Novellázzunk: Mosoly

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló téma. Ehhez a hónaphoz például az, hogy mesélj valamiről, amit szeptemberben vesztettél el, és fontos volt neked. Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Mosoly

Az őszben egyszerűen van valami különlegesen varázslatos. Amikor a természet a vörös, a narancs, a citromsárga ezernyi árnyalatában pompázik, amikor már vehetünk fel vastagabb pulóvert, amikor már sokkal jobban esik a forró tea esténként egy jó könyv társaságában. Minden évszaknak megvan a maga varázsa, de az ősz egy fontos tanulságot is rejt: megmutatja, hogy milyen szép tud lenni, ha elengedünk dolgokat.  Megmutatja, hogy a halál is lehet gyönyörű.

Lehunyom a szememet, rábízom magam a többi érzékszervemre: mélyen szívom be az erdő különleges, intenzív, semmihez sem hasonlítható illatát, hallom, ahogy a szél elsüvít a fülem mellett, ahogy lehullott levelek roppanok a cipőm talpa alatt. Minden gondolatot kiűzök a fejemből, egyetlen kivételével: élek, lélegzem. Itt vagyok, jelen vagyok.

Még ennyi év elteltével is nehéz számomra a szeptember eleje. Az emléke ugyan már elhalványodott, de ilyenkor, amikor a természet lassan színes lombruhába öltözik, a levegő pedig lehűl, a nyár szabadságát pedig felváltja az iskolai becsengetés hangja, eszembe jut. Még látni vélem a mosolyát, a szemeit, amik barátságosan csillantak minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. A hangját azonban egyre nehezebben tudom felidézni. Pedig mennyire szerettem, mikor azt mondta: „szeretlek!” Nem tudom, lesz-e valaha olyan, hogy nem fog eszembe jutni.

Leülök egy padra, és hátrahajtom a fejemet. A lombkoronát nézem magam fölött, kiélvezem az arcomat simogató napsugarakat, egy pillanatra azt képzelem, ő ér hozzám onnan, fentről.  „Mint vándor-angyal járt e bús világban./Ha égre nézett, mosolyogni láttam. Úgy tetszett nékem: a magasba fönt/Mosolygó szemmel társakat köszönt.” Nem tudom,  miért jutott most eszembe ez a néhány sor, de rájövök most is, mint minden egyes szeptemberi évfordulón: ez teljesen jól leírja őt. Bárcsak hamarabb ismertem volna meg a verset, még életében elmondhattam volna neki. Így azonban csak félhangosan kezdem szavalni, könnyedén, szeretettel törnek elő belőlem a szavak. Az erdő fái némán hallgatnak, és mintha erre a néhány percre még a szél is csendesebben, megértőbben fújna körülöttem.

Ebben a néhány percben csak rá gondolok, elmerülök a közös emlékeinkben, azokban az emlékekben, amiket az év többi napján gondosan elzárok. Az élet megy tovább, igen, nélküle is, nekem pedig ezt el kell fogadnom.  Csak úgy vagyok erre képes, ha nem gondolok rá túl gyakran. A hiánya fájdalmas, és én védeni akarom magam ettől a fájdalomtól.  Ha hagyom, hogy maga alá gyűrjön, hogy térdre kényszerítsen, nem biztos, hogy képes leszek felállni újra. Talán soha nem jutok el az elfogadásnak erre a szakaszára, örökké tompán fog sajogni a szívem egy kis része, amit magával vitt, de arra nem tanított meg, hogyan éljek nélküle. Szerette hangoztatni, hogy minden vég valami új kezdete, de én akkor se értettem mire gondol, és most sem értem. A vég az vég. A vég azt jelenti, hogy már nem része az életemnek, én pedig egy helyben toporgok, mintha még mindig ott lennék abban a steril kórházi szobában úgy, hogy tehetetlen vagyok… képtelen a továbblépésre. Emlékezni akarok, nem pedig felejteni. De ha nem felejtek, akkor soha nem jön el az-az új kezdet számomra, amiről előszeretettel beszélt.

Mélyen szívom be a levegőt, és ezúttal letörlöm az arcomon végigfolyó könnyeket is. Nem a sírásnak van itt az ideje: a mosolynak, a szeretettel teli emlékezésnek. Tudom, hogy szeretné, ha könnyekkel idézném fel milyen is volt ő valójában. Még a legnehezebb helyzetben sem láttam sírni, egyszerűen nem fair vele, az emlékével szemben, ha nem tudok mást tenni, csak bőgni. Mindig boldognak akarta látni a körülötte lévőket, bármit megtett azért, hogy mosolyt csaljunk az arcukra, szóval… ideje összeszednem magam.

Veszek még egy mély lélegzetet, elzárom magamban az emlékeket jó mélyre, ahonnan nem tudnak lesből rám támadni. Újra ránézek a messzi, magasan lévő lombokra. Emlékezem, de immár fülig ér a szám. Mert ő, az emléke megérdemli.

*Hikari