#ParaSzerda: Sztorik, amiket olvasnod kell

Sziasztok! 

Elérkezett a Szerda, így a szokásos Para sem maradhat el. 

Ezúttal Sztorikat hoztam nektek, amik nekem nagyon bejöttek, így remélhetőleg nektek is tetszeni fognak. 

Az asztalnál ültem, amikor az anyám zokogva belépett az ajtón. Leült az ágyra, és csak meredt maga elé hosszú-hosszú percekig.

“Anya?” – szóltam hozzá egy idő után.

Az asztalomhoz nézett elkerekedett szemekkel, majd a tanácstalan arcomra vetődött a tekintete. Hisztérikus sírásba kezdett és a nappaliba rohant. Hallottam, ahogy apámmal beszélgetnek, úgyhogy kisurrantam a szobámból, és hallgatózni kezdtem.

“Hidd el, már megint láttam. Még a nevemet is mondta.”

-----------------------------------------------------------------------------------

“Imádom az anyukámat, mindig hoz nekem szuper játékokat. A kedvencem az az új baba, amit most kaptam. Nagyon tetszik, főleg, hogy még mindig meleg.“

-----------------------------------------------------------------------------------
Ma temettem el életem szerelmét. Szomorúság járta át az egész testem, és majdnem sírni kezdtem, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Az ő tompa sikolya és kaparászása már így is megtette a magáét.

Legközelebb talán mélyebbre kell ásnom.
-----------------------------------------------------------------------------------

Azt sem tudom kik ezek az emberek és mit akarnak tőlem. Miért nem hagynak már békében meghalni? Emlékszem a családomra, a gyönyörű feleségemre és a két fiamra. Ezek sajnos már nem többek, mint távoli emlékek.

Jöttek ezek az emberek, kiszakítottak otthonról és bezártak ebbe a szobába. Könyörögtem nekik, hogy engedjenek ki erről a pokoli helyről, hogy végre újra hazatérhessek, hogy végre újra láthassam a családom. De nem, ezek a szívtelen rohadékok csak a fejüket rázzák, és közhelyeket puffogtatnak mielőtt egy újabb tűt szúrnának az karomba.

Sosem akarják elmondani, hogy mi folyik itt, csak egymással foglalkoznak. Bármit megadnék, hogy újra láthassam a feleségem, hogy egy utolsó csókot adhassak neki, mielőtt a mérgek, amit ezek a rohadékok pumpálnak belém bevégeznék a dolgukat.

És ez az öregasszony az ágyamnál a legrosszabb az egészben. Amikor magamból kitörve ordítva követelem, hogy mondja meg ki ő és mit akar tőlem, ő csak némán mered rám. És nem csinál mást, csak a májfoltoktól barna, ráncos kezeimet fogja, és csendben sírdogál.
-----------------------------------------------------------------------------------
Gondolkodás nélkül rászegeztem a fegyvert arra, aki megölte a feleségemet. Zokogott, mert tudta mi vár rá. Meghúztam a ravaszt.

Ha ellenkezni próbált volna, vagy magyarázkodni, talán élni hagytam volna. De ez nyilvánvalóan nem történt meg. Végülis, csak egy pár perce született.

-----------------------------------------------------------------------------------
John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerűen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is.

Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelőtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.

“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

“Az ágy. Alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye  egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.

-----------------------------------------------------------------------------------
Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna. És morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik. És erősödik.

Végül nem bírod. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód elől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és… gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel nyúlsz a telefonért… de a hangok abbamaradtak.  Mintha soha nem is lettek volna.

Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezed a telefonon, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek. Nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod… nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod.

Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölés és kaparászást hallottál… de az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód.

A karmolások az ajtón belül vannak