Judy Thorne: Fekete ​levendula (Fantomkrónikák 1.) { + Interjú}

Tudod, a természetfeletti világ bonyolult, és a halhatatlanok imádnak drámázni.

Kiadó: Magánkiadás

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 612

Fülszöveg:

Annie Lewis anyja halála után képtelen gyászolni – kapcsolatuk sosem volt szeretetteljes. Ám egy jótékonysági bálon találkozik Thomas Kresley-vel, egy titokzatos idegennel, aki úgy ismerte a nőt, ahogyan ő sohasem. De mit akarhat tőle a férfi, akinek a közelsége megmagyarázhatatlan félelemmel tölti el? Miért válaszol hazugsággal minden kérdésére? És milyen sötét titkok kötik össze a Kresley családot és Westbreaket az édesanyjával?

Míg Annie válaszok után kutat, Westbreaket brutális gyilkosságok rázzák meg, melyek az Árnyvilág lényeihez köthetők. Egyetlen cél hajtja őket: megtalálni az ősi amulettet, amely képes megtörni a halhatatlanok átkát. Annie egyre inkább a mágikus világ középpontjába sodródik, ahol vámpírok, boszorkányok és fantomok küzdenek a túlélésért és a hatalomért. De miközben ők egymással harcolnak, olyan veszély közeledik, amit talán még együtt sem tudnak legyőzni.

Annie-nek rá kell ébrednie, hogy a mágikus világ és anyja titkai egymástól és a sorsától is elválaszthatatlanok. Fel kell készülnie arra is, hogy elfojtott érzései veszedelmesebbek az Árnyvilág lényeinél – és ha felszínre törnek, mindent elpusztíthatnak.

Judy előolvasókat keresett az első regényéhez én meg kíváncsi voltam rá, szóval jelentkeztem. Kiválasztott, - amit itt is nagyon köszönök neki – szóval bele is vetettem magam az általa megalkotott különleges világba.

Hősnőnk Annie édesanyja két hónapja halt meg, de a lány azonban szomorúság helyett inkább egyfajta megkönnyebbülést érez, ezzel meg a környezete nem igazán tud mit kezdeni. 

Amikor véletlenül szemtanú lesz egy különösen kegyetlen gyilkossági eljárásban, a feje tetejére áll az egész addigi élete és rádöbben: semmi nem az, aminek egész életében gondolta. 

Talán az ágy alatti mumus se csupán kitaláció…

Izgatottan kezdtem bele ebbe a regénybe, az urban fantasy címke megfogott, meg a leírás se volt rossz.

Csakhogy aztán belekezdtem a könyvbe, és magasra szaladt a szemöldököm: ugyanis a fantasy, amit én igazából vártam… nos arra, kétszáz oldalt kellett várnom. Idő kellett, amíg összeálltak az infók, közben meg az egész könyvnek volt egy olyan hangulata, hogy szépen lassan belecsúsztam a „csak még egy fejezetet” tipikus olvasói csapdájába. És mire észbe kaptam, már a könyv háromnegyedén túljutottam, erre kerül bele egy olyan csavar, hogy azt mondtam: ilyen nincs! Ennyi meglepetést egyetlen olvasó idegrendszere se bír ki.

Ugyanakkor ott az érem másik oldala: ez a történet slow burn, de egy idő után azt éreztem, hogy túlságosan az. Egy idő után elkalandozott a figyelmem, és ilyenkor ugyan néhány fejezettel később jött valami, ami visszaterelt a regényhez, voltak részek, amikor túlírtnak éreztem. Mondjuk az is igaz: engem a túlságosan részletesen leírt cselekménnyel vagy világfelépítéssel ki lehet kergetni a világból, és fantasyk esetén bele szoktam azért futni ebbe (legutóbb az Örökláng szikrája kapcsán gondoltam ugyanezt.) De na, nem vagyunk egyformák, és az olvasó lét pont ettől olyan szép.

Annie-val mint főszereplővel az elején nehezen tudtam azonosulni: igazából úgy, ahogy van, nem jött be a személyisége, ezen nincs mit szépíteni. Viszont most, hogy már eltelt néhány nap az olvasás óta, rádöbbentem: ilyen mélyről kellett indulnia ahhoz, hogy hitelessé váljon a karakterfejlődése és a döntései mögötti mélyebb indokok. 

Thomastól az első harminc oldal után borsódzott a hátam, és a végére sem változott. Még azután sem, hogy kiderült, mit miért csinál…

Ben és Kyle. Én igazából jobban húztam az előbbi karakterhez, még annak ellenére is, hogy az ő döntései is megkérdőjelezhetőek voltak. És megmondom őszintén, talán Ben volt az egyetlen, akit kifejezetten megkedveltem ezalatt a 600+ oldal alatt. Meg talán Helen karakterét. Neki még egy spin offot is el tudnék képzelni. 

Ez a könyv igazából egy sötét, baljós utazás a még magad előtt is elrejtett titkaid irányába. Azonban a titkok idővel mindig felszínre bukkannak. Elég bátor vagy szembenézni velük?

Az a fajta olvasmány, ami nehezen ereszt el az utolsó oldal után. Ami miatt kicsit más szemmel nézel a város esti fényeire…

♦♦♦

Bejegyzés EXTRA

- Interjú Judy Thorne-nal -

Hikari: Jövök egy bemelegítő kérdéssel: aki még nem hallott rólad (a versek kapcsán se), annak mondj 3 dolgot. Kicsoda Judy, ha épp nem ír? :)

Judy Thorne: Örök álmodozó, akinek a fejében mindig van egy történet, akkor is, ha egy részüket soha nem veti papírra. Útkereső, akinek fontosak az új irányok, nemcsak az írásban, hanem az élet minden területén. A munkámat pedig úgy jellemezném, hogy mások kihangosított hangja vagyok, kommunikációs szakértőként ugyanis az a feladatom, hogy szavakba öntsem mások céljait, értékeit, üzeneteit.

H.: A köszönetnyilvánításban írod, hogy az első változat óta eltelt 15 év és az a Fekete levendula nem ez a Fekete levendula. Milyen érzés volt számodra egy ismerős, de mégis új szöveggel dolgozni? 

J. T.: A 15 évesen írt Fekete levendula egy helyesírási és stilisztikai hibáktól hemzsegő fanfictiönre hasonlít leginkább, ami ötvözi a Twilightot, és minden mást, amit akkoriban szerettem. Az a szöveg nem is kiadási céllal készült, unalmas kolis estéken írtam, amiből később egy kisebbfajta közösségi alkotás lett, mivel a szobatársaim is megosztották a véleményüket és néhány ötletüket. 

Újra elővenni a szöveget eleinte nagyon nosztalgikus volt, de gyorsan be kellett látnom, hogy ha bármit is akarok kezdeni vele, nagyon alaposan át kell dolgoznom. Azt viszont nem akartam, hogy teljesen eltűnjön az eredeti történet lelke, így kerültek bele a popkulturális utalások, ezek ugyanis megőriznek egy keveset az eredeti történet lelkéből. Amikor viszont a regény önálló életre kelt, néha engem is képes volt meglepni :D

 

H.: Zenével, vagy teljes csendben szeretsz dolgozni? Mondj nekem egyetlen dalt, amiről úgy érzed, tökéletesen passzol hangulatában a történethez.

J. T.: A teljes koncentrációhoz csendre van szükségem, így írás vagy szerkesztés közben nem hallgatok semmit. A zene viszont fontos ihletforrásom, így folyton olyan számokat keresek, amik hangulatban vagy témában illenek ahhoz, amin éppen aktuálisan dolgozom. 

A Fekete levendulát a Sign of the Times inspirálta Harry Stylestól. Szerintem ez a dal megragadja gyász egy kifejezhetetlen pillanatát, amiben Annie, valamint Kyle és Thomas ragadt.

H.: Hólabdás vagy tervező vagy? Avagy: inkább előre kidolgozod a világod szabályait, vagy írás közben, alakulnak ki?

J. T.: Általában minden erőfeszítésem az előre tervezésre csúfos kudarcot vall, mert írás közben mindig sokkal jobb és logikusabb dolgok fogalmazódnak meg bennem, úgyhogy inkább csak sodródom az árral írás közben. Vannak kulcspontok, amik megvannak előre, és amikből nem engedek, de néha be kell látnom, hogy a karakterek jobban tudják nálam, minek kell történnie.

H.: Mitől működik szerinted a slow burn dinamika a fantasy közegben, ahol gyakran sodró a cselekmény?

J. T.: Ez azért nagyon nehéz kérdés, mert a számos könyvben láttam a slow burn dinamikát nagyon rosszul kezelni. A slow burn lényege az, hogy idővel alakul ki a cselekmény vagy a szereplők közötti érzelmi dinamika, sok esetben viszont az írók pár mondattal letudják az idő múlását, hogy rögtön a lényegre térjenek. Szerintem pont ezért működik sokkal jobban a slow burn a sorozatokban, ahol sokszor évadok telnek el, mire megtörténik az, amire a cselekményszálakat ki akarják futtatni, miközben sok akciódús esemény történik.

A Fekete levendula cselekménye viszonylag rövid idő alatt zajlik le, így azt például egyáltalán nem éreztem volna hitelesnek, ha a szereplők, akik között hatalmas ellentétek feszülnek, a könyv végére tökéletes bizalommal és szeretettel viszonyulnának egymáshoz. Az idő erejét nem lehet figyelmen kívül hagyni a slow burn történetekben.

H.: Volt olyan szereplőd, aki az írás során egészen más irányt vett, mint eredetileg tervezted?

J. T. Thomas Kresley volt az első karakter, akit ebbe a történetbe megalkottam, aki az első változatban mondhatni szöges ellentéte volt a jelenlegi önmagának. Már-már unalmasan kedves és támogató volt, egy üres karakter, akinek sem motivációja, sem igazi jellemvonásai nem voltak. A motivációi első olvasásra a Fekete levendulában sem tűnhetnek teljesen tisztának, és a karakter sem szimpatikusnak, de ki tudja, talán a második rész megváltozatja a kialakult képet róla ;D

H.: Mi számodra ennek a történetnek a legnagyobb tanulsága?

J. T.: Az egész történet azt próbálja megmutatni, mi történik, ha magunkba fojtjuk az érzelmeinket, és nem kérünk segítséget az érzelmeink, traumáink megértéséhez. Bár alapvetően mindenki más eszközöket próbál keresni az érzelemmentességhez, a belső fájdalmat és a pusztítást mindenki ugyanúgy érzi. Több ember fájdalmas tapasztalata kellett a történet megírásához, és azt remélem, hogy úgy, ahogy a szereplők a maguk módján a későbbiekben megkísérlik megérteni és feldolgozni a saját érzéseiket, másoknak is sikerül elhagyni a sötétséget.

Köszönöm az igazán tartalmas és érdekes interjút!

*Hikari