Baráth Viktória: Első tánc {+ Interjú}

„Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában.”

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 422
Fülszöveg:
Meddig ​érdemes küzdeni egy férfi szerelméért? És az álmaidért?

Zoey álma, hogy musicalszínésznő lehessen, ennek az álomnak azonban határt szabnak a gátlásai. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, a 21. születésnapján Párizsba utazik egyedül, ahol szenvedélyes szerelemre lobban a skót származású Owennel, aki a fiatal lány számára a tökéletes férfi – egy apró szépséghibával: a 35 éves Owennek ugyanis van egy titka.
Később felbukkan a színen egy másik férfi is, aki pont azt a biztonságot tudná nyújtani Zoey-nak, amit Owentől sosem kaphat meg.
Zoey válaszút elé kerül: vajon a szenvedélyes szerelmet választja, vagy a biztonságos és kiszámítható életet, netán saját lábára áll, és elindul az álmai megvalósításának útján?
Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? A nagy korkülönbség ellenére kialakulhat-e életre szóló szerelem két ember között? Te mit tennél meg az álmaidért?
Baráth Viktória első regénye az álmok valóra váltásáról, a leküzdendő akadályokról, és a saját határaink átlépéséről szól.
Egy történet szívvel-lélekkel.

Mielőtt bármibe is belekezdenék, hálásan köszönöm az írónőnek és a kiadónak, hogy recenziót küldtek nekem a regényből.
Annyira jól illik a polcomra, öröm ránézni.

A történet elején megismerünk egy fiatal lányt, aki épp egy repülőn ül, és éppen Párizsba tart. Irtóra tart az egésztől, de a mellé vetődő skót útitárs nem csupán a repülést teszi kellemes élménnyé, hanem a francia fővárosban való tartózkodást is.
Csak ugye, egyszer minden véget ér, a nyaralással végével pedig ők is elválnak.
Ám  a sors meglepő módon képes szőni az emberi sorsok szálait, és amit mi pontnak hiszünk, az általában vessző.
A kérdés már csak annyi, hogy mi képesek vagyunk-e élni a felajánlott folytatás lehetőségével.

Egy vallomással folytatnám a bejegyzést: én ezt a regényt már tavaly évvégén egyszer elkezdtem.
Csakhogy egyszerűen nem csúszott, nyögvenyelősen haladtam, nem élveztem.
Bármennyi is utálok félretenni könyvet, ezzel megtettem.
És visszagondolva azt hiszem, jól tettem, akkor egyszerűen rosszkor került a kezembe, most viszont három nap alatt elolvastam.
Érezhető a különbség azt hiszem.

Igen, erről a regényről határozottan elmondható, hogy nagyon nem mindegy, mikor olvassa az ember.
Legalább is nekem nem volt.
Furcsa, mert irtóra örültem neki, amikor túl voltam hetven oldalon – tudniillik tavaly itt akadtam meg – és továbbra is érdekelt, mi lesz a hősnőnkkel.
Vigyorogtam, hogy ez az, a holtpont túllépve, innentől biztos, hogy csak felfelé fog menni a tetszési index, falni fogom, majd később nagyon szeretni ezt a könyvet.
Így is lett, meg nem is.
Haladtam a regénnyel szépen ügyesen, mert olyan a stílusa, hogy nem lehet egykönnyen letenni, ha az embernek van ideje olvasni.
Viszont a tetszési indexem gyászosan zuhanni kezdett ahogy haladtam a könyvel.
Az írónő behozott egy olyan szálat, ami – ahogy olvastam – elég sok embernél kiverte a biztosítékot, de ezzel még nem is lett volna bajom, végül is felnőtt emberek.

Nem…amitől nagyon hamar falra másztam az a szerelmi háromszög. Egyszerűen úgy megkavarodtak a szálak, annyi minden történt viszonylag rövid időn belül, hogy még a drága főszereplőnk se tudott mit kezdeni, szóval inkább belemenekült egy szerelmi háromszögbe.
Ami az idegeimre ment.
Ami miatt legszívesebben lekevertem volna a csajnak pár pofont.
Bár, meglehet, hogy velem van a baj, a való életben is idegesítenek a döntésképtelen emberek. Ha nem kell egyik, se a másik igazán, akkor maradj egyedül. Az is egy döntés, szerintem.

A történet egy művészeti suliban játszódik, de ebből a részéből legnagyobb bánatomra nem sokat kaptunk. Persze, nem – feltétlen – iskolai életes regénynek tervezte a könyvet az írónő, de azért örült volna a kis szívem, ha például a próbák jobban le vannak írva, hogy el tudjam képzelni mi is zajlik az adott pillanatban.
Amit viszont megtudtam: a tequilla átkozott jól megalapozza az ember hangulatát egy buliban és szépen el is tünteti a gátlásokat. Komolyan, elgondolkodtam rajta, hogyha nagykorú leszek veszek egy üveggel, és kipróbálom ezt a csodaitalt.

Kicsit bővebben a szereplőkről, ha már itt szidom őket mint a bokrot.
Kaptunk egy viszonylag életképes szereplőt Zoey személyében, aki egy idő után elvesztette a józan ítélőképességét, mert nem tudod dönteni fehér és fekete vagyis szív és ész dolgokat.
Oké, nem egyszerű, én ezt megértem, aláírom, tolerálom ésatöbbi ésatöbbi.
De néha akkor is sok volt szerencsés főhősünk.
Owent az első két fejezetben tök szimpatikusnak találtam, ő volt az első vörös hajú szereplő, akire nem húztam a szám, hogy „te jó ég, vörös…”. Aztán lett egy pártfordulat, amit olvasni nemes egyszerűséggel megírtam az írónőnek, hogy akkor én most gondolatban megfojtottam a karakterét, ezer bocsánat érte.
Egyébként innen kezdtem egyre kevésbé szeretni a könyvet is.
Ott van Sean, akit végig kedveltem, pedig ő se makulátlan szereplő, de valahogy még mindig jobb, mint Owen. Figyelmes, kedves, uriember.
Bár az én kedvencem egyértelműen Jackson karaktere lett, nagyon bántam, hogy viszonylag keveset szerepelt. Bár, amikor ott volt, annak jelentősége volt, ez tény.
Amy egy jó fej energiabomba volt a csapatban, megszínesítette a történetet. Még a folyamatosan kérdésein is jókat mosolyogtam.

Azt hiszem, haragszom magamra. Haragszom, amiért nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, amiért belekötöttem olyan dologba, ami igazából a történet vázát adja.
Mégis úgy gondolom, hogy a jó értékelés őszinte, és bármennyire jóban vagyok az írónővel, nem fogok dicshimnuszokat zengeni, mert egyszerűen nem érte el nálam ezt a szintet.
Tetszett? Összességében igen.
Hibátlan? Nincs tökéletes regény, első könyvnek pedig egyáltalán nem rossz.
Élveztem olvasni? Voltak részek, amiket nagyon szerettem, míg másokat egész egyszerűen átugrottam volna, de olvasó ember nem tesz ilyet.
Elolvasom a folytatást, ha lesz? Még szép. A hősnő az utolsó két oldalon megfogalmazta azt, amire egész regény alatt vártam.
Szóval igen, a hibái ellenére is örültem, hogy elolvashattam, és megismerhettem Zoey történetét.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Baráth Viktóriával -

Hikari: Mikor és mièrt kezdtél el irni?
Baráth Viktória: Nagyjából négy és fél éve kezdtem el írni. Nem az volt a szándékom, hogy könyvet írjak, csak nem akartam veszni hagyni azt a sok történetet, ami a fejemben kavargott. Túlságosan is a szívemhez nőttek a kitalált karakterek és a sorsuk.

H.: Németországban élsz, a kiadó viszont itthon van. Hogy oldjátok meg a könyvvel kapcsolatos kérdéseket? Mennyire nehezíti meg a távolság a közös munkát.
B. V.: Szerencsére manapság ez már nem okoz gondot. Kiválóan tudunk kommunikálni emailben, telefonon, bármilyen online felületen, így a közös munkát ez csak némileg befolyásolja. Valószínűleg könnyebb lenne személyesen, de így is mindenre találunk megoldást.

H.: Azt olvastam, hogy több kéziratod is van. Van oka, amiért az első tánc került kiadásra?
B. V.: Igen, ez volt az első elkészült történetem, és talán ez áll a legközelebb a szívemhez. Azóta sokat fejlődtem és tanultam, de Zoey és a többi szereplő sorsa a mai napig foglalkoztat.

H.: Milyen számodra az ideális körülmény az íráshoz?

B. V.: Teljes csendre és nyugalomra van szükségem, különben nem tudok koncentrálni, főleg, ha fáradt vagyok. A kanapén ülve, ölemben a laptoppal, és finom, meleg kávéval az oldalamon, órákon keresztül képes vagyok ütni a billentyűket. Minden álmom az, hogy egy csendes kis tengerparti vagy erdei házban élhessek, ahol a hatalmas ablak előtt ülve, a fákat vagy a tengert kémlelve írhassak.

H.:A regényed főhőse számára minden egy párizsi úttal kezdődik. Jártál már a francia fővárosban? Van olyan város, ahová mindenképp el akarnál jutni?
B. V.: Igen, egyszer jártam már, de még régen, ezért mindenképp szeretnék visszamenni. A könyvben is felhasználtam néhány gondolatot és emléket a párizsi utamról.
Sok olyan város van, ahogy szeretnék eljutni, most éppen Edinburgh a fő cél. Aki olvasta a könyvet, tudja, hogy miért. J

H.: Zoey elég bátortalan az elején aztán egyre jobban kinyílik. Hasonlít rád ebben vagy bármi másban?
B. V.: Zoey nagyon sokban hasonlít rám. Mivel ő volt az első megalkotott karakterem, azért sok tulajdonságomat ültettem át bele. Úgy érzem, ő ugyanazt az utat járja be az álmai megvalósítása felé, amit én is.

H: Bevallom, én kicsit hiányoltam, hogy például a táncpróbák, az órák jobban ki legyenek fejtve. Te szeretsz táncolni vagy énekelni?
B. V.: Mivel nagyon hosszú volt az elkészült kézirat, ezért sajnos meg kellett jócskán csonkítani, és ezek a részek is kivágásra kerültek.
Régebben táncoltam, de egy bizonyos ok miatt abbahagytam, amit a mai napig bánok. Az énekléssel pedig csak az itthoni szomszédokat szórakoztatom.

H.: Tudom, ez gonosz kérdés lesz de: Owent, Seant vagy Jacksont választanád magadnak?
B. V.: Haha :D Nem, nem gonosz, sosem titkolom, hogy kihez húz a szívem. Mivel én kicsit jobban ismerem a karaktereket, ráadásul tudom, hogy mi fog történni a folytatásban, ezért a válaszom egyértelműen Owen, minden hibája ellenére. Tudom, hogy ő nem rossz ember, csak az élet megviselte, és nem túl szép lépésekre kényszerítette.

H.: A döntéseidben az eszedre vagy a szívedre hallgatsz?

B. V.: Az elmúlt időben én is, mint ahogy Zoey is, sokat változtam. Igyekszem minden egyes problémát jól átrágni, hogy a végén olyan megoldást találjak, amivel a szívem és az eszem is elégedett lehet.

H.: Elárulhatsz már valamit a folytatásról?
B. V.: A Facebook oldalam jegyzeteinél található egy rövid kis részlet, amiből sok minden kiderül. De annyit még elárulhatok, hogy jó pár szereplő visszatér, hogy továbbra is segítsék, illetve nehezítsék Zoey életét.