Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz


Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 
Önkénteskedtem, imádtam.


Szeretek magamra úgy gondolni, mint egy közvetlen és nyitott személyre, aki szívesen segít másokon. Azonban amióta eldöntöttem, majd szeptemberben el is kezdtem a Szociálpedagógia szakot, szó szerint szembejönnek velem a különböző lehetőségek.
Én pedig kivétel nélkül élek velük.

Az egyik ilyen lehetőség még nyáron adódott: adminisztrációs munkakörben besegíthettem a Koraszülöttekért Mentorházban.
Ehhez képest délelőtt épp egy baba-mama klub elejébe csöppentem, amihez gondolkodás nélkül csatlakoztam is, szerintem egész nap A nagy ho-ho-ho-horgász meg a Süssünk süssünk valamit volt a fülemben.  A foglalkozás végén az egyik kislány mindenféle zavar vagy szégyenérzet nélkül odajött hozzám, kért a kekszemből, aztán úgy döntött, körbetol a mentorházban. Nagyon jól érzés volt, hogy azonnal elfogadott.
Aztán persze besegítettem az adminisztrációban is, ha már hivatalosan azért mentem, és a következő négy órában elmerültem az Excel soraiban és oszlopaiban.

A nyár végén pedig részt vettem a Mentorház által szervezett zarándoklaton is, ott is megtaláltak maguknak a gyerekek. Egy három-négy kislány például a táv felénél felkéredzkedett az ölembe, úgyhogy taxiztattam egy darabon. De azért, amikor már elbóbiskolt, átvette tőlem az édesapja.

A másik lehetőség pedig a napokban jött velem szembe. A városom állatmenhelyén lehetőség van minden nap egy bizonyos időintervallumban kutyát sétáltatni. Több, mint 200 kutyának nyújt menedéket a hely, viszont sétáltató nagyon kevés van. Ne kérdezzétek miért. Talán az emberek túlságosan elkényelmesedtek, hogy kanapéharcosság helyett tegyenek valamit. Esetleg - és számomra ez az indok elfogadhatóbb -, nincs lelkierejük elmenni egy ilyen helyre.
Akárhogy is van, kevés az önkéntes.
Nekem pedig ma nagyon súgta egy belső hang, hogy menjek el, szóval így is tettem.

Odaérve kerestem egy dolgozót, hogy sétáltatni jöttem és szívesen kivinnék egy nyugodtabb habitusú kutyust. Aztán kicsit bátortalanul hozzátettem, hogy én már tulajdonképpen kinéztem Root a mai alkalomra, ha esetleg megoldható, hogy őt kapjam…
Minden kívánságom így teljesüljön!
Az első néhány percben elég megszeppent volt, noszogatni kellett, hogy igen, valóban sétálunk. A folyamatos dicsérgetésnek és a finom falatoknak köszönhetően szép lassan elkezdett feloldódni és inkább mellettem, mint mögöttem baktatott.
Roo az alapítványhoz kerülésekor (2019 októbere)

Kicsit több,mint fél órát sétáltunk, de ez idő alatt megmutatta, hogy áldott jó természete van, a nagybetűs ÁLOMKUTYA. Nyugodtan sétált, nem húzott. Nem ugatott akkor sem, ha a kerítés másik oldalán lévő kutya igen. Tulajdonképpen meg se rezzent, totálisan figyelmen kívül hagyta mit magyaráz neki egy kaukázusi juhász. Az se hozta ki a béketűréséből, hogy hangosan elhúzott mellettünk két kocsi is, sőt, a séta vége felé már lobogó fülekkel, vigyorogva futott is egy kicsit a kerekesszékem mellett.
Talán valami puli-tacsi (?) vér lehet benne, érdeklődve szimatolgatott, de nem szívesen maradt le. Egyébként pedig percek alatt megtanulta, hogy a juti falatért le kell ülni, a simiért pedig konkrétan dugta a pofiját a kezembe.
Roo gondos ápolásnak és szeretetnek
köszönhetően ma (2019 november)
UPDATE:
A poszt megszületése után rengeteg like és megosztás érkezett Roo bejegyzésére az Alapítvány oldalán, és hatalmas örömmel láttam, hogy 2019. 11.25-én ez a fekete szépség megtalálta az ő nagybetűs GAZDÁIT és hazatért, méghozzá a fővárosba.
Az örökbefogadója szerint a kutyus szuperül van, igazi haspók, az esőt viszont nem szereti. Autókázni és TV-t nézni, viszont annál inkább. Igazi imádni való egyéniség (aláírom!)
De beszéljenek a képek:
Gazdis!


Két teljesen különböző élmény, amik egy dologban egyeznek: valahogy többnek éreztem magamat utánuk. Úgy éreztem tettem valamit, még ha csak apróság is.
Nem utolsó sorban pedig, szuper élményekkel gazdagodtam.


Ti szoktatok önkénteskedni?
*Hikari

24 megjegyzés:

Németh Barby írta...

Azta!
Nagyon tetszett ez a személyes poszt, tényleg nagyon sok lelkierő kell egy ilyen helyre menni önkéntesnek, hiszen nekem már csak a poszt olvasása közben is összeszorult a szívem és legszívesebben mind 200 kutyát örökbe fogadnám most azonnal... De sajnos a mi kertünk már így is szűkös Paminak, a bolognese-tacsi keverékünknek és a 10 cicánknak... Örülök, hogy ennek a szépségnek is sikerült szerető gazdákat találni, nagyon remélem, hogy a többi is hasonló helyre kerül. :))

Nagyon jótét lélek vagy, hogy mindezt bevállalod, és ilyen nyitott szívvel állsz ezek elé a feladatok elé. Bárcsak több ilyen ember lenne a világon!
Nagyon szívesen olvasnék a többi élményedről is! Igazán megindító bejegyzés lett.:)

Millió puszi:
Barbi

Patti írta...

Úristen. Köszönöm, köszönöm, hogy megírtad. Akkor ezek szerint a legtöbb menhely keres ilyen sétáltatókat ugye? :) mert akkor szerintem én is körbenézek a környéken.
Szeretem, ha egy blog írója kicsit megosztja velünk az életét és tudjuk, hogy a könyvek mellett még mi érdekli.

K. A. Hikari írta...

Örül a kis szívem, hogy elnyerte a tetszésed a bejegyzés :) (Nagyon szerettem én is írni). Néha nekem se egyszerű eljönni, de hasonló helyzetben vagyok, mint te: már van egy kutyusom, ráadásul lakásban élünk, felelőtlenségnek (egyelőre kivitelezhetetlennek is) tartok befogadni még egy kutyust. Úgyhogy külön öröm, amikor látom, hogy valamelyik kutya gazdisodott.
Köszönöm a kedves szavakat, gondoltam rá, hogy posztsorozatot indítok, amiben bemutatom az adott héten sétáltatott védencet, de még gondolkodom a kivitelezésen, plusz nem tudom, lenne-e rá egyáltalán igény/jó ötlet-e ilyen posztokat is behozni a blogra. Te hogy gondolod?
Legyen szép hétvégéd :*

K. A. Hikari írta...

Mindenképp érdemes körbekérdezni. Nálunk sincs hangoztatva annyira pl. közösségi oldalon, hogy "Légy nálunk önkéntes!", ennek ellenére nagyon örülnek, amikor valaki rászánja erre a szabadidejét. Bár az egyik dolgozó mesélt olyat, hogy volt, aki kiment a menhelyre, lőtt egy selfiet, feltöltötte a közösségi médiába, hogy ő hol volt, aztán anélkül, hogy érdemben bármit tett volna, hazament... No comment. :/
Örülök, hogy tetszett a poszt, igyekszem személyes hangvételű bejegyzésekkel is színesíteni a blogot.
Legyen szép hétvégéd :*

Vfifi írta...

Hát ezek a sztorik nagyon édesek! 😍
Utolsó tanítási napon mi is az osztályommal elmentünk kuszikat sétáltatni, valamint vittünk tápokat, játékokat is. Megszakadt a szívem, amikor ott kellett hagynom a Picurom, akit sétáltattam, de a menhely Facebook oldalán láttam, hogy le van foglalva, szóval ő is hamarosan gazdis lesz! 🤩

K. A. Hikari írta...

Minden jó, ha a vége jó. Én is sétáltattam már úgy kutyust, hogy amikor visszaértem vele a menhelyre, akkor mondták, hogy gazdijelöltes, és hamarosan költözik Svájcba <3 (azóta már túl van rajta, az ünnepeket már családban töltötte)

Adry olvasósarka írta...

Nálunk Zegen is keresnek önkénteseket a menhelyre. Kell hozzá lelkierő (úgy gondolom) Örülök, hogy olvashattam ezt a bejegyzést!

Vfifi írta...

Hát ez nagyon aranyos! 😍

K. A. Hikari írta...

Kell bizony, egyáltalán nem egyszerű. Főleg otthagyni őket. :(
Köszönöm, hogy olvastál.

K. A. Hikari írta...

Scooter nagyon otthon érzi magát, most kaptam a képet :)
https://kepkuldes.com/image/hEIbJR

Lillsz írta...

Hihetetlen jó ember vagy, büszke lehetsz magadra!
Nagyon kedves és önzetlen dolog volt tőled, hogy segítettél, segítesz, bár több hasonló ember lenne a Földön! 🙏
A kutyus iszonyatosan aranyos, nekünk is van egy keverékünk. Szóba jött, hogy lehet örökbe fogadunk egy menhelyi kutyust is hozzá, ezzel segítve az egyik drágaságot és társaságot szerezve a Szuzinknak. :)

Lillsz

K. A. Hikari írta...

Köszönöm a kedves szavaidat, igazán jól esnek.
Leírhatatlanul hálásak és szeretetteljesek, így az örökbefogadás gondolatát támogatom, főleg, ha úgy érzed, mind időben, mind energiában belefér egy újabb négylábú az életedbe. Illetve, ha Szuzi is kijön a választott kutyussal. (Az se utolsó szempont ám :))

Névtelen írta...

Nagyon aranyos kis történetek. Olyan jó, hogy vannak még ilyen emberek, akik önzetlenül tudnak másokon segíteni. Öcsém néz engem mindig hülyének, ha valamiben nem csak a pénzt látom meg. Nálunk ugyan nincs menhely és anno én még pont nem estem bele a kötelező közmunkába, de a szakkollégiumunkkal az elnökségem alatt részt vettünk s 72 óra kompromisszumok nélkülön, amin én először gimnazistaként vettem részt. És olyan jó érzés ránézni az általunk festett korlátra.
Illetve ez nem is annyira önkéntesség, de elhatároztam, hogy bővítem a könyvtárunk idegen nyelvű részét, amikor csak tehetem. Ez inkább önzetlenség, de ettől én még olyan boldognak érzem magam.
Egy kicsit elkalandoztam, de remélem nem baj :'D annyi mindent felidézett bennem a bejegyzésed :)

K. A. Hikari írta...

Dehogy baj, akkor jó egy poszt, ha másokban is gondolatokat ébreszt. Szerintem embere válogatja, hogy kiben mennyi önzetlenség, segíteni akarás van, szóval öcséd is érthető.
Erről a könyvtárbővítési projectről mesélnél? Rám mindig furcsán néztek a megyeiben, ha könyvet akartam vinni, hogy hoztam a könyvtárnak :D

Névtelen írta...

Hát legyen :)
Tudni kell, hogy nemigen járok könyvtárba. Otthon elég kicsi a felhozatal, a második otthonomban (Sopronban, ahol eddig életem felében tanultam) pedig sosem éreztem elég elhatározást. Talán azért se, mert nem szeretek időre olvasni. Meg mindig az adott hangulatomhoz választom az olvasmányomat.
Naszóval... 2019 szeptemberében megláttam, hogy a könyvtár könyv-csere berét hirdet. Gondoltam, milyen jó ötlet, hiszen van pár olyan könyvem, amit szívesen elcserélnék másra. Vagy mert nem tetszettek vagy mert tudtam, hogy sosem fogom elolvasni. Össze is pakoltam egy adag ilyen regényt, de aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha németeket is vinnék. Próba cseresznye, hátha lehetséges.
Odaérve prezentáltam a hozott könyveket, mindegyiknek nagyon örültek, hisz kifogástalan állapotban voltak (nem vagyok én könyvbarbár). Aztán előkerült a kupac aljáról a két német nyelvű könyv, mondván ezt is a cserére hoztam. A hölgy nagyon kedvesen azt mondta, hogy rendben, de ő ezt inkább felveszi a könyvtár adatbázisába. Ekkor kezdtünk el beszélgetni arról, hogy milyen kevés lehetőségük van a könyvtáraknak arra, hogy idegen nyelvű könyveket vegyenek. Nagyrészt teljes áron jutnak csak sajnos hozzá, így nincs is sok lehetőségük újakat beszerezni. Így leginkább adományokból tartják fenn az idegen nyelvű állományt. Ekkor villant be nálam valami. Hogy nem tudnak venni? Én sem mindig, de valahogy mindig megoldom, hogy idegen nyelven olvassak.
Minden évben ősszel van Győrben az őgy nevezett Könyvszalon, ami olyasmi mint a könyvhét vagy a könyvfesztivál csak jóval kisebb volumenben. Különlegessége, hogy meghívják kiállítóként a testvérvárosokat is, akik a könyvtáruk "leselejtezett" páldányaival jönnek. A németek mindig óriási könyves kartonokkal érkeznek, és megannyi kincset találtam már ott (Outlander 1-5, Az időutazó felesége, Egy boltkóros naplója stb.). Ezek mellett rengeteg ifjúsági regényt is hoznak, amikből rendesen be is táraztam otthon. Viszont tudtam, hogy olyanokat is hozok mindig el, amiket én nem biztos, hogy el fogok valaha is olvasni. És könyvgyűjtögetőként óriási szám az, hogy elhatároztam, ezeket odaadom a könyvtárnak, mert biztos van olyan ember, aki szívesen elolvassa ezeket. Idén egyébként már magamnak nem is találtam, de a könyvtárnak 4 könyvet is hoztam.
Szóval ez lenne az én kis apró jótéteményem, amit a jövőben is folytatni szeretnék. Mert szeretek örömet okozni másoknak, ha már megtehetem. :)

K. A. Hikari írta...

Köszönöm, hogy ezt elmesélted, igazán jó volt erről olvasni. Szerintem nagyon jó, hogy rájöttél, így tudsz segíteni a könyvtárnak, hiszen amit leadsz állományba, azt lehet sok más könyvszerető is olvassa + ha úgy alakul, te is bármikor elmehetsz (ha esetleg idővel mégis megjön az elhatározásod hozzá :)). Kívánom, hogy a jó cselekedeted legyen hagyomány! Sok remek könyvet még mind számodra, mind pedig adománycélra. <3

Flora_the_Sweaterist írta...

Borzasztó, hogy mennyi álomkutyát visznek ki a menhelyekre, és olyan jó volt Roo happy endjéről olvasni. A menhelyi kutyák rengeteg szeretetet tudnak adni, és - bár nyilván ott motoszkál bennem a sorsuk miatt érzett szomorúság, ha kint vagyok velük - olyan boldoggá tudják tenni az embert. Az pedig leírhatatlan öröm, amikor egy kutyus, akivel foglalkoztál, otthonra talál <3
Olyan jó lenne, ha azok, akik nem tarthatnak kutyát, de szeretnének, kimennének sétáltatni, amikor tehetik. A kutyák hálásak lennének érte, és az embereknek is jót tenne. Mindenki csak nyerne vele :)

K. A. Hikari írta...

Roonak azóta insta oldala is van kicsiroo néven :D Szemmel láthatóan kivirult a kutyus.
Egyetértek veled, jó lenne, ha több ember sétáltatna. Csak tudod, ahhoz fel kell kelni a kanapéról, felöltözni és megmozdulni. Az már sajnos "kihívás" :/

Zsebi írta...

Wow, feldobta a napom, hogy Roo igazi happy endet kapott végre! :) Köszönöm, hogy olvashattam az élményeidet! <3

K. A. Hikari írta...

Én is mindig felvirulok, amikor látok képeket róla (instán követem kicsiroo néven :)) Olyan jó ilyen boldognak látni.
Gondolkodtam azon, hogy rendszeressé teszem az ilyen típusú bejegyzéseket, csak nem tudom, lenne-e rá igény/jó ötlet-e elvinni ilyen irányba.

Sarah írta...

Nagyon jó téma, örülök neki, hogy így összeszedted a gondolataidat az önkéntességgel kapcsolatban. :)
Anno én is besegítettem néhány alkalommal a menhelyen, imádtam csinálni! Rengeteg csodálatos kutyust vittem sétáltatni. A legjobban egy husky keverékre emlékszem, aki külsőre egy beazonosíthatatlan fajtájú keveréknek nézett ki, de a szeme világító kék volt - azonnal beleszerettem. Viszont időközben annyira felkapott lett a menhely, hogy a legutolsó alkalommal, amikor odamentem, nem is jutott nekem kutya. :D

K. A. Hikari írta...

Így már én is jártam. Decemberben volt az Állatok karácsonya, konkrétan akkora tömeggel, hogy húsz perc után meguntam a fagyoskodást, és inkább hazajöttem. Csak azért elszomorít, hogy egyébként egy "normális" hétvégén meg alig lézeng arra valaki. :(

Niitaa írta...

Ezek azok a témák, amik mindig jó, ha előkerülnek, legyen szó blogger felületen, vagy más médiai egységen. Fontos az önzetlen viselkedés, azon dolgok, amik számunkra lehet, hogy mindössze egy kis odafigyelést és időt igényelnek, de másnak egy világot váltanak meg. Mint például Roo-nak is. Biztos vagyok benne, hogy nélküled nem találta volna meg az álomgazdáit. Ez a te érdemed is, mert visszaadtad a kis hitét. ♥

K. A. Hikari írta...

Plusz minden változás egy kis lépessel kezdődik, és talán a bejegyzés hatására mások is elmennek majd egy menhelyre például sétáltatónak. :)
Roo azóta éli a boldog gazdis kutyusok gondtalan világát <3

Üzemeltető: Blogger.