Novellazzunk: Őszi szerelemburokban
Kiengedem a kutyát a hátsó ülésről ahogy megérkezünk.
Boldogan ugrik rá a színes levéltakaróra, úgy jár a farka mint a mottolla.
- Mehetsz! - csatolom le a pórázt, mire csak egy nekilendülő fekete foltot látok. A hátamra veszem a gitárom aztán elindulok én is. - Démon, erre. - füttyentek, nem kéne világgá szaladjon, mert ott tuti herélés lesz.
Kiherél a barátnőm, hogy elvesztettem a dándogját.
Kerülgetem az előző esti esőből maradt pocsolyákat, miközben teleszívom a tüdőm friss őszi levegővel.
Az erdő csendje valamiért mindig kitisztitja a fejemet, erre pedig most igazán nagy szükségem van.
Furcsa ürességérzet tombol bennrm már órák óta, ami most érte el a kritikus "csinálnom-kell-valamit-vagy-megőrülök" szintet.
Úgyhogy kihoztam sétálni a kutyát.
Valamilyen madár énekel a fejem fölött, de nem tudnám megmondani milyen.
Ropognak a vörös-barna-narancssárga levelek a talpam alatt, felkavarja őket a csipős őszi szél. Mélyebben a dzsekim zsebèbe temetem az öklömet, hogy ne nyúljak egy ábrándkép felé.
Furcsa ez élet. Színkavalkádba öltözteti a haldokló természetet.
Bár lehet, csak én keresek megint mindenben megszállottan értelmet. Nem vagyok normális.
Be kéne kussolnom, lélegeznem és ennyi. Nem nehéz.
De az agyam attól még jár, és nem tudom leállítani.
Egyedül, nèlküle ez sose ment.
Pedig meg kéne tanulnom.
Mint a helyzetem mutatja, nem lehet örökké itt és hozhat megnyugvást.
Ez rosszabb, mint a tinédzserkori piálásaim.
Mert ő nagyobb békét ad, mint bármennyi alkohol, a jóhoz pedig hamar hozzászokik az ember.
Jobbra fordulok, így a fák közül hamarosan kijutok egy nagyobb, üres tisztásra.
A kutya a lábamhoz fekszik, amint leülök az egyetlen rozoga padra és előveszem a gitárom.
Dalt írni képtelenség kurvaanyázó szomszédok mellett.
Megpengetek próbaképpen néha magányos akkordot, amíg rátalalok arra, amit elképzeltem.
- "Haldokló természet/Haldoklom én is/Ihletem nincs nélküled/Feladja a szív is./Értelmet keresek/Értelmetlenül/A fontos elveszett/Túl mélyre merül/ Te és a zene/Nekem terápia/Mindkettő kellene/Hogy legyen harmónia/Ha csak zenélek/De nem lehetsz velem/Félbéke lelkemnek/Életem gyötrelem.
Abbahagyok mindent és hátrahajtom a fejemet. Szürke felhők takarják az eget, lóg az eső lába.
- Menjünk haza, Démon! - teszem el a hangszert, felállok és elindulok. A kutya ott van a sarkamban, úgy látszik kihongálta már magát. Megvakargatom a füle tövét, és eszembejut hogy választottuk ki két évvel ezelőtt közösen. Elmosolyodok az emlékre. Nagy gyerek és egyértelműen jobban szereti a páromat, mint engem.
Gyorsabban érünk vissza a kocsihoz, mint gondoltam. Elég kinyitnom az ajtót, az úri kutya máris beugrik a helyére.
Amint én is becsúszok a kormány mögé, látom, hogy világot a telefonom.
Új üzenet: "Szeretlek. - random -" Lehunyom a szememet, és tudom, hogy átkozott idióta vigyorom van. Mindig érzi valahogy, mikor és mit kell írjon.
Büdös lehellet csapja meg az orrom, mire kinyitom a szemem. Démon liheg rám a két ülés közül.
- Baszod, mit ettél, tetemet? Ne lihegj már a képembe. - tolom el a fejét, aztán sebességbe teszem a kocsit. Irány haza.
Valami azt súgja, hogy nem fogom üresen találni a lakást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése