W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

„..az volt az életem legfőbb célja, hogy szeressem, hogy vele legyek, és boldoggá tegyem.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 352
Fülszöveg:
Minden ​kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön. 
Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya. 
Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére. 
Bailey története szívet melengető, lényeglátó, és gyakran elképesztően mulatságos olvasmány. A Kutyás történetben nem csupán négylábú barátunk számos életének megrázó és mulatságos kalandjait ismerhetjük meg, de feltárul előttünk az is, ahogy egy kutya látja az emberi viszonyokat. Megismerhetjük, hogy milyen erős kötelék fűz minket legjobb barátunkhoz. 
A megragadó és magával ragadó, gyönyörű történetből kiderül, hogy a szeretet halhatatlan, hogy hűséges barátaink örökre itt maradnak velünk, és hogy a földkerekségen minden teremtmény azért született, mert megvan a maga oka, mert értelme van az élhetésének.

A márciusom úgy látszik valóban a „könyvek, amikből film (is) készült” jegyében telik, mert ez már a harmadik olyan olvasmányom, amiből már korábban már láttam a filmet, vagy legalább is tervben van.

Ezt a könyvet még a blogos korszakom előtt olvastam, és úgy éreztem megérdemli, hogy felelevenítsem és írjak róla bejegyzést.

 Vajon mi célja van a kutya létezésének? Miért születnek meg? Mi okból lesznek részei az életünknek?

Baley pont ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat, kisgazdája, Ethan oldalán. Azonban, amikor rádöbben, hogy egyetlen élet alatt nem lehet ezeket a kérdéseket megfejteni, új életbe csöppen, új kalandokat él át, új dolgokat tanul... újra és újra. Egészen addig, amíg rá nem jön a küldetésére.

Amikor először olvastam, még csak nagyon vágytam egy saját kutyára, így mélyen megérintett, és meg is erősített abban, hogy az én életembe kell egy négylábú.

Most, újraolvasás alkalmával már egy szőrös, ugatás szeretetgombóc szuszogott a lábamnál, így kicsit más érzés volt elmerülni W. Bruce Cameron kutyáinak gondolataiban.

Azt kell mondjam, más újraolvasni könyvet, és erre megint csak rájöttem: egyrészt, valahogy gyorsabban, gördülékenyebben halad az ember a szöveggel, hiszen már nem ismeretlen, másrészt, az előző indokból kiindulva megengedi az elméjének azt a luxust, hogy a történettől függetlenül elgondolkodjon a leírtakon.

Tudjuk, vagy legalább is sok helyen olvassuk, hogy „a kutya az ember legjobb barátja”, meg „jobban szeret minket, mint saját magát” például, és aki kutyával él, az szerintem ezt simán alá is képes támasztani.

Ki ne gondolkodott volna a gazdák között azon, hogy mégis mit gondol néha négylábú kedvence?
Az író zseniálisan volt képes kutya-narrációt írni, egyszerre volt szórakoztató, mégis komoly, igazából attól függően, hogy melyik életet nézem.Ez a reinkarnációs megoldás, pedig rettentő jó ötlet volt, sokat adott hozzá a történethez számomra.

Tóbiként megtanult túlélni, Bailey-ként megtanulta, milyen amikor szeret, és ő is szerethet, Ellie-ként megtanulta megtalálni és megmenteni az embereket, hogy aztán Cimbiként ismét az lehessen, aminek minden kutya születik: az ember társa.
Nem is tudnám megmondani, melyik élet tetszett a legjobban, mert mindegyikben volt valami plusz, valami, ami megérintett.
De azért kíváncsi vagyok: ha olvastátok a könyvet, ti melyik „életet” szerettétek leginkább, és miért?

Hálás köszönetem minden embernek, aki magához vesz egy kutyát, minden embernek, aki társként tekint a kutyájára. Hiszem, hogyha emberi nyelven képesek lennének beszélni ezek az állatok, ők is ezt mondanánk. Ameddig pedig ez nem lehetséges, nekünk kell megértenünk őket, és a tekintetünkből, a vakkantásból, a fülük állásából olvasni.  És szeretni, nagyon szeretni.

Kellett az emberek számára valaki, aki felkel, puszit oszt, átalussza a napot, hogy aztán még több puszit osszon, aki elég okos ahhoz, hogy embereket és bombákat keressen.
Valaki, aki törődik, ölelhető, odabújik, orrával bökdös, felvidít, elbűvöl, horkol, megeszi a szemetet és megkergeti a mókusokat.
Valaki, aki hajlandó az egész napot a kanapén tölteni, az emberén nyugtatott fejjel és együtt érző nézésével gyógyítja az összetört szívet.
Ezért teremtette Isten a kutyát, és talán ezért részei az életünknek.
Lehet rajta jókat pityeregni és mosolyogni egyaránt, plusz lehet hagyni, hogy magával ragadjon. Úgyis el fog kapni az egész könyv különös hangulata, ebben egészen biztos vagyok.
Kutyásoknak és nem kutyásoknak is egyaránt ajánlom.

Bónusz infó: általában is ezt mondom, de ebben az esetben meg aztán erősen ajánlott először a könyvet olvasni, és csak utána megnézni a filmet…

*Hikari