Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Hű, végiggondolni is nehéz, milyen régen volt utoljára ilyen bejegyzés, és nem amiatt, mert megcsappant a lelkesedésem. Egyszerűen csak nem jutottam el odáig, hogy beszámoljak a dolgokról, aztán megcsúsztam.
De most megpróbálok szépen sorban mesélni az elmúlt hetek (hónapok?) történéseiről.

Egyrészt megismerkedtem egy eszméletlen cuki kutyussal Frisco-val. Érdekesen indult egyébként az ismeretségünk, mert amikor kihozták a kennelből, nem tudták, hogy hívják, utólag tudtam meg a nevét. De hát halljátok, instant szerelem lett ez a szépség, komolyan. Annyira, hogy még élménynapra is kivittem, ahol szintén mintakutyaként viselkedett: bírta az autókázást, nyugodtan sétált több ember között is, sőt, kb. bárkihez odament volna simit kunyerálni.
És egyébként az élménynap után nem sokkal kaptam a hírt: Németországba költözött gazdihoz. Ettől függetlenül mutatok néhány képet.

A jó híreknek azonban itt nincsen vége: augusztus 6-án Pakkun is gazdihoz cuccolt. Igen úgy, hogy szívférges és a kezelése folyamatban van. A gazdi vállalta ezzel együtt is. Amikor a menhely vezetője megírta a hírt, bevallom, elsőre el se hittem: vagy háromszor elolvastam az üzenetet, hogy úristen, tényleg?! Tényleg.

Szóval, szép lassan mindegyik virtuális örökbefogadottam gazdisodik, egyedül Amigo vár továbbra is családra.

Régen voltam már kint vele, szóval ma úgy gurultam be a menhelyre, hogy ma tuti sétálok vele. Szerencsére nem előzött meg senki, és túl meleg sem volt, úgyhogy kihozták nekem. Ahogy elég közel ért, felállt a térdemre, és kis híján adott egy "de rég láttalak, helló!" csókot.
Aztán szinte kirobbant a menhely kapuján, és kicsit el is bizonytalanodtam, jó ötlet volt-e kihozni: nem nagyon láttam még ennyire felpörögve, és nem voltam biztos abban, hogy meg fogom bírni tartani. Néhány ilyen sprint után mondjuk lenyugodott, onnantól gond nélkül sétált a kerekesszékem mellett. Nagyon látszik benne a terrier vér, fel se emelte az orrát a talajról, egyszerűen mindent feltérképezett, megszaglászott, a legnagyobb fűben rohangált a legboldogabban.
Elképesztően okos kutya, elég volt belenyúlnom a jutalomfalat tartóba, kimondanom, hogy ül, és már le is tette a popóját. Vagy éppen csak megpaskoltam a combomat, és már rá is támaszkodott két lábbal, és vigyorgott a kamerába, amíg fotó készült. Könnyen leküldhető egyébként, szóval nem az a típus, aki állandóan felugrál az emberre: inkább csak akkor, ha kérik tőle.
A többi kutyát pórázon simán leugatja, de nem hergeli fel magát túlságosan, kajával például ki lehet zökkenteni.
Olyan gazdit tudnék neki elképzelni, aki mind szellemileg, mind fizikailag lefárasztja. Szerintem a kutyás futást, túrázást, agilityt simán élvezné, de annyi lehetőség rejlik benne, ki kell ismerni. Örökbe fogadható.

Az elmúlt héten sétáltam még Shaggy-vel is, aki körülbelül három éves, másfél éve vár a menhelyen.

Ez a kutya csupa meglepetés, de tényleg! Az elején nem igazán díjazta a kerekesszéket, aztán egy-két finom falattal simán meg lehetett győzni, hogy semmi oka parázni, nem bánt a kerekesszék, ezután hibátlanul jött mellettem. Egyébként elképesztően cuki, ahogy rá-ránéz az emberre séta közben, olyan "tudom, hogy ügyes vagyok, de azért dicsérj meg!" tekintettel. Tök nyugis, egyszerűen lesi az ember minden kívánságát, bár séta közben fotogénnek nem mondanám, ahhoz csak utána volt kedve, a simi viszont jöhet minden mennyiségben. Ahogy feloldódott mellettem, egyszerűen végigvigyorogta a sétát. Mondjuk nem csak ő, én is. Olyan kisugárzása van, felvidítja az embert.

Kanokkal szoktatható, szukákkal abszolút nincs baja, a macskákat viszont nem igazán tolerálja.

Simán el tudnám képzelni lakásba, egy nagy séta után gond nélkül elpihenget, de úgy gondolom a kinti-benti létet is preferálná. Örökbe fogadható.

És akkor jöjjön a mai bejegyzésem utolsó gazdikereső, de vigyázat! A leányzó kimaxolja a cukiságfaktort, és minden szívet meglágyít. Apenta két hónappal ezelőtt 7 icipici, pár napos kölykével került utcára. Nemes egyszerűséggel kihelyezték őt egy forgalmas főút mellé, pár napos picinyeivel. A kicsik egy dobozt kaptak előző gazdijuktól búcsúzóul, Apenta még azt sem. Nagyon jól gondját viseli a kölyköknek, de azért simán felhívja magára a figyelmet. Az enyémet legalább is tuti, mert oda-odatévedt a tekintetem egy, a kennelrácsokra felmászó, ugatós kutyusra. Na igen, ő volt Apenta. Nálam eladta magát teljesen, szóval kikértem sétálni. Kisasszony annyira örült, hogy hirtelen azt se tudja, kihez rohanjon hízelegni, hozzám  vagy anyához.
Amíg ki nem értünk a kapun, minimálisan hisztizett a pórázon, de utána ezt mintha elvágták volna. Totálisan boldogon kocogott a kerekesszékem mellett, teljesen meglepve engem is. Élete első sétája velem, és egyszerűen tökéletesen viselkedett. Felszabadult volt, boldog, szaglászott, de nem húzott. A jutalomfalatot elfogadta, de azért a simi a mindene.
A séta felénél mondjuk rendesen meglepett: épp anya ölébe mászott konkrétan, amikor gondolt egyet, odajött hozzám, megtámaszkodott a térdemen, majd egy szívdobbanásnyi gondolkodási idő után, egyszerűen felmászott az ölembe, elhelyezkedett és vigyorogva nézett ránk. Onnantól egyébként ki se lehetett robbantani, úgyhogy a kutyasétáltatásból kutyakocsikáztatás lett vissza a menhelyre. Szeressetek bele, tolongjatok érte. Lakásban lenne a helye, kanapén, családban. Örökbe fogadható.

 

Mára ennyi lettem volna. 

Fogadjatok örökbe vásárlás helyett, vagy 

ha ez nem lehetséges, legyetek önkéntesek menhelyen, sétáltassatok.

Az ott élő kutyák szeretete és hálája még a legborúsabb napba is napfényt csempész, ezt megígérhetem.

*Hikari