Eszes Rita: Rókatündér {+ Interjú}
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám:
Fülszöveg:
Ha igazán szereted, elengeded?
Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki
rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.
Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.
Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.
Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.
Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?
Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?
És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?
Kiadás éve: 2018
Oldalszám:
Fülszöveg:
Ha igazán szereted, elengeded?
Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki
rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.
Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.
Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.
Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.
Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?
Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?
És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?
Ez a könyv már azóta csábítgat, hogy megláttam a borítóját. Bár, akkor még csak úgy voltam vele, hogy szívesen elolvasnám. Majd egyszer, valamikor.
Ám aztán a Rubinpöttyös akció keretein belül mégis elcsábultam, és megvettem.
Egészen Osakáig utaztam, és minden percét élveztem.
Hősnőnk Midori, aki cserediákként kerül Osaka-ra, miután a
nagymamája elküldi őt Hakodate-ból. Nagyanyó nem csupán azért dönt így, hogy a
lány megtapasztalhassa, milyen érzés az emberek közt élni, a döntésének sok
köze van egy bizonyos, Akira nevű fiúhoz, akivel megítélése szerint unokája túl
sok időt tölt.
Midori Osakában egy egészen más élettel ismerkedik meg, egy sokkal szabályosabb rendszer részévé válik, miközben barátokat talál, és nem csak Japánt, de önmagát is jobban megismeri.
Midori Osakában egy egészen más élettel ismerkedik meg, egy sokkal szabályosabb rendszer részévé válik, miközben barátokat talál, és nem csak Japánt, de önmagát is jobban megismeri.
Számomra Japán évek óta nagy szerelem, nem is tudom, mikor alakult így, vagy került fel Tokió az „Egyszer
szeretnék eljutni” listámra. Mióta az eszemet tudom, vonz a különleges kultúra,
a cseresznyefa virágzás múló szépsége, a gésák titokzatos világa, és ez az
egész más világ, ami Japánt jelenti.
Talán ezért volt bennem egy kis elvárás a könyv felé. Valami ízig-vérig japánosra vágytam, hiszen több évnyi olvasó múlttal se került ilyesmi a kezembe (ha az Egy gésa emlékiratait
nem számolom, de az a regény mondjuk pont nem a szórakoztatás miatt lett
ismert). Szóval a vágyak megvoltak: legyen szórakoztató, legyen japános, és ha
már ez a kettő pipa, akkor igazán ki is szakíthatna a valóságból.
Jelentem alássan, minden kimondatlan elvárásomat teljesítette.
Talán ezért volt bennem egy kis elvárás a könyv felé. Valami ízig-vérig japánosra vágytam, hiszen több évnyi olvasó múlttal se került ilyesmi a kezembe
Jelentem alássan, minden kimondatlan elvárásomat teljesítette.
Este kezdtem el olvasni, mondván, ha már nem tudok aludni,
legalább valami értelmessel töltsem éber perceimet, és egyszer csak azt vettem
észre, hogy bakker, elolvastam. Bakker, hajnali fél három van. Mikor szaladt el
így az idő?
Bevallom, nekem az elején nagyon szúrta a szememet a „csan”, „szama”, „szan”, „kicune” és egyéb japán szavak, amik fonetikusan voltak leírva. Megértem én, hogy egy magyar nyelvű, magyarr szerző által írt könyvbe a magyar helyesírás szabályait kell követni, de na… Több, mint a könyv feléig el kellett jutnom, mire a szemem képes volt átsiklani ezeken az apró kis szálkákon. Bár, ha valaki nem olyan Japán-mániás mint én, vagy néz hét éve kisebb-nagyobb megszakításokkal animéket, talán észre se fogja venni. De akkor is, el kellett mondanom, mert sajnos ezek engem kizökkentettek az elején, így elvettek az olvasási élményemből is.
Bevallom, nekem az elején nagyon szúrta a szememet a „csan”, „szama”, „szan”, „kicune” és egyéb japán szavak, amik fonetikusan voltak leírva. Megértem én, hogy egy magyar nyelvű, magyarr szerző által írt könyvbe a magyar helyesírás szabályait kell követni, de na… Több, mint a könyv feléig el kellett jutnom, mire a szemem képes volt átsiklani ezeken az apró kis szálkákon. Bár, ha valaki nem olyan Japán-mániás mint én, vagy néz hét éve kisebb-nagyobb megszakításokkal animéket, talán észre se fogja venni. De akkor is, el kellett mondanom, mert sajnos ezek engem kizökkentettek az elején, így elvettek az olvasási élményemből is.
Annak viszont rettentően örültem, hogy a szereplőkkel együtt én magam is felfedezhettem Osaka városát, beleláthattam a szokásokba, egy kicsit talán a mindennapokba is. A kedvenc részeim egyike a zsúfolt shinkansen-en való utazás,de szerintem ugyanúgy zavarban voltam, mint a szereplők, amikor love hotelbe mentek.
Még ha soha az életben nem is lesz annyi pénzem, hogy fizikailag eljussak Japánba, akárhányszor el fogom olvasni a könyvet, Oszakába utazok majd, ennek pedig nagyon örülök.
Midori karaktere pont olyan volt, mint a lelkében forrongó kitsune jelleme. Új helyekre, szabadságra vágyik, ám amikor megkapja, mindent megtesz, hogy kötődhessen valakihez, hogy legyen hova hazamennie. Egyszerre lány és róka, nem létezik egyik a másik nélkül, és mindkettőt el kell fogadnia, elég teret kell hagynia, ha tovább akar lépni. A róka test magabiztossága teljesen egyensúlyozza a lány énében mozgolódó bizonytalanságot és olykor döntésképtelenséget.
Akirát már az első oldalakon megkedveltem, ugyanakkor úgy éreztem, hogy jobban örültem volna, ha többet szerepel, ha mindent megtudunk az ambícióiról, a gondolatairól, a terveiről. A végére kicsit olyan érzésem van, hogy ő egy nagyon komplex és sokrétű karakter lehet(ne), mi mégis csak egy rétegét ismerhettük meg.
Imádtam, hogy kettőjük kapcsolata ennyire csetlő-botló volt, hogy nem siettek el semmit sem.
Rei és Tristan voltak a tökéletes barátok, akik pont kellő mértékben egészítették ki Midorit. Előbbi vadságot és bátorságot adott neki, segített, hogy felvállalja önmagát, még utóbbi olyan volt, mint valami méretes, megingathatatlan szikla, akire mindig lehetett számítani. Az pedig, hogy ezek ketten mennyit tudták szívni egymás vérét, csak egy pluszt adott a könyvnek, jókat mosolyogtam minden civakodásukon.
Fukuda vagy Sakura
Nem hittem volna, hogy a végére ennyire megszeretem ezt a
könyvet, azt meg pláne nem, hogy magyar szerző ennyire élő-lélegző osaka-i történettel
tud majd elkápráztatni.
Egy igazán egyedi történet, amely egy különleges világba nyújt betekintést egy különleges lány szemén keresztül. A romantikát kedvelő részem pont annyira elégedett, amennyire a realitásért hálás énem is az. A kitsune által megjelenő csipetnyi fantasy pedig pont annyi plusz volt, amennyi kellett.
Azt hiszem most már csak két dologra van szükségem: egy repülőjegyre egészen Japánig, és egy saját Akirára. Még annyi, de annyi kérdésem lenne ehhez a sráchoz.
Egy igazán egyedi történet, amely egy különleges világba nyújt betekintést egy különleges lány szemén keresztül. A romantikát kedvelő részem pont annyira elégedett, amennyire a realitásért hálás énem is az. A kitsune által megjelenő csipetnyi fantasy pedig pont annyi plusz volt, amennyi kellett.
Azt hiszem most már csak két dologra van szükségem: egy repülőjegyre egészen Japánig, és egy saját Akirára. Még annyi, de annyi kérdésem lenne ehhez a sráchoz.
- Interjú Eszes Ritával -
Hikari: Mivel korábban még nem készítettem veled interjút, így arra kérnélek, néhány mondatban foglald össze, ki is Eszes Rita (azok számára, akik esetleg még nem ismernek)
Eszes Rita: 37 éves, idéntől kezdve hirtelen felindulásból Budapest helyett már tatai lakos vagyok. Külkereskedelmet és kommunikációt tanultam. Évekig csak cégeknek írtam nyilvánosan – mindent, ami a marketingbe belefér –, a saját fikcióimat pedig szigorúan titkosan kezeltem.
Sokat és
hangosan beszélek, a dolgokat gyakorlatiasan közelítem meg, de imádok
álmodozni, és szimpla hétköznapokon is vicces helyzetekbe sodrom magam. Őrült
romantikus vagyok, ezen kívül kávé- és állatbolond, valamint lelkes
környezetvédő. És roppant szerencsés is, egy kicsi, de támogató családdal,
akiknek köszönhetően végül összeszedtem a bátorságomat, és a szakmai írások
helyett az időmet és a szívemet is a fantáziának adtam.
2017-ben
jelent meg az első regényem, ami a Könyvmolyképző Kiadó V. Aranymosás Irodalmi
Válogatóján Public Star díjat kapott, egy novellámat pedig beválogatták a kiadó
„Érints meg!” antológiájába. Idén a Rókatündér című regényt, és egy másik,
Japánban játszódó novellát olvashattok tőlem a „Meghitt pillanatok” című
karácsonyi kötetben.
H.: Tavaly jelent meg az első regényed. Mikor kezdtél igazán az írással foglalkozni? Lapulnak kiadatlan szárnypróbálgatások az íróasztalfiókodban?
E. R.: Azt hiszem, igazán az Illangók megírásával kezdtem el írással foglalkozni. Előtte is szívesen írtam, de csak magamnak. Vagy megrendelésre. Rengeteg naplóm van, sőt, rendes, papír alapú levelezéseim, rövidebb történetek, regénykezdemények. Utóbbiakat általában azért nem fejeztem be, mert minden mással háttérbe szorítottam őket. De valahogy a környezetem mindig is tisztában volt vele, hogy az írás olyan dolog, amit én féltitokban művelek, műveltem. Egyszer a sógornőm megkért, hogy írjak neki egy krimi novellát, mert a félévi jegye múlik rajta a főiskolán. Akkor már elég régóta nem írtam, de ez rádöbbentett, hogy mennyire hiányzott a dolog. Teljesen felszabadultam közben, ráadásul ötöst kapott rá, ami fel is bátorított. Akkor a fejembe vettem, hogy írni fogok egy regényt. Végül erre akkor került sor, amikor megszületett a kisbabám és otthon voltam vele. Innentől számítom a „komolyan vett” írást: amikor az ember minden nap nekiül, akkor is, ha csak egy fél szabad órája van. Amikor elvégzi a kutatómunkát és újra és újra átolvassa és javítja a történetet. Ami persze még így sem volt tökéletes, az Aranymosás után a szerkesztés is egy nagyon komoly tanulási folyamat volt. És persze akkor már kreatív írástanfolyamokra is elkezdtem járni, mert már nem csak magamnak írtam, hanem a lehető legjobbat szerettem volna nyújtani az olvasóknak.
H.: Szükséged van "ideális körülményekre" az íráshoz, vagy bárhol és bármikor képes vagy írni?
E. R.: Amikor épp lendületben vagyok, akkor gyakorlatilag bárhol neki tudok állni. Ilyenkor inkább az a baj, hogy kizárom a külvilágot, előfordul, hogy elfelejtek vagy elengedek a fülem mellett egyébként fontos dolgokat. Igazi szórakozott professzornak tűnhetek néha. Aztán vannak olyan időszakok is, amikor épp megakadok valahol, és az íráshoz kapcsolódó kiegészítő tevékenységek mögé bújok. Például órákig tudok Pinteresten szöszölni, az éppen aktuális történetemhez inspirációt gyűjtögetve. Vagy a saját Facebook posztjaimhoz képeket nézegetve. Ilyenkor szigorúan kell fellépnem saját magammal szemben, hogy igenis térjek vissza az adott problémához és rázzam gatyába a karaktereimet – akikkel gyorsan elkövettetek valami visszafordíthatatlan rútságot, és megint mozgásba hozom őket, magammal együtt.
H.: Ösztöndíjjal egy évet töltöttél Osakában. Mesélnél erről az időszakról bővebben? Mennyire volt kihívás megszokni a keleti és nyugati kultúra közti különbségeket? Mi a legkedvesebb/legemlékezetesebb/legviccesebb emléked az ott töltött időről?
E. R.: Azt az évet a mai napig életem legizgalmasabb éveként tartom számon. Azt hiszem, ha lehetőség lenne rá, a felnőtt kor határán mindenkinek el kéne töltenie egy évet külföldön, egy másik kultúrában. Nem csak saját magával kerül egészen más viszonyba az ember, de megtanul sokkal elfogadóbbnak és megértőbbnek is lenni másokkal szemben.
Én
egyfelől nagyon alkalmazkodó vagyok, ezért hamar beilleszkedtem Japánban. Nem
jelentett gondot felvenni az ottani életritmust, imádtam az új ízeket, a
szokatlan helyeket. Ugyanakkor a saját életemről van egy határozott
elképzelésem is, és szeretem keresztülvinni, amit akarok. Inkább azt volt
művészet megtanulni, hogyan tegyem ezt úgy, hogy közben se szabályokat, se
embereket ne sértsek.
Nagyon
nehéz kiragadni egy-egy kedvenc dolgot egy ilyen szenzációs időszakból. A
leghálásabb azért vagyok, hogy a legközelebbi barátaimat is ott ismertem meg,
sőt, az egyik család, akinél laktam, az igazi családom lett. A mai napig
anyunak és apunak hívom őket és náluk szállok meg többedmagammal, akkor is, ha
hónapokra megyek. Tulajdonképpen hazajárok hozzájuk. Az anyukám mindig,
mindenhol a lányaként mutat be, aztán megkérdezi, hogy ugye, mennyire
hasonlítok rá, és várja az emberek reakcióját. Ezen mindig jót nevetünk.
Nagyon
emlékezetesek voltak a kirándulások, amiket országszerte tettünk. Láttam
Hirosimát, megmásztam a Fudzsi szant, és feküdtem Okinava fehér homokos
tengerpartján. Öltöttem gésa ruhát Kiotóban, sinkanszennel utaztam Tokióba és
még rengeteg-rengeteg dolgot sorolhatnék. És igen, kétség kívül az is
iszonyatosan melengeti az ember lelkét, hogy a japánok hajlamosak sztárolni a
külföldieket. Nyilván főleg a fiatalok, így ez sajnos múlik azzal, ahogy öregszem,
de amikor tizenéves voltam, gyakran odajöttek hozzám ismeretlenek is, hogy
megérinthetik-e a hajamat vagy csinálhatunk-e egy közös fotót.
A
legviccesebb emlékek pedig kétség kívül azok, amikor a legnagyobb igyekezetem
ellenére mégis bénázós külföldi voltam. Például Japánban a legtöbb nyilvános
mosdóban be lehet kapcsolni egy zenét vagy vízöblítést imitáló hangot, hogy a
wc-zés zajai ne hallatszódjanak ki a fülkéből. Én meg az állomáson a wc-ben
láttam egy kis trombita jelet a falon, és megnyomtam, hogy udvarias legyek,
mire berontott egy fél rohamosztag, hogy kiszabadítson. Egyszer meg egy
múzeumban láttunk egy pasit, akinek ötujjas zoknija volt (a cipőt nyilván le
kellett venni), és megkérdeztük a barátnőmmel, hol vette, mert olyan jópofa (ez
még az előtt az időszak előtt volt, hogy Európába is betörtek volna a lábtyűk).
Kiderült, hogy ott ezt lábgomba miatt hordják és a pasi irtó kellemetlenül
érezte magát a kérdéstől. De én is majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
Sok
étteremben is le kell venni a cipőt amúgy. Innen jött az a divat, amikor a
sportcipőknek csak ilyen pici hátulja van, mintha papucs lenne. Ez itthon csak
divathullám volt, mert értelmetlennek tűnik, de Japánban csomó fiatal csak úgy
bújik bele a cipőjébe, hogy letapossa a hátulját, hiszen állandóan ki kell
belőle bújni. A múzeumok sokszor régi kastélyokban vannak berendezve, ahol a
padló is több száz éves fa. Egyrészt tisztelet, másrészt kímélet miatt kell
levenni a cipőt, hogy ne sérüljön annyira.
H.: Mennyire
vannak tekintettel a fogyatékkal élőkre? Megoldott az akadálymentesítés? Ha
kerekesszékesként egyszer kijutnék, nagyon kilógnék a sorból?
E. R.: A japánok
iszonyat segítőkészek és figyelmesek egyrészt, másrészt az idegeneken sokszor
átnéznek (például a tömegközlekedési eszközökön nem divat átadni a helyet egy
idősebbnek). Ennek nem az az oka, hogy bunkók, hanem nagyon sokan vannak
összezsúfolva sok helyen, egyszerűen nem tud mindenki mindenkire odafigyelni,
ráadásul vannak, akik mondjuk napi négy órát töltenek ingázással. De szerintem,
ha megszólítasz mondjuk egy alkalmazottat a pályaudvaron, onnantól kezdve ő már
ismerős és felelős érted, és mindent megtesz a kényelmedért. Japánban nincs
külön iskolája sem az autistáknak, sem a down-kórosoknak, sem a siketeknek, sem
a nemlátóknak, sem a mozgássérülteknek. Az egész város, a járdák mindenhol, de
tényleg mindenhol, a peronok be vannak hálózva olyan járólapokkal, hogy a
nemlátók be tudják dugni a botjuk végét egy ilyen kis lyukba és az végigvezeti
őket az úton, bárhová akarnak menni. Szinte mindenhol vannak liftek vagy a
lépcsők mellett kerekesszékeknek felvonó berendezések. A buszsofőr biztos
leszáll és intézi a feljutásod anélkül, hogy kérnéd. Szóval szerintem jobban
odafigyelnének rád és több törődést kapnál, mintha sétálva érkeznél
Érdemes
amúgy szálláson előre jelezni a dolgot, és akkor biztos, hogy extrán
felkészülnek.
Ha pedig
még japánul is tudsz pár szót, akkor egyenesen imádni
fognak!
Azt
akartam ezzel az egész hosszú szöveggel csak leírni, hogy semmilyen fogyatékkal
élőt nem tekintenek betegnek, ezért nem is tartózkodóak velük és segítenek mindenben,
ha kéred.
H.: Ha nem
vagyok indiszkrét, megkérdezem: anyagilag mennyire megterhelő egy ilyen Japán
út? Mit fedezett az ösztöndíjad?
E. R.: Sajnos a
távolság miatt már a repülőjegynek is elég húzós ára van, és nem titok, Japánt
a világ egyik legdrágább országaként tartják számon. Az én ösztöndíjam elvileg
mindent fedezett, a családomnak csak a repülőjegyet kellett fizetnie. Tényleg
nagyon sok mindent kaptam, hiszen a lakhatásom mellett az étkezésemre sem
kellett költeni, sőt, az országon belüli szervezett utazásainkat is fizette a
Rotary Klub, ahogy a felmerülő iskolai költségeket is. Ezen kívül havi tízezer
jen zsebpénzt is kaptam, ami nagyjából húszezer forintnak felel meg. Ez akkor,
itthonról elképesztő soknak tűnt, aztán ott helyben kiderült, hogy a városon
belüli tömegközlekedés is nagyon drága, meg az is, ha valaki be szeretne ülni
valahová a barátaival vagy csak venni egy új cipőt. A tízezer jennek nagyon
sokszorosát költöttem el minden hónapban még úgy is, hogy szinte minden
szükségletemet fedezték. Ezt a családom nem tudta volna kifizetni, ezért viszonylag
hamar elkezdtem dolgozni. Voltam adatrögzítő, kutyasétáltató (mint Akira) és
végül angol tanár.
H.: Van kedvenc tradicionális japán ételed, édességed?
E. R.:Ó, igen, hát szusi minden mennyiségben (főleg tintahal, angolna és lazac). Továbbá takojaki (polippal töltött tésztagolyó) és okonomijaki (zöldséggel összesütött, palacsinta szerű lepény), amik oszakai nevezetességek – egyébként Oszakát a nemzet konyhájának is hívják, olyan jók és sokfélék ott a kaják. Édességből pedig az édesbabbal töltött mocsi. És van kedvenc üdítőm is: a calpis, ami baromi rosszul hangzik, ha az ember elolvassa, hogy tejsavóból készül, de egyébként nagyon finom!
H.: A japán mondavilág nagyon sok érdekes mondáját foglalja magába. Miért döntöttél úgy, hogy a kitsune lényére építed fel a Rókatündér című regényed?
E. R.: Tizennyolc évesen kerültem Japánba, és otthon hagytam az összes szabályt – a családomat, a régi iskolámat, mindent, ami kötelezettséget jelentett addig. Azzal együtt, hogy igyekeztem beilleszkedni, ez olyan fokú hirtelen szabadságot jelentett, amit ennyi idősen azért nagyon kevesen nem használnának ki. Tizenketten voltunk cserediákok a világ minden pontjáról, külön családoknál laktunk, akik csak japánul beszéltek, külön iskolákba jártunk heti hat napot – de amikor együtt voltunk, nagyon is fel akartuk fedezni Japánnak nem csak az ajánlott részét és kipróbálni mindent, amit lehet. Tulajdonképpen kettős életet éltünk, és közben rájöttünk, hogy nagyon sokan teszik ezt a helyiek közül is. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek titkai vannak, de az iskolában, a munkahelyen, sokszor családon belül is van egy erős megfelelési és teljesítménykényszer. És amikor ezeken a kötelező helyeken kívül vannak az emberek, akkor sokszor egészen felszabadulnak és kiengednek. A kicune kétarcú formája nekem ezt szimbolizálja. Hogy mindenkinek van egy öntörvényű, szabadságra vágyakozó belső énje, amit a társadalmi elvárások háttérbe szorítanak és elnyomnak. És azt próbáltam körbejárni, hogy mennyi bátorság kellhet ezt az ént felvállalni, és milyen következményekkel járhat, ha kieresztjük az igaz valónkat.
H.: Sok kutatómunka van a könyv megírásában? Volt az írás folyamán olyan rész/jelenet, ami kifejezetten kihívást jelentett számodra?
E. R.: Sok dolgot kellett felelevenítenem fényképek, naplóbejegyzések alapján, illetve annak is utánanéztem, hogy egyes helyek miben változtak esetleg azóta, hogy utoljára ott jártam. Ami külön nyomozást igényelt, mert sehol nem találtam a választ: hogy lehetséges-e, hogy valaki az általános iskolát is magántanulóként járja Japánban. A válasz egyébként nem, és ennek a volt barátom járt utána a kérésemre, akit az alkotmányjogász ismerőse egy hatoldalas levélben tájékoztatott kimerítően erről a bizonyos „nem”-ről, de hát a japánok már csak ilyen alaposak.
A legnagyobb kihívást a rókás szemszögben írt jelenetek jelentették egyébként, ehhez videókat néztem és sokat utána olvastam. Én vizuális típus vagyok, a képek sokkal erősebben befolyásolnak és rögzülnek bennem, mint mondjuk a hangok vagy a szagok, ezért komoly összpontosítást igényelt, hogy rókaként ezeket az utóbbi érzékeket erőteljesebben használjam.
E. R.: Sok valóságos élethelyzet, körülmény, esemény van a regényben, de igyekeztem ezeket jól összekeverni, az esetlegesen adott válaszreakciókat megváltoztatni. Fukuda szenszei például két, számomra kedves emberből készült, az egyikükről mintáztam a lelkész vonalat, a másikukról a nyugatias, családcentrikus férfit, és megkapta egy kedves tanárom nevét. Aztán fiatalítalítottam rajta és ki is egészítettem apróságokkal, így született a karakter. Tristant és Reit is a két legjobb barátomról mintáztam, de mindkettejüknek megváltoztattam a nemzetiségét, ami pedig kettejük között történt, az valójában egy harmadik személlyel esett meg.
H.: Ha egyszer csak életre kelnének a Rókatündér karakterei, kivel találkoznál szívesen?
E. R.: Midorival, és akárcsak Rei, megkérném, hogy változzon rókává a szemem láttára.
H.: Midori mennyire hasonlít rád? Ha megkapnád a lehetőséget, lennél kitsune, vagy más yokai egy rövid időre?
E. R.: Amikor írtam a regényt, nagyon tiltakoztam az ellen, hogy Midori én volnék. Még a nevét is megváltoztattam, eredetileg Rika volt, ami egy félig japán ismerősömtől lopott név – innen is jött az ötlet, hogy Midori a szokatlan külseje miatt félvérnek hazudja magát. Szóval nem akartam, hogy a névhasonlóság miatt valaki önéletrajzi regénynek vélje a történetet. De aztán idővel felismertem, hogy Midori mégis sok szempontból azt az utat járja, amit én is jártam, olyan konfliktusokba sodródik, amikbe én is keveredtem, szóval egy kicsit biztosan benne van az a lány, aki én voltam ennyi idős koromban. Talán kicsit többet hezitál, de büszke vagyok rá, mert sokszor jobb válaszokat ad a helyzetekre, mint én tettem. És természetesen lennék kicune! Bármilyen természetfeletti képességet kipróbálnék, ahogy mondtad, egy rövid időre. Hosszú idő alatt nem biztos, hogy szívesen vállalnám a vele járó áldozatokat, mert biztosan mindegyik jár valamilyen nem várt meglepetéssel.
H.: Midori gyerekkorától kezdve birtokolja a
kitsune képességét, vagy ez később, a kor előrehaladtával alakul(t) ki?
E. R.:
Igen, Midori képes volt az átváltozásra már kicsinek is, de amíg éltek a
szülei, ezt ők nagy kontroll alatt tartották a rejtőzködés jegyében. Szóval
gyerekként nem járt ki a lakásból rókaként, csak miután nagyanyóhoz került.
H.: Bevallom, én néha nagyon örültem volna, ha beleláthatok Akira fejébe. Felmerült benned, mikor elkezdted írni, hogy váltott szemszögű lesz a könyv, így megismerve az ő gondolatait is? (Lehet ezt csak én szeretném nagyon :))
E. R.: Igen, fel, de igazából nem azért, mert jobban be akartam mutatni a karaktert, hanem azért, hogy ne veszítsük szem elől arra az időre, amikor búcsút mond Midorinak a sziklákon, odáig, hogy újra találkoznak Oszakában. Így azonban egy nagyon fontos belső konfliktus súlytalanná vált volna, hiszen ha ismerjük Akira gondolatait, számunkra nem lett volna kérdés, miért bukkant fel Oszakában, befolyásolta-e Midori a döntéseit, és ha igen, ez mennyire vette el tőle a saját, szabad akaratát. Úgy éreztem, fontosabb, hogy ezt Midorival együtt próbáljuk meg kideríteni és átérezzük a fiúval kapcsolatos tépelődését.
H.: Mik a terveid a jövőre nézve? Fogsz még írni Japánban játszódó regényt a jövőben? Dolgozol jelenleg valamin?
E. R.: Jelenleg az Illangók folytatásán dolgozom, amit trilógiának szánok. Mivel a Rókatündér így is beelőzte a második kötetet, most nagyon fontosnak tartom az olvasók miatt, hogy ezzel elkészüljek. Emiatt egyelőre elnyomom, de azért már picit játszottam a gondolattal, hogy még visszatérjek Japánba egy regény erejéig. A Rókatündérből kivettünk egy történetszálat, mert elvonta a figyelmet a fő irányról, ez pedig az volt, hogy Midori eredetileg beiratkozott az iskola pompon csapatába. Lehet, hogy itt még elég sok mesélni való akad, szívesen megpróbálkoznék egyszer egy reál történettel is.
Nagyon szépen köszönöm az interjút, Rita.
Azt hiszem, az érdekes válaszoknak hála még jobban szeretem Japánt és a regényedet is.
Azt hiszem, az érdekes válaszoknak hála még jobban szeretem Japánt és a regényedet is.
*Hikari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése