Jennifer L. Armentrout: Opál (Luxen 3.)

„A szívem majdnem szétrobbant a boldogságtól. Egymás karjaiban feküdtünk, karunk lábunk összegabalyodott, alig kaptunk levegőt, és még mindig nem volt elég.
Csókolóztunk. Beszélgettünk. Éltünk."

Kiadó:
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 452
Fülszöveg:
Senki sem érhet fel Daemon Blackhez. 
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt. 
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok. 
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket. 
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat. 
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza. 
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket. 
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Ha még nem olvastad az előző köteteket, a bejegyzés spoilereket tartalmaz!



Azt hiszem nem volt olvasó aki a második kötet befejezése után, ne akarta volna a folytatást. Én is így voltam vele, és majd megőrültem, hogy nem kaparinthatom meg abban a szent percben. De ez változott, elolvastam...
És menten felrobbanok. Nem lehet vége így kötetnek. No de erről majd kicsit később.
Igazából nem tudtam mire számítsak ettől a résztől. Az előző kettőben már megismertem, megszerettem Blackéket, és a többieket, olvadoztam, mikor Daemon és Katy közös jelenetei kerültek sorra, és a körmömet rágtam izgalmamban néhány akcióban dús eseménynél.
Ugyanezt kaptam most is. Szóval tulajdonképpen azt, amit vártam.
És mégis teljesen mást rejtettek a lapok.
Az Ónix vége rengeteg kérdést hagyott bennem ugyanakkor épp emiatt tele volt lehetőségekkel. És Jennifer L. Armentrout nem lenne Jennifer L. Armentrout ha ezt nem használja ki. Nagyon jól épített az előző kötet végére. 

Ha csupán józan paraszt ésszel végiggondoljuk, mi az alapsztori? 
Ott van természetesen a két főszereplő, akik próbálják kibogozni az egymás iránt érzett érzéseiket, aztán ott van a mi előkerült Dawsonunk, aki az öcsével ellentétben tudja mit akar: visszakapni a szerelmét. Valahogy sejthető, hogy nem fog nyugodtan a fenekén ülni.
Ezt már józan paraszt ésszel is gondoljuk, mégse lesz ettől unalmas a cselekmény, sőt, talán ebben rejtőzik a varázsa.
Igazából mindig azt hallottam, hogy sorozatot írni nagy feladat, mert folyamatosan tartani kell egy szintet, vagy kötetről kötetre jobbat hozni. Ennek az írónőnek sikerült. Másfél nap alatt faltam fel a regényt, suli és leckék mellett. Na de térjünk vissza a cselekményhez...
Mint eddig hozzászoktunk a védelmisek, a Deadelus továbbra is ott lihegnek a nyakunkban. Csakhogy most kénytelenek vagyunk alájuk adni a lovat, és szinte a karjuk közé sétálni. 
Akit szeretünk, azért sok mindent megteszünk.

Imádtam, hogy már csupán a  tervek is ilyen izgalmasan, feszültséggel telien voltak leírva. Igazából az egész kötet egy terv...érezzük, hogy valami nagyobb készülődik a háttérben és ezek csupán előkészületek. De ez nem jelenti azt, hogy nem izgultam végig mind a négyszáz oldalt a Nagy Napig.
A cselekmény feszített hangulatát oldják a szereplők. Egyrészt Dawson, akit szép lasssan megismerünk, nem csak mások elbeszélésből, hanem az ő gondolatait. A Beth iránt táplált érzelmei és a gondolatai szívet melengetőek, és szívfacsaróak voltak egyszerre. Nem akartam volna átélni, amit ő...viszont szeretnék egyszer úgy szeretni, ahogy ő. Végig reménykedtem abban, hogy megkapja a megérdemelt boldogságot. Azt, ami elűzi a fájdalmát.
A másik fő oldalszer természetesen a DaemonxKaty páros. Végre nem küzdenek az érzelmeik ellen, hanem teljesen átadják magukat. Valóban szikrák pattogtak a levegőben, akárhányszor csak egymás közelében voltak. Irultam-pirultam-vigyorogtam egyszerre, annyira édesek együtt.

Tehát akció megvan. Izgalom, szintén. Romantika dettó. Ez a trió már így önmagában tökéletes lenne, de mellé még kapunk jó néhány olyan fordulatot, hogy leesett az állam, és csak olvastam és olvastam tovább, mert tudni akartam, hogy ezek után hová lyukadunk ki.
Nem nagyon szoktam emlegetni egy regény végét, de ebben az esetben szinte ezzel kezdtem, úgyhogy pár mondat erejéig kifejtem. Gyilkos. Kegyetlen. Szívás. Irtózatos nagy kibabrálás. 

Valószínűleg ha nem lenne mellettem a folytatást, olyan dührohamot kapnék, hogy lebegnének a könyvek, a szék, a képkeretek...ja és kisülne a laptopom meg az összes villanykörte.
Jennifer L. Armentrout olyat tett, amit én eddig ritkán tapasztaltam: kötetről-kötetre egyre jobbat és jobbat alkot. Ahogy haladunk a sorozattal a cselekmény egyre fordulatosabb és izgalmasabb, a karaktereket egyre jobban szeretem, a romantika egyre perzselőbb, a függővégek pedig egyre gyilkosabbak.
Azt hiszem fénysebességgel elkezdem a negyedik kötetet. Még ha ezek után félek is attól, mit tartogat.