Novellázzunk: Mosoly

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló téma. Ehhez a hónaphoz például az, hogy mesélj valamiről, amit szeptemberben vesztettél el, és fontos volt neked. Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Mosoly

Az őszben egyszerűen van valami különlegesen varázslatos. Amikor a természet a vörös, a narancs, a citromsárga ezernyi árnyalatában pompázik, amikor már vehetünk fel vastagabb pulóvert, amikor már sokkal jobban esik a forró tea esténként egy jó könyv társaságában. Minden évszaknak megvan a maga varázsa, de az ősz egy fontos tanulságot is rejt: megmutatja, hogy milyen szép tud lenni, ha elengedünk dolgokat.  Megmutatja, hogy a halál is lehet gyönyörű.

Lehunyom a szememet, rábízom magam a többi érzékszervemre: mélyen szívom be az erdő különleges, intenzív, semmihez sem hasonlítható illatát, hallom, ahogy a szél elsüvít a fülem mellett, ahogy lehullott levelek roppanok a cipőm talpa alatt. Minden gondolatot kiűzök a fejemből, egyetlen kivételével: élek, lélegzem. Itt vagyok, jelen vagyok.

Még ennyi év elteltével is nehéz számomra a szeptember eleje. Az emléked ugyan már elhalványodott, de ilyenkor, amikor a természet lassan színes lombruhába öltözik, a levegő pedig lehűl, a nyár szabadságát pedig felváltja az iskolai becsengetés hangja, eszembe jutsz. Még látni vélem a mosolyodat, a szemeidet, amik barátságosan csillantak minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. A hangodat azonban egyre nehezebben tudom felidézni. Pedig mennyire szerettem, mikor azt mondtad: „szeretlek!” Nem tudom, lesz-e valaha olyan, hogy nem fogsz eszembe jutni.

Leülök egy padra, és hátrahajtom a fejemet. A lombkoronát nézem magam fölött, kiélvezem az arcomat simogató napsugarakat, egy pillanatra azt képzelem, te érsz hozzám onnan, fentről.  „Mint vándor-angyal járt e bús világban./Ha égre nézett, mosolyogni láttam. Úgy tetszett nékem: a magasba fönt/Mosolygó szemmel társakat köszönt.” Nem tudom,  miért jutott most eszembe ez a néhány sor, de rájövök most is, mint minden egyes szeptemberi évfordulón: ez teljesen jól leír téged. Bárcsak hamarabb ismertem volna meg a verset, még életedben elmondhattam volna... Így azonban csak félhangosan kezdem szavalni, könnyedén, szeretettel törnek elő belőlem a szavak. Az erdő fái némán hallgatnak, és mintha erre a néhány percre még a szél is csendesebben, megértőbben fújna körülöttem.

Ebben a néhány percben csak rá gondolok, elmerülök a közös emlékeinkben, azokban az emlékekben, amiket az év többi napján gondosan elzárok. Az élet megy tovább, igen, nélküled is, nekem pedig ezt el kellett fogadnom.  Csak úgy vagyok erre képes, ha nem gondolok rád túl gyakran. A hiányod fájdalmas, és én még mindig védeni akarom magam ettől a fájdalomtól.  Ha hagyom, hogy maga alá gyűrjön, hogy térdre kényszerítsen, nem biztos, hogy képes leszek felállni újra. Talán soha nem jutok el az elfogadásnak erre a szakaszára, örökké tompán fog sajogni a szívem egy kis része, amit magaddal vittél. Megmutattad, milyen az élet veled, de arra nem tanítottál meg, hogyan éljek nélküled. Szeretted hangoztatni, hogy minden vég valami új kezdete, de én akkor se értettem mire gondolsz, és most sem értem. A vég az vég. A vég azt jelenti, hogy már nem vagy része az életemnek, én pedig egy helyben toporgok, mintha még mindig ott lennék abban a steril kórházi szobában úgy, hogy tehetetlen vagyok… képtelen a továbblépésre. Emlékezni akarok, nem pedig felejteni. De ha nem felejtek, akkor soha nem jön el az-az új kezdet számomra, amiről előszeretettel beszéltél.

Mélyen szívom be a levegőt, és ezúttal letörlöm az arcomon végigfolyó könnyeket is. Nem a sírásnak van itt az ideje: a mosolynak, a szeretettel teli emlékezésnek. Tudom, hogy szeretnéd, ha könnyekkel idézném fel milyen voltál valójában. Még a legnehezebb helyzetben sem láttalak sírni, egyszerűen nem fair veled, az emlékeddel szemben, ha én viszont bőgök. Mindig boldognak akartad látni a körülötted lévőket, bármit megtettél azért, hogy mosolyt csaljunk az arcukra, szóval… ideje összeszednem magam.

Veszek még egy mély lélegzetet, elzárom magamban az emlékeket jó mélyre, ahonnan nem tudnak lesből rám támadni. Újra ránézek a messzi, magasan lévő lombokra. Emlékezem, de immár fülig ér a szám. Mert te, az emléked megérdemli ezt.

*Hikari