Sofia Lundberg: Az ​elveszett nevek füzete

Senkinek sem izgalmas az élete, amikor épp éli. Olyankor általában csak nehéz és bonyolult.  A részletek csak jóval később kristályosodnak ki.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 286
Fülszöveg:
Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba. 

Nem is tudom már mi okból tettem várólistára a könyvet, már jó néhány hónappal ezelőtt, de amikor a Nagy Nyári Olvasmánylistát állítottam össze, úgy döntöttem ez is felkerül. Mondjuk, csak csere kategóriásként, hogyha esetleg az alaplistáról valamilyen okból  nem lesz kedvem olvasni. Örülök, hogy adtam egy esélyt a könyvnek.

A regény főszereplője Doris életének 96. évében jár, és nem meglepő módon ennyi idő alatt rengeteg emléket és élményt gyűjtött, fantasztikus emberekkel ismerkedett meg, vagy éppen búcsúzott el. Ennyi idősen már meg szabad halni... Doris azonban szeretné, ha legalább az emlékei megmaradnának akkor, amikor ő már nincs, így elkezdi lejegyezni életének történetét az unokája számára, az elbeszélésekből pedig egy különleges nő különleges életútja kerekedik ki.

Nem volt egyáltalán semmilyen elvárás a könyv felé, csak akartam neki adni egy esélyt, mert a címe és a tartalom is megfogott. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a történet egyszerűen jókor került a kezembe. Az elmúlt heteken nem nagyon volt kedvem olvasni, a júliust konkrétan kettő elolvasott könyvvel zártam, amiből az egyiket majdnem tíz napig tartott elolvasni (A Vágyálmok című könyvről beszélek) és a bloggal sem nagyon foglalkoztam.

Mondjuk ennyi év után már eljutottam odáig, hogy ezzel már nem nagyon foglalkozok, elengedtem. Ha egy hónapig nem lesz poszt, mert úgy érzem, nincs miről írnom, akkor egy hónapig nem lesz. Nekem az Írásaim tárháza elsősorban azért indult sok éve, hogy magamnak egy helyen tudjam gyűjteni az olvasmányélményeimet, az már csak egy plusz, hogy időközben mások is jöttek és elkezdték olvasni a posztokat.
No, elkanyarodtam egy kissé.

Szóval mögöttem van egy olvasás- és blogolás szempontjából inaktív hónap, erre jön Sofia Lundberg és teljesen elvarázsol.

Már a Lagom olvasása óta tudom, hogy a svédek nagyon szeretik ezt a nem túl sok, nem is túl kevés - éppen elég szemléletet követni, és azt hiszem a szerző is eszerint írta meg a könyvét. Érezhetően más stílusban, mint mondjuk egy amerikai/angol/francia/magyar szerző könyve, sokkal lassabb folyású, inkább a gondolatokra, az érzelmekre fókuszál, nem a pörgős cselekményre.
Ha máskor került volna a kezembe a könyv, megkockáztatom, hogy untam volna.
Most azonban élveztem lelassulni, elmerülni Doris emlékeiben.

A regény ugrál az időben: hol a múlt Svédországát, Párizsát, vagy éppen Amerikáját ismerheti meg az olvasó, egy olyan kort, amelyben Doris még fiatal volt, tele álmokkal, célokkal, kalandvággyal, és szerelemmel, hol pedig a jelenben vagyunk, ahol Doris már idős, de a szíve mélyén még mindig egy méltóságteljes hölgy, azonban a múltjában megismert sok érdekes ember már mind halott.
Ez a kettősség pedig a regényt is egyszerre teszi szerethetővé és nagyon szomorúvá.

Nem feltétlenül tudnék igazán kedvenc karaktert kiemelni, hiszen Doris elbeszélései alapján mindannyiukban van valami, ami miatt megkedveli az olvasó. (Egyetlen kivétellel...). Az biztos, hogy maga Doris egy fantasztikus asszony, tele életszeretettel és méltósággal egyaránt. Annyira motiváló volt olvasni, hogy fiatalon is mindig megoldott, akármilyen kilátástalannak is tűnt a helyzete, idős korára pedig nem hagyta el magát, és még a halált is emelt fővel várta.
Érdekes volt, hogy Jenny megjelenésével bejött egy más perspektíva, így kapott a történet egy másik hangot is kaphatott. Kellett nagyon a végére Jenny csupa szív karaktere, még akkor is, ha néha úgy éreztem, túl sokat akar, talán túl későn...

Az biztos, hogy ehhez a könyvhöz kell egyfajta hangulat, amikor le tudunk lassulni, és csak élvezni, ahogy a múlt eseményei megelevenednek előttünk. 
A könyv olvasása után én is elgondolkodtam: vajon kinek a nevét  írnám be a saját piros füzetembe, ha lenne? Ki volt rám nagy hatással, mely esemény az, amelyre mindenképpen szeretnék visszaemlékezni majd idős koromban?
Az élet végén tényleg nem számít más, csak a szeretet.
Te szerettél eléggé?

*Hikari