Alexandra Christo: Egy birodalom végzete

„Az életem, a sorsom fölött kizárólag én rendelkezem.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 424
Fülszöveg:
A HERCEG SZÍVE LENNE AZ IGAZI TRÓFEA!
Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből – ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig egy olyan lénnyé, amitől a legjobb undorodik: emberré. Elveszi tőle a bűvös szirénénekkel képességét is, és megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre.
Hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse, Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?
Kirobbanóan sikeres nemzetközi bestseller, ami Sarah J. Maas és Marissa Meyer sorozataihoz hasonlóan vagány, izgalmas és szemtelen módon dolgoz fel egy klasszikus mesét.

Szeretek retelling történeteket olvasni, ezért is örültem annak, hogy megkaptam a könyvet Karácsonyra. Érdekesnek tűnt a történet. Aztán egyre több kevésbé pozitív értékelést láttam, így az olvasás is elcsúszott.
Szerintem nem volt rossz történet, de lehetett volna jobb is.

Lira nem egyszerű, békésen úszkáló hableány, hanem a Tenger Úrnőjének szirén lánya. Azonban nincs igazán meghitt anya-lánya kapcsolat közöttük, sőt! A Tenger Úrnője elátkozza Lirát, emberi testet ad neki, és parancsba adja, hogy a herceg szívét énekhang nélkül szerezze meg.
A szóban forgó hercegünk kimenti a lányt a biztos vízbefulladástól, innentől pedig megkezdődik hőseink közös kalandja, ami több, mint őrültség…
Vajon sikerrel járnak? Célt érnek anélkül, hogy megölnék a másikat?

Mint fentebb is írtam, szeretek retelling történeteket olvasni, így amikor belekezdtem, tényleg úgy éreztem, hogy érdekesen, jól indul.  Örültem, hogy nem egy hableány, hanem nála sokkal veszélyesebb lény kapott főszerepet, egy olyan, amit a mesében nem ismerhettünk meg (emlékeim szerint), így rengeteg volt a lehetőség.
Megvolt az esély, hogy az ismert történetet egy teljesen új köntösbe bújtassa, és megszeressék az olvasók. Az új köntös sikerült, de én személy szerint annyira nem rajongtam a könyvért egészében véve.

A kétharmadáig totál olyan érzésem volt, hogy még maga az írónő sincs azzal tisztában, hogy lesz ebből jó fantasy, vagy milyen irányba akarja elvinni a történetet, és ez azért több volt, mint zavaró. A királyságok elhelyezkedése, hatalmi rendszere például egyáltalán nem lett világos a történet végére. (Valaki magyarázza meg, mit keresnek japánok a hegyekben) És még azt se mondanám, hogy majd a folytatásban ez változni fog, mert legutóbbi információm szerint angolul sincs második része.

Nagyon hullámzó volt alapból a történet is. A közepe táján volt a történet mélypontja, ott majdnem félre is tettem az egészet, annyira nem történt semmi, és ha mégis volt némi kalamajka, az is seperc alatt megoldották.

Ami valamennyit mentett számomra a történetből, az a két főszereplő kapcsolata. Imádtam a csipkelődéseiket, évődéseiket olvasni, talán ez volt az egyik olyan pontja a történetnek, ami miatt jól szórakoztam olvasás közben.
Lira néha ugyan döntésképtelen volt, de egyébként egy egész jó női főszereplő. Nagyon tetszett, hogy szép lassan alkalmazkodott az emberi léthez, ismerte meg az emberek normáit, szokásait, motivációit, mindeközben pedig nem adta fel önmagát, a szirén énét.
Ezzel szemben Elias mintha néha maga se tudta volna, hogy akkor mégis mi akar lenni: herceg, kalóz, vagy szirénvadász. Mintha lett volna három személyisége, amiket igyekezett volna megfelelő mértékben összegyúrni, hogy létrejöjjön az, ami ő. 

A legénység sajnálom, hogy ennyire háttérbe szorult, mert rengeteg érdekes személyiségű emberből állt: Kye a testőr, Madrid a mesterlövész, Tori a csendes szemlélődő. Jó lett volna őket, az Elisszal való viszonyukat, „miért álltam be egy sziréngyilkos-kalóznak?” okait megismerni.
A Tenger Úrnőjétől a hideg futkosott a hátamon, még szerencse, hogy annyit nem szerepelt.

Az olvasást és lassan az értékelést is befejezve még mindig ambivalens érzelmeim vannak. Igen, voltak benne jó részek, de voltak számomra rettentő unalmasak is. Nem is igazán szippantott be, simán elvoltam olvasás helyett mással is.
Aki szereti a retelling sztorikat, annak lehet érdemes elolvasnia. Ne várjunk tőle túl sokat, és akkor még fölül is fogja múlni az elvárásainkat.
De most megyek, és megnézem az eredeti kis hableányt. Csak azért is.

*Hikari