T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

…különbözni néha sokkal jobb, mint ugyanolyannak lenni, mint mások.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 426
Fülszöveg:
Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felső Vezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy sárkánymadár, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

Annyit szemeztem ezzel a könyvvel a különleges, és színes borítója miatt, de mégse kezdtem bele azonnal, miután kikölcsönöztem a könyvtárból. Sőt! Most is azért kezdtem neki, mert lassan lejár a kölcsönzési idő, és nem tudtam hosszabbítani.

Nem is tudom, miért vártam ennyit az olvasásával, igazán varázslatos történet.

Linus Baker elégedett az életével és a Mágukus Ifjakért Felelős Minisztérium számára végzett munkájával egyaránt. Azonban amikor a felettesei utasítására el kell utaznia a titokzatos Marsyas-szigetre, hogy leellenőrizze: a gyermekek számára megfelelő a környezet, rá kell jönnie, hogy sokkal többet talál ott egyszerű árvaháznál. A ház lakói különlegesek, és egy életre szóló leckét adnak Mr. Bakernek.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, még eléggé bizonytalan voltam. Nem voltam biztos benne, hogy ezt a könyvet most nekem írták, vagy éppenséggel jókor vettem kézbe. Még az is megfordult a fejemben, hogy félreteszem, majd elolvasom később. Aztán csak kitartottam még egy darabig, és onnantól, amikor főhősünk megérkezett a szigetre, elkezdett érdekelni a történet.

Azt hiszem, addigra jutottam el odáig, hogy megszoktam, sőt kifejezetten megkedveltem T. J. Klunde írói stílusát. Maga a történet igazán különleges. van egyfajta hangulata, amelyet nem is nagyon tapasztaltam még más történetek kapcsán. Nem akar csakazértis módon, mindenáron tetszeni, inkább olyan regény, amely tudja, hogy nem, nem fog mindenkinek tetszeni, de ez nem is baj: megtalálja azokat az olvasókat, akik szeretni tudják.
Hogy miben rejlik a történet varázsa? Hogy bármilyen korosztályt meg tud szólítani. A fiatalokat a különleges helyszín különleges szereplői miatt fogja beszippantani, a felnőtteket meg a sorok között elrejtett mondanivalója. Annyi, de annyi tanulság van ebben a könyvben, ami csak most, hogy elolvastam és hagytam, hogy több napig ülepedjen, kezd igazán motoszkálni bennem. Szerintetek mi az otthon? Értékes kincs-e a barátság? Mennyire ítélkezünk első látásra, már azelőtt, hogy megismernénk az adott személyt?
Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége lenne egy saját házra az égszínkék tengernél: ahol úgy érezhetjük, hibázhatunk, tanulhatunk, fejlődhetünk, és senki nem mondja meg, milyennek kellene lennünk, hanem úgy szeret minket, ahogy vagyunk.

A szereplők közül mindegyiküket szerettem valamiért: Linus jellemfejlődését kifejezetten élmény volt végigkövetni, mert annyira érezni lehetett a hozzáállásának árnyalatnyi változásait. Bevallom, az elején egyáltalán nem volt szimpatikus, csőlátásunak gondoltam, aki csak a munkájára tud gondolni és képtelen elvonatkoztatnia  vizsgálat tényétől. De aztán elkezdett megváltozni, elkezdett hatni rá az, ami az ottlakókra is hatással volt: hogy úgy fogadták el, ahogy van.

A gyerekeket is nagyon szerettem. Thaliánál édesebb gnómról szerintem még nem olvastam, Lucyról zsenibb antikrisztust nem ismerek, Phee egy zseniális okos tündér, remélem egy képzeletbeli folytatásban Sal pedig szuper regényt ír egy  Chauncey nevű londínerről, aki nagyon sikeres a munkájában. Theodore-nál utánozhatatlanabb sárkánymadár pedig biztosan nincs egyik regényben sem.

Arthurral és Zoe-ról pedig csak annyit, hogy minden gyermeknek ilyen gondviselőket kívánok, mint ők ketten.

Napok kellettek ahhoz, hogy leülepedjen a történet és meg tudjam fogalmazni, mit gondolok erről a könyvről. A rövid véleményem egyértelműen az, hogy tetszett, de gondoltam ennél azért hosszabb véleményt érdemel.
Hogy olykor van-e olyan érzése az olvasónak, hogy ez a könyv egyszerűen túlírt, és talán túl szirupos is. Tagadhatatlanul igen.
Mégis... Ajánlom ezt a könyvet akkor, ha úgy érzed, eltévedtél ezen az életnek nevezett túl kanyargós úton. Olyan szeretettel van megírva a történet, hogy biztosan segít, hogy újra megtaláld a helyed a világban.

*Hikari