Jennifer L. Armentrout: Ónix (Luxen 2.)

„– Ó, még mindig nagyon szívesen megfojtanálak. De őrült vagyok. Te pedig bolond. Talán ezért. Az elmebajaink kiegészítik egymást."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 470
Fülszöveg:
Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.De nem ez a legnagyobb problémánk.A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Gondolom mindannyian meg akartátok kaparintani a könyvet, miután az Obszidián rengeteg kérdéssel zárult.
Megnyugtatlak benneteket: a második kötet még gyilkosabb. A véget, és az egész történetet illetően is.
A bejegyzés, pedig SPOILERES az első részre nézve, szóval ha nem olvastad még, hagyd el az oldalt. :)



A regény szorosan ott folytatódik, ahol a második abbamaradt, vagyis: Katy és Daemon között kötés áll fent, aminek következtében megérzik, ha a másik közeledik, vay éppen együtt kell lenniük, lévén Kat megint karácsonyfát játszik, és senki nem akarja igazán, hogy arum-kaja legyen belőle.
A két főszereplő kapcsolata nem jut dőlőre, továbbra is játsszák a macska-egér játékot, szívják egymás vérét. Ezeken általában jót mosolyogtam, és azt kívántam, hogy egy extra erős földönkívüli mágnes végre rántsa őket egymáshoz, és hagyjanak fel azzal, hogy elhitetik azt másokkal, és magukkal, ami rohadtul nem úgy van.

Ekkor viszont érkezik egy új osztálytárs, aki igazán felkavarja az egyébként sem nyugodt állóvizet.
Már a hülye is leveszi, hogy tetszik neki Kat, ahogy azt is, hogy ezt a csodálatos zöldszemű idegenünk nagyon nem preferálja. Úgyhogy az egyik átmegy jéghegybe, a másik fiú meg teljes sebességre kapcsol.
Bevallom, én se tudnék elsőre választani..mégis...azért...Daemon...*sóhajt*
Mivel Daemon nem az-az osztozkodós típus, folyamatosan megy a kakasviadal közte és az "új srác" között, Katie pedig igyekszik kibogozni az érzelmeit, eldönteni, hogy mégis mi vonzza jobban? A hétköznapi, vagy a földöntúli?

Szerintem egyértelmű a válasz.
A lány mégis sokáig rágódik.
Ráadásul anyja új hódolója se éppen a szíve csücske. És ez nem gyermeki hisztéria, egyszerűen rossz érzése van a férfival kapcsolatban.
A könyv első felét főleg az érzelmek teszik ki: vagy Katie agyal, vagy mi izgulunk, vagy egyszerűen feszült a hangulat. Olyan, mint a vihar előtti csend.
A fülszövegben a Védelmi Minisztériumra tett utalás se éppen megnyugtató, viszont aki még jobban zavart, az Blake. Egyszerűen érezhető, hogy titkol valami komoly dolgot...ráadásul elvette az oldalakat, amiket Daemon játsszva kitöltött volna (én pedig elolvadok).
Mikor Blake titkáról lehullott a lepel, a padlóig esett az állam, és utána se fogott el a nyugalom jóleső érzése, sőt!
Innentől beindul valami sokkal több, izgalmasabb, feszültebb láncreakció. Megtudjuk, hogy milyen következményei vannak a gyógyításnak Katy-re nézve, hogy mégis mivel járhat kettőjük számára a kötődés, ugyanakkor Dawson-ékről is kerülnek elő a részletek szép sorban.  A védelmisek pedig ott szaglásznak körülöttük.
Újra veszélyben vannak...a kérdés már csak annyi, hogy tudják-e kezelni a dolgokat, vagy elszabadul a pokol.
A könyv második felében teljesen belecsöppenünk az egy mondattal hamarabb említett pokolba: minden jön. Árulás, bizalmatlanság, kételyek, halál, későn elmondott információk...minden előkerül, mégse éreztem sok(k)nak, inkább emiatt nem is eresztette a regény. Odaszögezett a székhez, és nem engedett felállni.
Utána pedig már én voltam képtelen felállni.
Emlékszem, mikor még legelőször olvastam, az utolsó mondat után fél óráig csak tátogtam, mint egy néma hal, és nem akartam elhinni, hogy az a vége, ami.
Már pedig az.
A reakcióm pedig mit sem változott, hiába tudtam mi vár az utolsó oldalon.
Kegyetlen egy kötet lett. Kegyetlenül jó, még annak ellenére is, hogy Kat néha idegesítőbb volt, mint amit el tudtam viselni. De ezen az apróságon szemet hunyok, mert annyira nem bökte a csőröm, mint a legtöbb női főszereplő.
Daemon-, luxen -, fantasy - és romantika rajongók, nagyon ajánlom nektek ezt a regényt.