Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott

A világ legcsodálatosabb dolgai közül sok egyáltalán nem látható. De ha hiszel bennük, az még erősebbé és csodásabbá teszi őket.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 352
Fülszöveg:
A Protektorátus lakói minden évben egy csecsemőt hagynak az erdőben, hogy feláldozzák az ott élő boszorkánynak. Ám Xan valójában jó boszorkány. Megmenti a kisbabákat, és az erdőn keresztül elviszi őket egy szerető családhoz, s hogy útközben ne éhezzenek, csillagfényt ad nekik táplálékul.
Az egyikükkel azonban csillagfény helyett holdfényt itat, ezzel pedig rendkívüli varázserővel ruházza fel a gyereket. Xan elhatározza, hogy magához veszi a kislányt, és a Luna nevet adja neki. Luna tizenharmadik születésnapjának közeledtével a lány varázsereje fokról fokra a felszínre tör, ami számos veszélyes és izgalmas következménnyel jár.

Tudtam, hogyha végzek az egy hetes gyakorlatommal, valamivel meg fogom jutalmazni magam.
És a néma, szinte üres könyvtárban bóklászni nyugodtan, meg-megállva a polcok között, végighúzva az ujjam egyik-másik könyv gerincén pont az a jutalom, amire szükségem volt.
Ráadásul találtam egy igazán különleges könyvet: a cím és a borító együtt teljesen elvarázsolt.

A Protektorátus falai közt terjed egy szokás: a város legfiatalabb lakóját a béke érdekében fel kell áldozni a Boszorkánynak.

Luna is egy ilyen feláldozott gyermek, a Boszorkány azonban koránt sem olyan kegyetlen, mint ahogy a szóbeszéd tartja. Amikor a csecsemővel véletlen holdfényt itat csillagfény helyett, minden megváltozik.

Egy ideje már szemezgettem ezzel a könyvvel, majdnem lett egy cserével saját példányom is belőle, aztán hamarabb sikerült könyvtári kölcsönzéssel megszerezni, minthogy a csere lebonyolításra került volna.

Aztán annak ellenére, hogy kölcsönöztem, hetekig állt a polcon, egyszerűen nem jutott se időm, se energiám arra, hogy olvassak. Végül csak belekezdtem (a lejáró könyvtári határidő nagy úr), de inkább csak este olvastam. Olyan varázslatos az egesz történet már az elején is, hogy jól esett bekuckózva, elalvás előtt olvasni pár oldalt.

Ifjúsági regényhez képest meglepően hosszú a bevezetése. Sokkal lassabb kibontakozú a cselekmény, mint megszoktam és néha azt éreztem, hogy nem igazán haladunk semerre, csak toporzékolunk egy helyben vagy legalább is ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra. Nekem például ennek ellenére sem lett világos például az, hogyha egyszerre több csecsemő van, mi alapján döntik el, kit áldozzanak fel? Lehet, felületesen olvastam, de egyáltalán nem rémlik erre magyarázat, pedig elég sok Áldozat Napja van a könyvben.Aztán mintha a szerző is rájött volna hogyan és hová akarja kifuttatni a történetet, beindult: különböző kalandok, rejtélyek és akadályok hosszú során kellett túljutnia a szereplőknek. Izgultam értük és elkezdtem teóriákat is gyártani arra vonatkozóan, hogy vajon mi lesz a történet kimenetele. Csak mondom: egyik se jött be, amit gondoltam.

Luna nagyon kedves, aranyos főszereplő, az a tipikus cserfes, nyitott gyerek. Ezt a nyitottságát pedig akkor sem veszíti el, amikor átmenetileg válaszok nélkül marad. Szerettem a karakterét, mert bátor, kalandvágyó, szeretetteljes és mindeközben mégis csak egy kislány, akinek szüksége van a családjára, a biztonságra.
Xan egy nagyon különleges szereplő. Egyszerre jóságos nagymama és hatalmas erő birtokában lévő boszorkány. Nem értettem egyet a döntésével, de nem is tudtam hibáztatni érte. Szerette és féltette Lunát, ez irányította a tetteit is.
Glörköt még most, a könyv befejezése után se ismertem ki teljesen. Mégis ki volt ő? A láp szörnye, vagy valami sokkal több?
Fyrián volt az egyik kedvenc szereplőm. A cserfessége és a jókedve hasonlít Lunáéra, plusz sárkány, a sárkányokat pedig csak szeretni lehet.

Antén volt számomra az egyik olyan karakter, aki hatalmas jellemfejlődésen esett át az évek alatt. Lekerült róla a szemellenző, és a gondolkodás veszélyessé tette. A tudástól féltek a Protektorátusban, ő mégis végig kiált amellett, amiben hitt. Becsülöm érte.

Ignácia nővértől meg a Fővéntől viszont szó szerint levert a víz, az első oldaltól kezdve. Nem voltak szimpatikusak, nem is bíztam bennük és a végére azért kiderült, hogy erre minden okom meg is volt.

Ha egyetlen tanácsot adhatnék mindazoknak, akik még az olvasása előtt állnak: ne adjátok fel! Higgyétek el, megéri kitartani.

Ha szeretitek a varázslatos történeteket, ahol minden karakterben van valami szerethető, és tökéletes kikapcsolódást nyújt egy nehéz nap után, ez a könyv nektek szól.

Tagadhatatlanul mese, annak minden bájával és tanulságával együtt. Engem elvarázsolt, örülök, hogy elolvastam.