Novellázzunk: Sötétségbe borul

Tavaly a Menő könyvek novellapályázatot hirdetett borzongás témakörben, arra íródott ez a történet. Nem lett kiválasztott, én pedig félre is tettem utána... Aztán eszembe jutott ma, hogy végül is a halloween tökéletes alkalom arra, hogy megosszam veletek.

Gyertek, lépjétek át a határt!

K. A. Hikari: Sötétségbe borul

A lány keze megremeg a kormányon. A vérveszteségtől elhomályosulnak előtte a környezete körvonalai, a hányinger kerülgeti. Kiszáll az autóból, hiába tudja, hogy gyalog esélye sincs, a túlélési ösztön erősen dolgozik benne. Talán gyalog mégis messzebbre jut. Olyan gyorsan megy, amennyire a nedves avarral fedett, járatlan úton csak képes. Hamarosan el kell, hogy érje a határt, és akkor szabad lesz. Túlélő.

Épp azelőtt, hogy átléphetné, a sötétség körbe fonja, a szája pedig néma sikolyra nyílik, miközben elnyeli a föld.

***

Csendben figyelek, pont olyan némasággal, mint a váram falának kövei. Elmúlt már a feláldozás időszaka, a hatalmam megingathatatlan, a védelem teljes, Blanstead városának nem kellene nőket küldenie a földemre. Mégis néhány hét alatt ő a kilencedik, és nem a sötétségem öli meg illetéktelen behatolásért: holtan esnek össze.

Felmordulok, aztán elfordulok az ablaktól. Valamit ki kell találnom, méghozzá sürgősen, különben minden önmagába fog borulni. Az aggodalom úgy futkos a bőröm alatt, mint ezernyi hangya: minden Sötétség Urának megvan a maga területe, amiért felelősséggel tartozik. Az, hogy idegen nők lépik át a határaimat, semmi jót nem jelent.

Napok telnek el eseménytelenül, de képtelen vagyok megnyugodni.

Van valami furcsa a levegőben. Egy szokatlan feszültség, ami több, mint a légkör okozta elektromos kisülések, vagy a bensőmben megjelenő viszketegség. Ma történni fog valami, ami mindent megváltoztat. A két legrégebbi szolgálóm, Taizo és Shokin szerint ez csupán paranoia, én pedig egy rövid ideig hiszek is nekik.

Egészen addig, amíg le nem száll az éj.

És el nem kezd sikoltani a sötétség.

Én védelmet adok, ti pedig egy romlott nőt, akinek a lelke sötétségét elemészthetem. Emberemlékezet óta ez az alku tárgya; évi egyetlen megjelölt lélek. Ide nem jön be más… csak úgy. Ez a valaki, aki átlépte a határvonalat, valami sokkal több: egyszerre munkálkodik benne a halálfélelem, az élni akarás, és valami felfoghatatlanul nagy düh. Várjunk! Többen vannak. Felzaklatják a védvonalat, dühössé teszik. Ölni akar, nem megvárva, hogy odaérjek, és igazságot szolgáltassak én magam.

Kieresztem a hatalmamat, vasmarokkal szorítom le, egészen addig, amíg meg nem hunyászkodik és el nem hallgat. Nem dönthet önként, mert az káoszt fog szülni: csak akkor cselekedhet, ha én megengedem. Én pedig nem engedtem. Még.

– Vér szagot érzek észak felől – Taizo amilyen veszélyes, olyan pontos. Bárki is jött be, nem tudja, vagy nem érzékeli a belső, mágikus akadályt. Felgyorsítom a lépteimet, magam mögött hagyom őket.

Az árnyékban maradok, szinte eggyé válok vele, és csak akkor engedem el a sötétség pórázát, amikor már szinte a lélegzetem érezhetik a nyakukon. Akkor viszont nem fogom vissza magam lakmározom a félelmükből, a vérszomjukból, elemésztem a lelküket, amíg csupán nem lesznek többek, mint gyenge, emberi porhüvelyek. Furcsa, kesernyés mellékíz marad bennem utánuk: ez a gyűlölet nem tisztán az övék volt. Az egyedüli, aki érzelmeket tud ültetni egy ember lelkébe, egy másik nagyúr. Ez viszont tiltott.

– Rakan, azt hiszem van némi problémánk – Shokin hangja bizonytalan, ami már önmagában is aggasztó. Ő sosem határozatlan.

Amikor megfordulok, megértem mire gondol: a fiatal nőt súlyosan megkínozták, a lába szúrt sebéből vér szivárog. – Mi legyen vele, Rakan?

– Vessétek tűzre, hátha békére lel a bolyongó lelkek közt – megrántom a vállam.

– De hiszen nem halt meg.

– Akkor hajítsátok be az erdőbe, majdcsak hazatalál. Valahonnan mindannyian jönnek.

– De súlyosan megsérült. – A szolgálóm megérinti a homlokát, majd rám néz. – Megmérgezték, a lázálmában épp fekete lángok által ég halálra.

– Mit akarsz, mit csináljak?! – nézek Shokin fakó szemébe szúrósan. – Fogadjam be? A vár kiveti magából, nem küldött.

– Ha magad viszed be, Rakan, megtűri.

– Semmit nem nyerek ezzel.

– A lány élet-halál közt lebeg – Taizo most először szólal meg, mióta kijöttünk a várból. – Nem ő az első, aki ide jött. Nem gondolod, hogy ez aggasztó?

– A pokol összes szelleme rúgna seggen benneteket!

Az ölembe veszem az eszméletlen lányt, mire a sötétség magától elcsendesedik és úgy somfordál a lábam között minden lépésemnél, mint valami törleszkedő macska. Dühösen elküldöm, miközben belépek a várba de egy pillanatra megtorpanok: a falak felsóhajtanak. Suttognak. Sosem reagáltak, még akkor sem, ha a szokásos küldött leány érkezett. Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy mit jelenthet ez, inkább csak beviszem egy szabad szobába, leteszem az ágyra és végig simítom az arcát. Maradj életben!  

– Innentől a ti gondotok – pillantok a két szolgámra. – Jó szórakozást az összefoltozásához!

Nem várom meg, mit mondanak, kimegyek a szobából.

***

Egy héttel később Taizo azzal a hírrel jön elém, hogy a lány magához tért. Nem számítottam rá, de én sem vagyok tévedhetetlen.

Követem a szolgálómat, ezt látni akarom.

– Tényleg élsz. – És meglepően jó bőrben van. A hegek ugyan teljesen soha nem múlnak el majd a fehér bőréről, szőke haja szinte világít ebben a sötétség uralta helyiségben, és akaratlanul is megrándul a szám sarka, ahogy zavarában maga elé húzza a fekete selyem ágyneműt.

– Tehát a drataur-ról szóló tanmesék tényleg igazak.

Meglepetten húzom fel a szemöldökömet. A lány hangjában nyoma sincsen megilletődésnek vagy bizonytalankodásnak.

– Kifelé! – nem kell felemelnem a hangomat ahhoz, hogy Taizo és Shokin azonnal felszívódjon. – Szóval tudod, ki vagyok – nézek érdeklődve a lányra.

– Mindenki tudja – hihetetlen, még a fejét is alázatosan meghajtja felém. – Blanstead biztonságát megadja a drataur, ’ki minden évben leányt rabol. Tudom, hogy nem vagyok a felajánlottak között, de a falum reménykedett abban, hogy hátha én túlélem a hívás nélküli belépést. Bár sokan nem tértek vissza, kik hívatlanul jöttek hozzád… azonban meg kellett próbálnom. A falu öregei szerint a te halálod kegyes és gyors, szinte megtiszteltetés. Aki ránk vadászik csak fájdalmat hagy. Szenvedést.

Miközben beszél, gondolkodni kezdek. Az a rengeteg nő jut eszembe, akik az utóbbi hetekben, a kiválasztás és jel nélkül ide jöttek és itt lelték halálukat. Nem lett volna véletlen?! Menekültek? Menedéket reméltek? Olyan szorosan szorítom össze a fogaimat, hogy megcsikordulnak.

– Hogy neveznek?

– Zaria – leheli a lány.

– Mondj el mindent, Zaria – a hangomat elmélyíti a feszültség, a fiatal nő készségesen beszélni kezd. Nem csak én hallgatom feszülten a szavait, hanem az árnyak is. Egy olyan sötétségről beszél, ami megfoghatatlan mégis sérüléseket okoz, ami elrabolja a fiatal lányokat, jelölteket és jelöletleneket egyaránt.

– Van, aki azt gondolja: a drataur hátat fordított nekünk – elhalkul a hangja az utolsó szavaknál.

A sötétség szűköl a hatalmam alatt. Többet akar. Igazságot. Vérfürdőt. Lecsendesítem, még nincs itt az ideje.

– Míg mások?

– Mások szerint a hatalmad sem végtelen és egyszerűen nem tudsz arról, mi folyik a határaidtól távolabb.

– Mostantól a védelmem alatt állsz! – nézek egyenesen a szemébe. – Itt maradsz, amíg utána nem nézek mi a franc folyik itt.

– De hát…

– Ez nem alku tárgya. – Kisétálok a szobából, hívnom se kell őket, mellém szegődnek. – Shokin te itt maradsz, figyelsz a lányra. Taizo te velem jössz!

– Ahogy parancsolja, Rakan nagyúr – kórusban felelnek. Emberemlékezet óta mellettem szolgál mind a kettő, ismerik minden rezdülésemet. Kérdés nélkül engedelmeskednek a szavamnak.

Mire kilépek a kastélyból a mostanra csupán szemerkélő esőbe, mindent elmondok Taizo-nak és ráhagyom a dolgokat az ő erejére és érzékelésére, én csupán megtámogatom őt a magam hatalmával.

Ahogy kimondja, hogy „megtaláltam!”, eggyé válok az árnyakkal, és követem őt. Messze megyünk a kastély határaitól, átvágtatunk Blanstead aggodalomtól nehézlevegőjű utcáin is. A sötétségem érzékeli azt, amitől annyian rettegnek erővel feszül neki a hatalmam általa elfojtásnak: mintha légkalapáccsal verné a koponyámat. Eleresztem, ennél nagyobb káoszt úgysem fog tudni már okozni, ami egyébként is uralkodik.

Amíg az én árnyaim csupán körbe fonják az áldozatot, hogy nyugodtan szívhassam el a lelkét, ezek az árnyak mások: látom, hogyan környékezik meg az egyszerű embereket, akik aztán tele lesznek vérző sérülésekkel. És minél több a vér, minél hangosabb a halálsikoly, annál nagyobbá válik az őket megtörő sötétség is.

–  Ha eljönne az idő, amikor egy drataur képtelen lesz uralni az erejét, véget kell vetni az uralkodásának. A vér nyoma vezet majd el az őrület határához – motyogom félhangosan a szavakat, amit az elődöm adott át számomra egy emberöltővel ezelőtt. Aztán veszek egy mély levegőt, eleresztek minden pórázt, kiengedem a teljes hatalmamat.

Sötétség csap össze sötétséggel.

Erő feszül erőnek.

Hatalom küzd hatalommal.

Aztán egyszer csak… a másik drataur sikolya elnyomja az én árnyaim elégedett mordulását a fejemben. Csak sikolt és sikolt, mintha a saját hatalma okozna fájdalmat számára. Aztán rájövök, hogy ez nem is sikoltás, hanem egyetlen szó: szabadítsmeg, végeláthatatlanul. Nem engedek egészen addig, amíg el nem csitul a fejemben, az árnyai pedig az enyémek közé vegyülnek, alázatosan a lábam köré tekerednek. Körülöttem eszméletlen, sérült fiatal nők. Megtántorodom, túl sok energiát használtam túl gyorsan.

Taizo tart meg hátulról, amíg összeszedem magamat.

– Összefoltozom őket, Rakan, aztán hazatérek utánad! – csak hálás bólintással veszem tudomásul.

Ahogy elindulok vissza a kastélyhoz, tudom, hogy nem lesz több rejtélyes módon megsebesített, elhalálozott lány, újra csak az évi egy megjelölt.

Nem engedek még egy ilyen ámokfutást.

Nincs hová menekülni, amikor leszáll a sötétség.