Katie McGarry: Vágyálmok (Feszülő húr 5.)

Nem fogom csak úgy veszni hagyni mindezt… anélkül, hogy ne küzdjek érte.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 424
Fülszöveg:
A 17 éves Abby kemény, független lány. Alig akad néhány ember, akit közel enged magához. Lakóhelyén, a Kentucky állambeli kisvárosban mindenki tudja róla, hogy drogot árul, bár azt, hogy miért, még a legjobb barátai sem sejtik. Ám amikor egy üzlet balul sül el, Abby veszélybe kerül. Vonakodva ugyan, de kénytelen elfogadni a fenegyerek Logan segítségét, a srácét, aki épp olyan nyughatatlan lélek, mint ő maga.
Logannek is megvan az oka, miért keresi Abby társaságát. Arra azonban nem számított, hogy épp ennek a lánynak köszönheti, hogy képes lesz szembenézni a démonaival, amik elől oly régóta menekül.
Előttük a nagy döntés: hagyják, hogy a pillanatnyi helyzetük rátelepedjen az egész életükre… vagy küzdjenek egy jövőért, amiről most még úgy hiszik, számukra elérhetetlen. 

Igazából szinte mindegyik Katie McGarry könyvet olvastam és szerettem, ez mégis kimaradt hosszú ideig. Aztán most a nyaralás ideje alatt sorra került és nem bántam meg.

Logant és Abbyt az adrenalinfüggőségük köti össze, illetve az, hogy mindketten titkokat őriznek. Az élet pedig úgy hozza, hogy kénytelenek a másikra támaszkodni, amikor nehéz helyzetbe kerülnek és még ők maguk sem gondolják, de nem csupán megoldásra lelnek egymás mellett, hanem a lehetőségre is, hogy elinduljanak egy addig ismeretlen úton.
Elég-e azonban a vonzalom ahhoz, hogy megoldódjanak megoldhatatlannak tűnő problémák?

Amit igazán szeretek az írónő könyveiben, hogy szinte azonnal beszippantanak. Olvasmányosak, könnyedek és egyszerűen kikapcsolják az embert, amire nekem most nagyon szükségem volt és úgy gondolom, nyaraláshoz tökéletes regényt választottam.

Igazából emelem kalapom a szerző előtt, tekintve, hogy egy ötkötetes sorozatról van szó és még mindig tudott újat írni, olyan fontos társadalmi problémák köré cselekményt építeni, amiről beszélni kell(ene), mégis kevesen teszik.

Aki régóta követi a blogot, az talán tudja, hogy mennyire szerettem Noah és Echo történetét a Feszülő húr vagy éppen a Szabályszegők olvasása közben, az abszolút kedvenc párosom viszont a Szívkarambol Isaiahja és Rachelje. Haley-vel és Westtel a Kísérj el olvasása során elvoltam, de túlzottan nem maradtak meg az emlékezetemben és jelenleg úgy érzem, hogy Abby és Logan története is erre a sorsra jut. Jó volt, de nem kiemelkedően, inkább amolyan egyszerolvasós módon. 

Pedig nagyon fontos, és valós problémák kerülnek újra fókuszba, úgyhogy akár imádhatnám is ezt a könyvet, de sajnos ez most nem sikerült. Azért viszont határozottan hatalmas plusz pont, hogy a szereplőknek bizony küzdeniük kellett: nem hullott az ölükbe a megoldás egyik oldalról a másikra, nem volt irracionális és érthetetlen csettintésre elrendezett konfliktus sem, hanem mindannyiuknak végig kellett járnia az olykor nagyon kanyargós és nehéz utat, ami a végkifejlethez vezetett. 

Ki lehet-e szállni valamiből, ami kapcsán mindenki azt mondja, hogy lehetetlen? Egyenlő-e az ember a diagnózisával? Mit teszünk meg valakiért, akit mindennél jobban szeretünk? Hol van a határ az érthető és a mártír önfeláldozás között? Ezernyi kérdés, amit boncolgat a történet, és amiken agyalhat az ember olvasás közben, miközben a lapokon végigkövetheti a karakterek döntéseit, amikkel hol egyetért, hol pedig értetlenül rázza a fejét.

És ha már karakterek: nem tudom, hogy aki már olvasta, hogy van vele, de úgy éreztem, hogy Abby nagyobb fókuszt kap a történet során. Szerettem a határozottságát, a bátorságát, az önfeláldozását, a csavaros észjárását... nem is tudom, mikor szimpatizáltam utoljára ennyire női karakterrel. Mondanám, hogy nem tudtam hová tenni azt, amiért ennyire nem akar másokra támaszkodni, de ha végiggondolom, megértem. Ha az ember egész életében magára van utalva, nehezen fogja meg a felé nyújtott kezet.

Logan ugyan főszereplő ebben a részben, de nem éreztem úgy, hogy eleget kaptam belőle. Abby-vel ellentétben nála nehezen tudtam elfogadni a tettei mögött lévő indokot. Hiszen mögötte végig támogató család és baráti társaság állt, valahogy mégse látta meg őket. Az, hogy mit gondolhatnak róla, elhomályosította azt, hogy mit tehetnek érte. 

Kettőjük kapcsolata viszont mosolyt csalt az arcomra. Imádtam a különböző őrült fogadásokat, ahogy egyszerre keresik a saját- és a másikhoz vezető utat is, bár azt hiszem, ebben a kötetben volt talán a legkevesebb romantika. Amikor viszont volt, az nagyon édes volt, a kedvenc jelenetem határozottan a csillagnézés.

Örültem, hogy a korábbi szereplők is feltűntek, főleg Isaiah miatt dobbant a szívem, de Noah, Ryan, West Chris vagy éppen Rachel is hiányzott volna nekem a képből, ha legalább néhány jelenetet nem kaptak volna. 

   A Vágyálmok nem egy  szimpla romantikus regény, hanem emlékeztetője is annak, hogy bármennyire szeretnénk, a szerelemnek önmagában nincs elsöprő problémamegoldó ereje. A döntéseinknek következményei vannak, és azokat vállalni kell. Ezt a súlyt pedig nem cipelheti más helyettünk, mert anélkül nincs esély a továbblépésre.

*Hikari