L. A. Casey: Gyere haza!

A menekülés ideje lejárt. Mostantól ideje szembenézni a dolgokkal.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 360
Fülszöveg:
Lane retteg a hazatéréstől. Szeretett nagybátyja, Harry váratlanul meghalt, de Lane-nek meg kell küzdenie egy régi démonával is. Kale Hunttal gyermekkoruk óta a legjobb barátok, ám ez a kapcsolat sosem volt egyszerű. Lane miatta hagyta ott a családját és költözött New Yorkba. Fájt látnia, hogy Kale valaki mással boldog, másba szerelmes. Fájt, méghozzá iszonyúan. Tehát fogta a sátorfáját és mindent hátrahagyva új életet kezdett, teljesen elvágva magát a múltjától. Ám most, hogy visszatér, a régi érzések is előtörnek, mintha egy nap sem telt volna el a távozása óta. Az érzelmek mindent elborítanak, a tragédia pedig összehozza az embereket. Vajon Lane képes lesz-e megküzdeni a múltjával, a családjával, a veszteségekkel?

 

Annyira érdekelt ez a könyv, mert nagyon sok jó véleményt olvastam róla, kíváncsi voltam, mit tud adni. Főleg azért, mert mostanában csalódásokba futok bele. Sajnos, ez sem lett kivétel.

Hősnőnk, Lace nagybátyja halálhírét kézhez kapva dönt úgy, hogy évek óta először visszatér a szülővárosába. Ott azonban nem csupán a fájdalommal kell szembenéznie, hanem a rengeteg emlékkel is, amiket eddig minden erejével próbált a lehető legmélyebben eltemetni magában.

Nagyon szerettem az olyan sztorikat ahol gyerekkori barátság ad alapot, főleg azért, mert így van egy kiindulópontja a szereplők kapcsolatának, és nem nulláról építenek fel mindent, a történet kezdetével. 

Mint fentebb írtam, nagyon sokan mondtak erről a történetről nagyon jókat, és a könyv elején értettem is ennek az okát, azonban  legnagyobb bánatomra, ahogy haladt a történet, úgy tetszett egyre kevésbé. Egyszerűen nem élveztem, nem tudtam élvezni. Számomra az egész történetnek eléggé depressziós hangulata volt, egyszerűen levitt az életről. Sokkal-sokkal pozitívabban is lehetett volna tálalni ezt az egész gyászfeldolgozás témát. Én azt is értem, hogy a halál az élet része, de az már egyszerűen too much, amikor szinte mindenki meghal/már halott azok közül, akik fontosabb szerepet töltenek be a karakter életében.

Jó ötlet volt egyébként a múlt-jelen váltakozás is a történetben, de itt is főleg a gyerekkori részeket értékeltem, mert ahogy hősnőnk idősödött, úgy lett egyre… idegesítőbb. Amíg fiatal volt, addig aranyos is, aztán jött a kamaszkor és egyszerűen bosszantott. Peche van, hogy ez felnőtt korára sem múlt el.

Lane-ben egyszerűen minden IS bosszantott. Az, hogy a történet szerint huszonhat éves, de úgy viselkedett és olyan hisztiket levágott, mint egy tinédzser, csak hab a tortán. Nem volt számomra a motivációja sem érthető: sokkal inkább éreztem dacból csinált gyerekes döntésnek, mint valóban átgondoltnak. 

Egyébként ugyanezt éreztem a családtagjaival kapcsolatban is: nem tudtam hová tenni a felháborodásuk, a sértettségüket, az értelmetlen haragjukat. Lane végül is felnőtt ember, miért is kellett volna kalitkába zárni élete végéig? 

Talán egyedül Kale-ben volt némi értelem, de ő sem került olyan közel hozzám, mint általában a romantikus könyvek férfikarakterei. Attól pedig, amilyen nyálas papucs lett a végére… szó szerint kirázott a hideg.

Őszinte leszek: amennyire azt vártam, hogy szeretni fogom ezt a történetet, akkora csalódást érzek most olvasás után. Nehezen tudnék olyan pontot mondani, ami tetszett, mert az a helyzet, hogy becsapva érzem magam. Nem tudom, én miért nem találtam meg azt a sok szerethető pontot benne, amit előttem már annyiban felfedeztek.

Mondanám, hogy csak mazochisták, de nem mondom, méghozzá azért nem, mert attól függetlenül, hogy engem ez a történet egyáltalán nem szólított meg, más még szeretheti. Szóval azért tegyetek vele egy próbát. Én meg pihentetem egy ideig a rubin pöttyös könyveket. Mindenkinek jobb lesz így. 

*Hikari