Holly Black: A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

Csak mert megszégyeníthetsz, azt hiszed, irányíthatsz is?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám:  428
Fülszöveg:
Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek.
Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia.  

 

Tuti, hogy mindenki tud olyan könyvet/könyvsorozatot mondani, ami időről-időre szembejön vele, akár neten, akár szóbeli ajánlás kapcsán. Na, én ugyanígy voltam a Levegő népe nyitókötetével, A kegyetlen herceggel. Mindig csak legyintettem, hogy oké, majd egyszer… aztán gondoltam, nem rossz választás lezárni ezzel a könyvvel az évet, szóval belekezdtem.

A halandó kisgyermek Jude-ért és a testvéreiért egyik nap eljönnek és miután megölték a szüleiket, egyszerűen átzsuppolják őket Tündérországba.
Tíz évvel később Jude beleszokott a tündérek közti életbe, ám ez az élet korán sem könnyű, egyszerű vagy ami azt illeti, boldog. A lány hamar rájön, hogy hiába él a tündérek között évek óta, ahhoz, hogy valóban egy legyen közülük, teljesítenie kell.
Lehet-e hazugság nélkül is elferdíteni az igazságot? Mit jelent a hűség? Kiben lehet bízni igazából?

 

Úgy voltam vele, hogy ez a könyv tuti okkal van tele ötcsillagos értékelésekkel, tutira olyan brutál jó, hogy elhagyom az állam olvasás közben… El is hagytam az állam, de főleg a csalódottság érzése miatt. Ritkán olvasok fantasy történetet, ennek ellenére is vannak kedvenceim a műfajban és olyanok is, amikkel megküzdöttem és csak a mazochizmusom olvastatta végig velem. Sajnos Holly Black könyve számomra az utóbbi kategória lett.

A tündéres fantasy megírása önmagában jó ötlet, de ennyire zavaros történetet régen olvastam. Alapjáraton lassan indult be a cselekmény, és az a hosszú bevezető, ami nagy eséllyel arra szolgált, hogy az olvasó el tudjon tájékozódni Tündérföldön meg átlássa a szereplők közti kapcsolatrendszert, nos, enyhén fogalmazok, de nekem csak zavarosabb lett. Untam az egészet, de mégis volt bennem valamennyi remény arra vonatkozóan, hogy lehet ez a könyv még jobb. Hogy be fog szippantani, és élvezni fogom.

Nem sikerült. Olvasmányosnak olvasmányos, ez tagadhatatlan, de pont az ármánykodás, a cselszövések, az árulások, amiket nagyon sokan a kötet erősségeként és pozitívumaként tartottak számon, vett el nekem a könyv értékéből. Kicsit olyan érzésem volt, hogy még az írónő fejében sincs egy letisztult cselekmény, vagy épp a karakterek motivációja, de nem probléma, majd szépen a regény során kialakul ez, ameddig meg a történet nem vájja ki a saját medrét, telitömjük felesleges infókkal, jó’vanazúgy alapul. Kár érte, mert nekem ez így nagyon nem jött át.

 

Nem csupán a karakterek közötti kapcsolat volt számomra zavaros, de maguk a karakter is. Nem nagyon lett senki maradandó a számomra szerethető meg pláne nem.

Kezdem Jude-dal, ha már az ő nevét tudtam megjegyezni egyedül. Én egy ennyire idegesítő főszereplőlányról nagyon régen olvastam, szép teljesítmény kedves Holly Black. Lehet mondani, hogy mennyire erős, meg furfangos meg nem is tudom, miket olvastam még róla, de… nem, nem és nem. Jude idegesítő, akaratos, kétszínű, számító, mindeközben meg sablonos, és felejthető.
Sajnos pont úgy, mint a könyv többi karaktere. El kellett gondolkodnom, majd kipuskáznom, hogy mi is volt a nevük, de nem tudok róluk mit írni, mert annyira nem maradtak meg. Cardan sem, pedig valószínűleg miatta az a könyv címe, ami. Mondjuk miért is? Alig tudunk meg róla valamit, a könyv több mint feléig nem is szerepel igazán.

Éreztem én, hogy ez a könyv nem nekem íródott, de engedtem a hype-nak… így aztán valóban bebizonyosodott, hogy ez nagyon-nagyon nem az én világom, nem az én könyvem, nem az én trilógiám. Értetlenül állok a magas százalék és azelőtt, hogy ennyien szerették. Én miért nem? Miért csak a hibáit láttam ennek a történetnek? Hogy tudott ennyire untatni egy olyan regény, amit rengetegen dicsérnek körülöttem?
Azzal nyugtatom magam, hogy nem vagyunk egyformák.

*Hikari