Brittainy C. Cherry: A ​szív ritmusa

Talán nem az az otthon, ahonnan elindulunk, hanem az, ahová megérkezünk.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 452
Fülszöveg:
Amikor először pillantottam meg Jasmine Greene-t, olyan hatással volt rám, mint a hűs, simogató esőcseppek egy forró napon. Én voltam a félénk, visszahúzódó zenész, ő az iskola koronázatlan királynőjeként tündökölt. Nem volt bennünk semmi közös, csak a zenénk és a szívünket gyötrő magány.
Volt valami a szemében, ami azt sugallta, hogy a mosolya nem mindig őszinte. Volt valami a hangjában, ami megadta nekem a reményt valamire, amire mindig is vágytam.
Aztán egyszer csak eltűnt az életemből. Gyorsan és váratlanul, akár egy villanás.
Egy örökkévalóság után újra találkoztunk. Ott állt előttem a New Orleans-i utcán.
Megváltozott. Akárcsak én. Hideggé tett bennünket az élet. Keménnyé. Elszigeteltté.
De bármennyire is különböztünk egymástól, a darabokra tört lényem meglátta benne a magányosságot. Visszajött, és én tudtam, hogy többé nem engedem el magam mellől.

Nagyon szeretem Brittainy összes könyvét, az Elements sorozat a kedvenceim között van.
A Behind ​the Bars című történetét (ami magyarul a Szív ritmusa címet kapta) sokáig kerülgettem. Képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nem tetszik a magyar borító... Annak ellenére, hogy tudom, a tartalom a lényeg és Brittainy összes regénye megérintett eddig.

Jasmine élete kívülről egyszerűen tökéletes és irigylésreméltó, azonban amikor megismerkedik Eliottal, minden a feje tetejére áll az életében: megtapasztalja az első szerelem magával ragadó ritmusát. Amikor azonban úgy tűnik minden tökéletes, a lánynak el kell költöznie.

Évekkel később találkoznak újra, ekkora azonban már egyikük sem olyan, mint tinédzserkorukban. Megtalálják-e újra önmagukat, képesek lesznek vajon visszatérni egymáshoz?

Elkezdtem olvasni és bevallom, meglepődtem: tartalom alapján nem számítottam arra, hogy egészen a szereplők tizenhat éves koránál kezdődik majd a történet. Azt gondoltam, hogy ezen már túl vagyunk és maximum visszaemlékezéseket fogunk kapni, de nem. Egészen az elejétől ismerjük meg a történetet, és most, hogy befejeztem, azt mondom: ennek így kellett történnie. Megszerettem az egész könyv hangulatát, ami egyszerre volt nagyon jellemző BCC-re és mégis volt benne valami új, valami olyan, amit nem tapasztaltam a korábbi könyvei kapcsán. Talán az, hogy mennyire központi szerepe van a zenének, és valójában mennyire erre épül a cselekményszál az elején. Számomra ez egy hatalmas plusz pont volt.

Ahogy plusz pont volt az, hogy tulajdonképpen kettő az egyben történetet olvashattam és nem is tudom most hirtelen eldönteni, hogy melyik tetszett jobban, mert mindkettőnek megvoltak a maga pozitív, és nagyon szerethető részletei: amíg a tizenhat éves Jasmine és Elliot egyszerűen szívmelengetően aranyos volt, ahogy megismerkedtek egymással, a huszonkét éves énükben már pont azt szerettem, hogy eltűnt a gyermeki ártatlanság, de még így is nagyon szerethetőek maradtak. Az egyik ismerősöm mondta még régen, és annyira eszembe jutott olvasás közben: "Kérlek akkor is szeress, amikor nem érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem." Ha csupán egyetlen mondattal kellene leírnom ezt a történetet, ez a mondat lenne az.

Tele van komoly és nehéz témákkal (legyen szó bullyingről vagy éppen az elvárások másikra pakolásáról), amik mind olyan témák, hogy igazából önmagukban is kitennének egy regényt. Brittainy azonban olyan szépen tudta adagolni, hogy nem éreztem azt, hogy belefulladnék a világ kegyetlenségébe, csupán hálás voltam azért, hogy valaki ennyire finoman és érzékenyen, mégis szemfelnyitó módon mert írni ezekről.

Jasmine karakterével hadilábon állok, ugyanis nem teljesen sikerült megkedvelnem. Voltak elég ellenszenves húzásai, vagyis talán nem is ez a legjobb szó rá. Inkább azt mondom akkor, hogy számomra érthetetlen tettei. Nem lett tőle empatikusabb, kitartóbb, vagy szerethetőbb sem a szememben... A könyv második felében se változott annyit, hogy igazán kedveljem, szóval azt hiszem, inkább csak megtűrtem, mint hősnőt.

Eliottal azonban más a helyzet, őt az elejétől kezdve nagyon szerethetőnek éreztem minden jellemvonásával együtt. Annak ellenére, hogy családi élet szempontjából ő van sínen, az ő fejlődése és változása sokkal látványosabb, bár bevallom, érteni nem értettem. Kicsit egyébként a Csendfolyót juttatta eszembe: ahogy ott, itt is nagyon hiányoltam, hogy megjelenjen egy szakember, ahelyett, hogy minden probléma elfojtásra kerülne.

Ha már behoztam a családot: Jasmine anyukája az első mondattól kezdve elképesztően unszimpatikus volt. Tipikusan az a szülő, akinek nem sikerült megvalósítani az álmait, szóval mindent szépen átnyom a gyerekre, hogy majd ő, biztosan... Az életben és a regényben is kinyílik a bicska a zsebemben az ilyen emberektől, és Jasmine anyukája egyáltalán semmit ne tett annak érdekében, hogy ez nagykönyv szerint ábrázolt identitásválság megoldódjon. Kiakasztott.

Eliott nővérét, anyukáját, valamint Jasmine nevelőapuját, Rayt viszont nagyon-nagyon kedveltem, szépen ellensúlyozták a történetet. Mindenkinek olyan anyukát kívánok, mint amilyen Eliotnak jutott és olyan apukát, mint amilyen Ray is. Nagy szükség van rájuk, nagyon-nagy.

Semmilyen elvárásom nem volt a regény irányába, főleg annak tudatában nem, hogy milyen régóta tologatom a várólistámon. De minden fel sem állított elvárásomat megugrotta: együtt nevettem, együtt sírtam, együtt zenéltem, együtt lélegeztem a szereplőkkel. 

Csupán egyetlen érzelem maradt bennem, miután becsuktam a könyvet: a hála, hogy olvashattam ezt a csodálatos történetet.

*Hikari