Novellázzunk: A tenger fantomja

Kép forrása

Szeretnék sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben pedig most az Akronim magazin hívószavaiból merítek ihletet, most például a bot szót. Meglepő, hogy már egyetlen szó is mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: A tenger fantomja

Minden gyerek hamar megtanulja, hogy a hónap első teliholdján tartsa magát távol a tengertől.

A kelpiek vándorlása pont olyan, mint a hold ciklikussága: újholdkor a legjámborabbak, az első negyedben hallani, ahogy a nyerítésüket messzire viszi a szél, és a vágtájuk ereje felkorbácsolja a tengert, teliholdkor kijönnek a partra, hogy magukkal vigyék azokat az őrült, és veszély kereső fiatalokat, akik a tiltás ellenére is a tenger közelében tartózkodnak az utolsó negyedben újból a hullámok hátán lovagolnak, majd a következő újholdkor elcsendesülnek.

Ez már évszázadok óta így megy.

Mae is elsajátította ezt kőbevésett, megmásíthatatlan szabályt, ami alól akkor sincs kibúvó, ha az ember nem lát, vagy a falujának egy éppen csak megtűrt tagja. Ahelyett, hogy az eget figyelné, megtanulta megkülönböztetni a hullámverés hangjait, a szél illatát, vagy éppen a homok nedvességét a talpa alatt.

Csak azért használja a fehér botot, hogy az esetleges, útjába kerülő akadályokban ne essen hasra, de egyébként nem lenne rá szüksége. Talán még a látóknál is jobban ismeri a mindennapos útvonalait: tudja, hol kell nagyobbat lépnie, mert a palló korhadt deszkái túl nagyot reccsennének a talpa alatt, ahogy azt is, hogy hol kell ahhoz letérnie, hogy a lehető legkisebb vízellenállásba ütközve jusson el a homokpadhoz.

Itt szemcsésebb a homok, mindig csiklandozza a lábujjai közét, de már megszokta, és az eleinte furcsa érzés mára inkább kellemesen ismerőssé vált. Beszívja a sós levegőt és tisztában van vele: már nincsenek napjai a tenger lovainak érkezésig. A víz szaga pont olyan intenzív, mint a teliholdas éjszakákon, és ha eléggé fülel, még a nyugtalan hullámverést is hallja. Hamarosan megérkeznek, számára pedig maximum egy-két óráig jelent menedéket a hely a sugdolózás, a lökdösődés, a mérgező szavak elől.

Aztán vissza kell térnie a házba, ahol biztonságban van. Legalább is azt mondják… de abba senki sem gondol bele, hogy a kinti hullámverés talán kevésbé fájdalmas, mint a négy fal közé beszorult megvetés… és undor.

Amióta az eszét tudja a faluja lakói legalább annyira félnek tőle, mint az otthonát körülölelő víz teremtményeitől: ő a szem nélküli lány, az átok, a gyermek, akitől még a saját szülei is annyira rettegtek, hogy inkább önként vetették magukat a habok közé, minthogy felneveljék Maet. Az, hogy most van tető a feje fölött és kerül étel a gyomrába, csupán a falu vénjeinek jóindulatának köszönhető, akik kötelezővé tették, hogy a gyermeket legalább addig életben kell tartani, amíg nem képes magáról gondoskodni. A lány ugyanakkor tisztában van azzal, hogy se a Vének, se más falubeli nem keseredne el, ha ő nem térne haza egy teliholdas éjjelen… Ezért is jön ide annak ellenére, hogy tilos: kísérti a szerencséjét.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy összerezzen, amikor megérzi, hogy más ütemben törnek meg a hullámok a lábánál, és már nincs egyedül a zátonyon. Levegőt sem mer venni.  Mindannyian jobban félnek a víz teremtményeitől ahhoz, hogy kövessék őt ide egy, a maihoz hasonló éjjelen. Vagyis, ha nem egy gyerek a faluból, akkor…

Félbemarad a gondolata, amikor megérzi a háta mögött a másik test melegét, és a botot tartó kezét megböki… valami. Talán egy orr. Egy meglepően bársonyos orr ami meleg levegőt prüszköl a bőrére.

Ha a faluja elbeszélései igazak a kelpie-kről, akkor Mae torkát most össze kellene szorítsa a félelem, és még ha reszket is keze-lába, meg kellene próbálnia menekülnie. Ezt tenné mindenki, ezt diktálná az életösztön.

A lány viszont sokkal jobban bízik a saját belső megérzéseiben, mint a környezete átlagos tanácsaiban; a belső hangja pedig nyugalomra inti. Ezért nem mozdul, ugyanabban a pózban ül, mint azóta, hogy ideért a homokpadhoz.

– Hát szia – szólal meg csendesen, nem akarja elijeszteni azt, aki mögötte van. – Ki vagy te?

Az orrába sós víz, hínár, és valamilyen ismeretlen, rothadó bűz szaga kúszik, mégsem változtat a légzése ritmusán, nem húzódik távolabb.

– Yugu – a hang egyszerre mély, és dallomosan magas. Mintha maga a tulajdonosa is meglepődne, hogy ezt elárulta. – Nem félsz tőlem?

– De igen – feleli Mae. Nincs oka hazudni. – Ugyanakkor kíváncsi is vagyok. És a

kíváncsiságom nagyobb, mint a riadalmam. Képes vagy emberré változni?

– Mint mindannyian – ezúttal másabb a hangszíne. Mintha nem értené, miért kell válaszolnia valamire, ami ennyire magától értetődő. – A víz alatt csak lóként, a szárazföldön mindkét formánkban vagyunk képesek létezni. – Mae-ban úgy növekszik az izgalom, mint a hold az égen. – Általában… az utóbbi formánkkal csábítjuk el a falusiakat a hullámok közé. De hozzád akárhányszor közeledtem emberként, menekültél. Gondoltam most megpróbálom máshogyan.

A lányban felrémlik az összes olyan eset, amikor kint volt teliholdas éjszakákon, és úgy érezte, követik. Valóban menekülőre fogta, attól tartva, hogy valaki a faluból.

– Pont erről beszélek – szólal meg Yugu. Mae arca felforrósodik a zavartól, amiért hangosan is kimondta: pedig nem akarta. – Az emberek dühítően kegyetlenek azzal, aki más, mint az "átlagos."

–  Honnét tudod?

–  Nem csak ti figyelitek a mi vándorlásunkat, mi is szemmel tartunk benneteket. Heteken keresztül figyeltelek: állhatatos vagy, és olyan belső éleslátásod van, amit valójában irigyelnek tőled.. Kitérsz a bántások elől, ugyanakkor sóssá teszik a könnyeid a tengert. Tiszta a szíved, de mintha nem látnád, hogy ez mekkora érték.

Mae torkán akadnak a szavak. Még soha nem kapott ilyen őszinte dicséretet, nehezen hiszi el, hogy megérdemelné. Úgyhogy inkább témát vált.

– Hogy nézel ki? Állatként.

– Miért nem írsz le te magad? – érkezik a kérdés a háta mögül. Aztán újra szagolja a különleges szagegyveleget, érzi, ahogy megsüllyed a homok körülötte, majd meleg levegő érez, hátra fújva néhány kósza tincset az arcából. Pontosan előtte áll az a lény, amelyik a legsötétebb rémálmok főszereplőjeként híresült el, mégsem félelmet érez, hanem izgalmat.

Mae előre nyújtja a kezét, végig simít a pofaszőrön, beletúr a sörénybe, amennyire eléri megsimogatja az vállízületeket. Hosszú percekig nem szól, csak a keze mozog: hol elidőz egy darabig, hol felületesen érint.

– Szőröd van, és nem nyálkás, mint a mondákban – kezdi el egy idő után. – Inkább csak nyirkos, mintha megáztál… vagy éppen most jöttél volna ki a tengerből. A sörényed durvább tapintású, kócos, talán nem is ismered, mi az a fésülködés, de rád férne – az ajkain játszó mosoly halovány, gyorsan eltűnik. – Izmos vagy. Az orrod bársonyos, nem érzem a fogaidat, amelyekkel megragadhatnál, hogy a víz mélyére vonszolj… – a lány szava elakad, amikor megérzi, hogy az állat fogai végig karistolják a bőrét. Mikor odanyúl, mégsem érez sérülést, vagy vér melegét a karján. Lehet, hogy a legendák sok mindenben homályosak, de ez a része igaz volt a történeteknek: ha akarná, Yugu komoly fájdalmat okozhatna számára, ezek ellen a borotvaéles fogak ellen küzdeni sem lehet hatásosan. – Nem tudom milyen színű lehetsz. Nem ismerem a színeket – engedi le a kezét maga mellé. Ujjai rákulcsolódnak a botjára, lassan feláll.

– Fekete vagyok, mint a legsötétebb éjjel, mint vagy az óceán mélye – hallja meg a hangot közvetlenül a fülénél. – Jön a dagály. Itt már nem vagy többé biztonságban – Yugunak igaza van: Mae csak most érzi meg, hogy a víz már a vádlija fölé ér. Mikor szaladt el így az idő, és ő miért nem vette észre?!

Kényszeríti magát, hogy ne adjon teret a pániknak. Hiszen az nem változtat semmin.

– Mint fogsz tenni, Yugu? Elragadhatnál… nem ellenkeznék. – Elvégre még a legendák sem ismerhetnek minden részletet. Ő is itt áll, és beszélget a kelpie-k egyikével. Eddig az éjszakáig azt sem tudta, hogy van más alakjuk, mint a ló. Mi van, ha másban is tudatlan?

Néhány szívdobbanásnyi ideig a másik nem szól. Aztán kienged egy hosszú sóhajt, mintha az ő vállát nyomná az egész világ minden terhe.

– Az én világomban… talán több minden vár rád. Képes vagyok fényt gyújtani a szemeidben, ha önként jössz velem, nem pedig én kényszerítelek.

Mae-nek leesik az álla meglepetésében. Nem tudta, de igazából nem is hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges.

– A mostani világom áthatolhatatlan feketeség. Elképzelni se tudom, hogy másmilyen is lehet – óvatosan válogatja meg a szavait, időt akar adni magának arra, hogy feldolgozza az információt.

– Nem várnak haza? – Mae egy pillanatra elgondolkodik a kérdésen, de az otthonról nem jut más eszébe csak távolságtartás, megvetés. Senki nem vár egy olyan lányt, akinek a szeme csupán két gödör, és két üveggolyó.

Így megrázza a fejét.

Yugu újra abban az alakban áll előtte, mint elsőként: izmos, veszedelmes, mégis óvó fenevadként. Lefekszik a homokba, fogai közé veszi a fehér botot, és egyszerűen elroppantja a fémet. Mae kitapogatja az állat nyakát, vállát, a háta vonalát. Lábát átveti a hátán, két oldalt lógatja le, megmarkolja a sörényt.

Érzi, ahogy a lény feláll. Ilyen magasságban még a levegő illata is más, a bokája körül már nincs hullámverés.

Yugu léptei puhák és csendesek a homokban. Éppen csak megtöri a hullámverést, ahogy halad előre, Mae pedig újra érzi, hogy a víz körbe öleli. Először a bokáját, aztán már a csípőjéig, a melléig, a nyakáig ér. Szorosan kapaszkodik, el ne sodródjon.

Tudja, hogy mikor tűnik el a feje is a víz alatt, a jeges érzés pillanatokra letaglózza. De meglepő módon nem fél, inkább csak még jobban rásimul a ló nyakára, szinte eggyé válik vele.

Életében először mindent lát: a víz zöldeskékjét, a hátasa fekete, patáit, a többi körülötte élő lényt.

Yugu elragadta az örök sötétségből, a színek birodalmába.

Szerkesztette: Firgi-Kator Judit.

Ha szerkesztőre van szükségetek,

keressétek >> ITT << bizalommal :)