Roald Dahl: A barátságos óriás

„– Az álmok – kezdte – nagyon rejtélyes dolgok. Úgy szállonganak a levegőben, mintha pici, ködgomolygó buborékok volnának. És folyton az alvókat keresik.”

Kiadó: Kolibri
Kiadás éve:n 2016
Oldalszám: 292
Fülszöveg:
A Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás, azaz a HABÓ nem közönséges csontkrámcsáló óriás. Ahhoz túlságosan is kedves és gyámbor. Szofi legnagyobb szerencséjére. Ha ugyanis bármelyik másik óriás rabolta volna el az éjszaka kellős közepén, hamarosan felfalta volna reggelire. Amikor Szofi megtudja, hogy az óriások Angliába loholnak, és egészben nyeldekelnek le kedves gyerkedliket, ő meg a HABÓ elhatározza, egyszer s mindenkorra véget vetnek a szörnyűséges emberevésnek!



Annak idején, amikor 2016-ban kijött a film a mozikban, tervben volt a megnézése, valamint a regény elolvasása is. Aztán elmaradt.

Most, a Habos Kakaó Olvasóklub februári témája miatt jutott eszembe a történet, és el is olvastam.
Elég vegyes érzéseim vannak.

Hősnőnk, Szofi, aki szobatársaival ellentétben nem tud elaludni és még a boszorkányok óráján is éberen fekszik az ágyában.  Amikor a Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás elrabolja a kislányt, kezdetét veszi egy izgalmas, és merész kaland, amit még legfantasztikus álmában se gondolt volna.

Szinte biztos vagyok benne, hogyha nem került volna be ez a könyv a februári választható olvasmányok közé, soha nem olvasom el. Mint fentebb írtam, ismertem a címét, de valahogy nem vonzott, elfelejtődött számomra.
A szerzőnek több könyve is megjelent magyarul, nekem mégis kimaradt az életemből eddig Roald Dahl munkássága. Pedig a molyon nagyon szeretik, dicsérik, talán ezért is adtam neki egy esélyt.

Az alapötlet tetszett, már csak azért is, mert eddig még nem olvastam olyan könyvet, ami az óriásokat nevezte volna ki (fő)szereplővé. Tündérek, alakváltók, boszorkányok, mindhez tudnék könyvet mondani, de az óriásokkal ez volt az első megismerkedésem.

Amikor elkezdtem olvasni, az első gondolataim között szerepelt, hogy „szórakoztató történet”, de sajnos ez a vélemény a könyv körülbelül feléhez érve úgy módosult, hogy „fárasztó történet”’. Ott volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én ezt most félbehagyom.

Aztán átlapoztam a maradék száz oldalt, tudatosítottam magamban, hogy egyébként nagy a betűméret és szellősen van szedve, szóval, ha már eddig eljutottam, végül is be is fejezhetem.

De onnantól nyögvenyelősen ment. Oké, a kezdetekkor se volt meg bennem, hogy mindenáron olvasni akarom, és ez a kedv a későbbiekben se jelent meg.
Nem tudom igazából, miért éreztem így, lehet, hogy hiába szeretek néha még ifjúsági könyveket olvasni, azért be kell látnom, hogy bizony ez elsősorban már nem az én korosztályomnak íródott. Vagy csak nem értem a szerző sajátos humorát. (Itt mondjuk meg kell jegyeznem, amit általában nem szoktam: minden tiszteletem a fordítóé. Azért ilyen nyelvtörőre hajazó beszédtechnikát nem lehetett könnyű visszaadni magyarul).

Számomra az egész könyvet Szofi mentette meg. Ő volt az aranyosság a sok csúnya, nagy, és azért valljuk be, elég szadista óriás között. Meg ő volt a leleményesség és az ész is, és ez tetszett benne. Annak ellenére, hogy egy olyan szituációba keveredett akaratán kívül, ami minimum egy enyhe kiborulást hoz magával, ő derekasan helytállt.
Aztán ott van HABÓ, akinek nem tudtam elvonatkoztatni a filmbeli kinézetétől, és aki anya szerint úgy néz ki, mint „egy kedves nagypapa, nagy fülekkel”. Nos, rendben. Sajnáltam, hogy nem tudtunk meg róla sokat, azon kívül, hogy szegény se beszélni, se írni nem tud helyesen. Igazából a tévesztései az elején megmosolyogtattak, aztán már bosszantottak. Van, ami jópofa elsőre és még másodjára is, de huszadjára már teljesen semlegesen fogadja az ember.

Húshabzsoló, Gyerekrabló, Csontkrámcsoló, Bordatörő, Nyakfacsaró, Lánycsócsáló, Bendőnyelő, Vértunkoló, Hentes Hugó… hm, a beszélőnevek tökéletes mintapéldányai. Már a neveiktől is borsódzott a hátam.

Nem volt ez annyira rossz könyv (lehetett volna rosszabb is… nyílván), azért nem bántam meg, hogy végigolvastam. De tény, ami tény, örülök, hogy vége, és mondjuk nem négyszáz oldalon húzza a szerző ezt az egész kalandot.
Azt hiszem, ez egy olyan mese, ami valakinek vagy nagyon fog tetszeni, vagy hozzám hasonlóan hitetlenkedéssel fejezi majd be, és azon gondolkodik, vajon milyen tudatmódosítókat szedhetett a faszi, hogy a hideg vizet őrzi meg a fejében, a hideg vére helyett.
Köszönöm szépen, megismerkedtem Roald Dahl-lal, de nem áll szándékomban ezt az ismeretséget ápolni is.