, mert kiolvasom a lelkedből.

– Én vagyok itt a leghasznavehetetlenebb! – tör ki belőlem. – Én vagyok az egyetlen, aki „csak” gyógyító… mit érek ezzel? Nincs semmi menő képességem, egyik elemhez se férek hozzá, nem látom, a közeledő veszélyt, mint apu vagy Sasha és nincs hatalmas tudásom sem, mint Alexnek vagy Jet bácsinak. De már nem vagyok normál ember sem, mint a tesók születése előtt. Sehová nem tartozom.

– Jaj, Tony! – anyu jön oda hozzám, percek múlva körbevesz a fehér tüze, amire annyira irigy vagyok, de mégis annyira szeretek. – Dehogynem tartozol. A család tagja vagy, az életünk része és nagyon szeretünk. Nem csak én és apu, hanem Alex, Sasha, Jennifer, Jet, Angie, Aaron, Killian és mindenki más is, akik egészen a születésedtől kezdve része az életednek.

– Pont úgy szeretünk, pont úgy vagy jó, ahogy vagy – jön közelebb apu, őt is körbeveszi a fehér tűz. – Anthony Raven-Ferrer megismételhetetlen és pótolhatatlan ezt soha ne felejts el – belebújok az ölelésükbe és hosszú percekig élvezem a meghittséget. Aztán anyu hátrahúzódik és felnéz az égre.

– Ideje lassan hazamennünk. Nagy vihar közeleg – ha ő mondja, elhisszük, így mindannyian elindulunk visszafelé.

– Egyébként is: otthon vár az ajándékod még – teszi hozzá apu.

– Ráadásul lehet, hogy takaríthatunk visszaérve, mert sártengerré vált már a fürdőszoba – toldja meg anyu elgondolkodva és ezúttal velük nevetek.

Itt az ideje, hogy merjek bízni a képességemben és azokban is, akik a kezdetektől mellettem állnak. Lassan el kell kezdenem felfedezni a képességemet, és rájönni mi az, amire csak én vagyok képes. Hogy mi miatt is leszek a család valóban pótolhatatlan tagja.

*Hikari