Katie McGarry: Szabályszegők (Feszülő húr 1,5)

Vele lenni, őt szeretni… mindennél egyszerűbb.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 480

Fülszöveg:

Amikor ​a frissen érettségizett Echo Emerson nyári autós túrára indul a fiújával, szeretne kikapcsolódni, egy időre elfelejteni, hogy ő mitől annyira… más, mint a többiek. A kiruccanás során királyabbnál királyabb látnivalók várják, plusz az útba eső galériákban árulhatja az alkotásait. Na persze mindezt übereli, hogy majdnem három teljes hónapot kettesben tölthet Noah Hutchinsszal, a dögös, agyas, hányatott lelkű sráccal, aki mindig megérti őt. Echo és Noah mindent megosztanak egymással – kivéve egyvalamit, amire Echo egyelőre nem bírja rászánni magát.

Csakhogy amikor lidércnyomásainak okozója újból megjelenik az életében, a lánynak komoly döntéseket kell meghoznia, ráadásul legfőbb ideje, hogy rájöjjön, mit is akar igazából. Mindeközben a nevelőszülőknél felnőtt Noah még élő rokonai után folytatott kutatása arra kényszeríti őket, hogy szembenézzenek az élet, a szerelem és saját egyéniségük nyomasztó igazságaival.
Most, hogy már csak egy hét maradt hátra az egyetemi orientáció, a diákmunka és a nagybetűs élet kezdetéig, Echónak dűlőre kell jutnia magával: vajon Noah nem csak egy izgalmas rosszfiú, és ez az egész nem csak egy felelőtlen kaland, amitől mindenki óva intette? A fantasztikus túra utolsó állomásán nagyon is komolyra fordul a történet.

Tagadhatatlan tény, hogy Echo és Noah párosát nagyon szerettem a Feszülő húr kötetben, épp ezért egyértelmű volt, hogy ezt a kötetet is el fogom olvasni. Nagyon sikerült beválasztanom, vagy egyszerűen az én hangulatom nem volt most megfelelő hozzá, de nagyon nyögvenyelősen ment. Nem is tudom, olvastam-e már ennyire lassan könyvet az utóbbi időben.

A regény egy nyári utazás utolsó állomásánál veszi fel a fonalat, amikor Noah és Echo már az utazásuk végén jár. Sok minden történt velük, de a megpróbáltatásuknak még koránt sincsen vége. Csak az a kérdés, hogy a nehézségek egymás felé, vagy egymástól távol lökik őket?

Pont amiatt, mert a korábbi kötetüket szerettem, kíváncsi voltam milyen utótörténetet kapnak, elvégre mindenki megérdemli a maga happy endjét. Nem olvastam tartalmat, vagy értékelések, egyszerűen csak kivettem a könyvtárból "lássuk milyen" alapon, igazából én azt hittem, hogy már az egyetemi életüket olvashatjuk. Hát nem, és ez volt az első pofon. 

Még csak épp kijöttek a gimiből, majd fogták magukat és elmentek egy egész nyarat igénybe vevő kocsiútra, legalább is ha jól értelmeztem, nem abban az egy hétben voltak csak úton, amikor is a regény játszódik. Az a bajom, hogy minél többet olvastam ebből a történetből, annál több sebből vérzett, amiket most csak azért nem részletezek, nehogy valakinek elvegyem a kedvét. feltéve, ha amúgy ez a bejegyzés önmagában nem így fog tenni.  A véleményemet viszont így is vállalom: olyan érzésem volt az egész könyv olvasása közben, hogy a szerző csak (olvasói?) nyomásra írta meg ezt a kötetet, magától egy betűt nem írt volna le ebből a történetből. De mint mondtam: az is simán lehet, hogy semmi ilyesmi nincs a történet megszületése mögött, egyszerűen csak... nekem volt túl sok a felesleges dráma- és problémahalmaz, amit kicsit több, mint négyszáz oldalba belezsúfolt az írónő. Közben meg ugyanazokat a köröket futottunk újra. És újra. És újra. Ez a könyv lehetett volna ennél sokkal jobb is, de egyszerűen untam. Többször elgondolkodtam azon, hogy amúgy én ezt a könyvet abbahagyom, de azt is tudtam, hogy most leteszem, többé nem fogom a kezembe venni. És valami megmagyarázhatatlan mazochizmus miatt mégis befejeztem, az utolsó kb. 150-200 oldalt együltő helyemben.

Igazából nehezen fogalmazom meg, mi bosszantott ebben a könyvben amellett, hogy tele van felesleges drámával és értetlenkedéssel. De sajnos a főszereplők is rátesznek egy lapáttal. Nagyon rég olvastam az első kötetet, de nem rémlik, hogy Echo ennyire picsogó lett volna.  Mindent túlreagál, mindent túlgondol, mindeközben se magában, se Noah-ban nem bízik úgy, ahogy szerintem kellene és a nagyobb baj az, hogy ezeket az aggályokat, félelmeket nem mondja ki, csak őrlődik rajtuk állandóan.

Noah meg az elején hiába cuki, figyelmes, meg jófiú, nekem a végére egyszerűen papucs lett már. Mint mondtam, régen olvastam a másik, róluk szóló könyvet, de egyáltalán nem az rémlik, hogy ez a srác egy pitiző kiskutya lenne. Ami mentett valamennyit a karakteréből, a családja utáni nyomozás... de azért ez a hűséges és jófiú vagyok imázs nekem nála nagyon fura.

Cserébe viszont Isaiah megmentette a könyv felét. Fura volt úgy olvasni róla, hogy tudom, ő is meg fogja találni a boldogságát, de erről még gőze sincs.

Egyszerűen nem ilyesmire számítottam és nem fogok hazudni: bizony, csalódott vagyok. Ez engem most nem szólított meg, nem szippantott be és nem is élveztem úgy, mint a többi Katie McGarry könyvet. Örülök, hogy a végére értem, mert tagadhatatlan: átküzdöttem magam a fejezeteken, és idővel már tényleg az volt bennem, hogy csak érjünk a végére.

Pont azt nem kaptam meg, amire annyira kíváncsi lettem volna: hogy fog alakulni Echo és Noah élete? Mi lesz velük egyetemistaként, a későbbi a jövőben?  Persze, ezeket össze lehet rakni a többi könyvből, de én örültem volna, ha kapnak ők ketten egy külön történetet.

*Hikari