Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Szégyellem magamat rendesen, hogy ilyen szinten elhanyagolásra került ez a poszttípus. Pedig sétáltatni jártam, bár tény, hogy nem olyan gyakorisággal, de attól még jártam. És mivel ma van az önkéntesség nemzetközi napja mindenképp akartam írni egy friss posztot. Mert sajnos az örökbe fogadásra váró cuki kutyusok nem fogynak el, sőt... Jöjjön most két gazdikereső akik az utóbbi hetekben voltak a sétapartnereim, és régóta várnak arra, hogy valaki beléjük szeressen.

Elsőnek Amigo, akiről már többször írtam a blogra (itt, itt, és itt) 3, 2, 1. Ezek nekünk, embereknek csupán számok, ám itt van Amigo, akinek az egész eddigi élete leírható ezekkel a számokkal: 3 éves, 2 éve vár a menhelyen, és 1 éve hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, de állandó sétaparnerem.

Hibátlanul sétál kerekesszék mellett, mászik ölbe, kunyerálja a simogatást, a finom falatokat, osztja a puszikat.

Egy csoda ez a kutya, mégse akarta eddig senki családtagnak őt, és nem értem miért. Vagyis de, vannak sejtéseim: nem a lusta, kényelmes, otthonülő emberek kutyája. Vele menni kell: sétálni, futni, kirándulni, tanulni (szerintem pl. szimatmunkában verhetetlen lenne) élményeket gyűjteni.
Nem olyan kutya, aki jól érezné magát egy kis lakásban. Egy kertes ház lenne számára az álom, beengedéssel, mert az ember a mindene, legyen az felnőtt vagy gyerek. Fontos viszont: macskákkal nem kompatiblis.

Itt egy hároméves, gyönyörű, értelmes, okos, egészséges, ivartalanított, gyerekbarát, szuper kutya, akinek már a hosszabb séta és az egyéni figyelem is hatalmas mosolyt varázsol a pofijára.
Léteznie kell valahol a nagybetűs GAZDInak, aki rá vár, őt szeretné, és meglátja benne amit én: ez a kutya tele van lehetőséggel. Hiszek a karácsonyi csodában, és abban, hogy rátalál még az ünnepek előtt, idén az álomgazdi. Örökbe fogadható!

Megvan az, amikor teljesen random nézelődsz valahol, aztán egyszerűen jön az érzés, hogy igen, ő az? Na, én pontosan így jártam Shirazzal. Megláttam a honlapon a képét, a gyönyörű szemeit, és azt mondtam: én őt legközelebb meg fogom sétáltatni, és írni fogok róla. 

Néhány perc séta után világossá vált, hogy a honlapon lévő képek nem adják vissza a valódi személyiségét: sokkal kedvesebb,vidámabb és bújósabb, mint gondoltam.
Az elején eléggé húzott, inkább keresztbe-kasul sétált, mint mellettem, de magától a kerekesszéktől egyáltalán nem tartott, úgyhogy ennek nagyon örültem. A mozgó kocsiktól ugyanakkor megijedt, de jutifalattal szépen magamra tudtam irányítani a figyelmét az autók helyett. Kihasználva a szuper meleg időt, sokat napoztunk és annak ellenére, hogy ma sétáltunk először együtt, elnyúlt mellettem és békésen pihengetett, miközben élvezte a simit és még puszit is kaptam tőle. Olyan bizalommal fordult felém, szívmelengető volt átélni ezt.
Visszafelé már gyönyörűen jött mellettem is rövid pórázon, erről készítettem is videót.
Shiraz alig egy éves, már ivartalan leányzó, akik kutyák közé is szépen beilleszkedett. Tanítható, csupaszív, aki elképesztően hálás a törődésért, a jó szóért, a szeretetért és ezerszeresen adja ezt vissza az embernek.
Találjunk neki hamar egy szuper gazdit, az nem lehet, hogy ő beragadjon. GAZDIS!

Mára ennyi lettem volna. 

Fogadjatok örökbe vásárlás helyett, vagy  ha ez nem lehetséges, legyetek önkéntesek menhelyen, sétáltassatok. Nem csak ma, hanem bármikor, ha van rá időtök.

Az ott élő kutyák szeretete és hálája még a legborúsabb napba is napfényt csempész, ezt megígérhetem.

*Hikari