Novellázzunk: A fiú, aki visszahozta a színeket

Illusztrációt készítette: Krisztinko

Mai történetünk főszereplője kicsit más, mint az átlag: ugyanis autista. Mást vesz észre a világból, emlékeztetve minket arra, hogy legyenek a kilátások bármilyen borúsak, a saját történetünk főszereplői mi vagyunk.

K. A. Hikari: A fiú, aki visszahozta a színeket

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Benének hívtak.

Nem mindennapi kisfiú volt. Nem szerette a nagy tömeget vagy a hangos helyeket, néha pedig jobban értette az állatok és a fák nyelvét, mint az emberekét. Ha fáradt volt vagy túl sok minden történt körülötte, egyszerűen bezárkózott a saját világába.

Ez a különleges hely pedig nem volt más, mint a Színek Városa. Itt laktak az érzései: BoldogságBori zöld volt, pattogott, mint a gumilabda. DühDani fel-le sétált állandóan, pirosan puffogva, néha még gőzpamacsok is szálltak a füléből. FélelemFüzike sokszor reszketett, ilyenkor maga köré tekerte a lila sálját, hogy megnyugodjon. SzeretetSzofi volt a kedvence a városban: szívesen ölelgette meg a fiút, ilyenkor csupa-csupa rózsaszín szívecske repkedett körülötte.

Bene imádta ezt a világot, itt sokkal könnyebben értette az érzelmeit. Azonban, ha valaki egyedi, olykor még a saját, egyedi világából is kilóg. A fiú ugyanis olyan árnyalatokat is meglátott, amiket mások nem. Egyszerűen szeme volt a világ sokszínűségére és szépségére.

Volt, aki furcsállotta, volt, aki csodálta ezt a különleges képességet.

Egyszer, amikor különösen nehéz napja volt az iskolában, mert összeveszett a legjobb barátjával, a Színek Városát is szürke felhő borította be, és minden színét elnyelte. BoldogságBori nem ugrándozott ide-oda, DühDani egyszerűen egy helyben állt, FélelemFüzike pedig annyira reszketett, hogy összekoccantak a fogai. SzeretetSzofi igyekezett mindenkit megölelgetni, de az aggodalom benne is üresen visszhangzott, az öleléséből eltűnt a melegség.

– Majd én visszahozom a színeket! – gondolta Bene. – Ez az én világom, tehát biztosan én is tudom megoldani a bajt.

A pillantása nem volt sietős, nem rebbent ide-oda. Határozottan, precízen fókuszált. Kell lennie egy aprócska pontnak, ahol a felhőtakaró vékonyabb! Aztán meglátta: egy kék foltocska, alig nagyobb, mint a kisujja körme.

Tudta, mit kell tennie: felmászott a Színek Városának Lehengerlően Magas Templomtornyának legeslegtetejére. Teste egy kissé előre dőlt, nyújtózkodott, le sem vette a szemét a pulzáló kékes fényecskéről. Vett egy nagy levegőt, egészen a hasáig, majd az egészet kifújta.

A vastag, szürke felhő erre úgy oszlott széjjel, mintha soha ott sem lett volna, helyét a gyönyörű kék ég vette át. 

A Színek Városa ismét ragyogott. Bene lenézett a Lehengerlően Magas Templomtorony tetejéről, és elmosolyodott. BoldogságBori újra pattogott, DühDani folytatta a fel-le járkálást, FélelemFüzike már csak kicsikét reszketett, SzeretetSzofi körül pedig sok-sok rózsaszín szívbuborék pukkant ki.

Bene átölelte magát, aztán kinyitotta a szemét: újra a ruhásszekrénye sötétségében volt, levendulaillatú buborékban. Hallotta, hogy megy a tévé a nappaliban, a vacsora előkészületeinek foszlányai is eljutottak hozzá. Nagyon szusszanva kimászott a szekrényből. Fel kell hívnia a barátját, és beszélnie kell vele. Talán nem is akkora a baj, és egy bocsánatkérés úgy fogja eltüntetni a barátságuk sötét fellegét, ahogy ő is elfújta a felhőt a Színek Városában.

 

Szerkesztette: Firgi-Kator Judit.

Ha szerkesztőre van szükségetek, 

keressétek >> ITT << bizalommal :)