Szabad lettem veletek, én már könnyen szeretek

Sziasztok!
Vannak események, amelyek csak egyszer történnek az életben, és épp ezért még többet jelentenek, még emlékezetesebbé válnak az ember számára.
Nekem több ilyen élményben is részem volt a héten, fényképes élménybeszámoló következik. Előrebocsájtom, hogy hosszú lesz.

2017. október 13. péntek.
Szalagavatóm volt. Oké, ez így leírva túl rövid leegyszerűsített, de a lényeg ez.
Igazából pedig ezt megelőzte egy bő hónapos készülődés, és másfél hetes tömény stressz/ideg/feszkó.
Mindenkitől azt hallottam, hogy a szalagavató mekkora nagy dolog, mennyire maradandó lesz, stb. stb.
Én pedig furcsa mód, alig vártam, hogy vége legyen, és túllegyünk az egész haccacárén.
Igazából szép volt, jó volt, „szalagot csak végzős visel”, szóval azért élményként és emlékként könyveltem el magamban, de bevallom: a másnapot sokkal jobban vártam, sokkal jobban izgultam miatta.
Képekben:

2017. október 14. szombat.
Még ki se pihentem, hogy szalagot tűztek a szívem fölé, szóval lehet ez is annak az oka, hogy én nem sokat aludtam éjszaka.
Konkrétan hajnali fél egykor sikerült végre az álommanónak elcsábítani, ami nem volt éppen nyerő dolog, mert szombaton ugyanúgy korán kelés volt.
 

Ugyanis reggel indultunk Budapestre, a Spar maratonra, ami életem első versenye is volt. Úgy voltam vele, hogy majd alszok a kocsiban, ez az, ami nem jött össze: olyan mértékben be voltam zsongva, hogy ilyen fotózgattam a tájat a kocsiból, minthogy aludjak.

11-re illendő volt megérkezni az 56-osok terére, hiszen mint friss Suhanj! tagok, szükségesnek éreztem, hogy A) rajta legyek a csapatfotón, B) ne maradjak le az eligazitásról.

Igazából enyhe izgalommal mentem oda a sátorhoz, mert ha lehet, akkor kerülöm a többi roki társaságát. Hiába, egész életemben kétlábonjárók közt voltam, és a Pető Intézet se adott éppen pozitív emlékeket, de a Suhanj! sátornál az első percben jól éreztem magam. Nagyon jól összefoglalja az alapítvány lényegét ez a dal. Tessék meghallgatni A cikk címét is innen loptam :)
Féltem, hogy kilógok az egyébként összeszokott, és egymást ismerő csapatból, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem volt ilyen, sőt… Az első perctől kezdve jól éreztem magam, és hamar megtaláltam az egyik taggal, Lacival a közös hangot. Miközben én itt posztot írok, ő éppen handbike-kal fogja  teljesíti a maratont, az-az 42 kilométert. Hajrá Laci, hajrá Suhanj!

Egytől háromig viszont szabad voltam, úgyhogy írtam Ashnek, hogy kérve kérem, csekkolja már le, hogy az 56-osoktól melyik busz megy a tértől az Arénáig.
Anya barátnőjével is találkoztunk, így hárman indultunk az Arénába.
Szerencsére sikerült jól összehangolódnunk, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, így Ashley utánam pár perccel futott be.
Nagyon örültem, hogy sikerült találkoznunk még ha csak egy órácskára is. Jól jött, legalább addig se azon agyaltam, hogy „Te jó ég, mindjárt verseny”.
Ha már Pesten jártam, akkor két másik találkozót se hagytam ki. Az egyik Julia Lewis Thomson írónővel történt, aki hozott Ash-nek egy dedikált Többek szerintet, én pedig kaptam tőle két puszit, meg egy jó nagy drukkot.
Nagyon örültem annak, hogy Róbert Katalinnal, négy kötetes magyar írónővel is sikerült találkoznom. Megjelenés után két nappal már a kezemben is volt a legújabb regénye, most pedig kifejezetten ereklye a polcomon: az első Szelidits meg! dedikálás és rókarajz az én könyvembe került.

Ezután rohantunk vissza az 56-osok terére, mert még össze kellett szerelni a handbike-ot és be kellett állni a rajtvonalhoz.
Amikor több ezer ember ott mászkál, ezt egyszerűbb mondani, mint megtenni. Úgyhogy inkább hamarabb legyek ott és várjak a rajtra, mint fordítva.
Mint megtanultam, a megfelelő bemelegítés legalább olyan fontos, mint a megfelelő lélegzetvétel.
Úgyhogy jól jött az a negyedórás átmozgatás, ami megelőzte a versenyt.

Aztán elrajtoltunk. Több ezren voltunk, a mellettem lévő apuka speciális futóbabakocsival indult a kislányával.
Annyi ember volt körülöttem, hogy attól féltem, valakit lazán elütök, de szerencsémre anya mint a guidom végigkísért, így mire kicsit szétvált a mezőny, én is fel tudtam venni egy ritmust.
Azt hiszem a versenyeknek ez ugyanúgy előnye, mint a hátránya: hiába tudtam, hogy nem kéne nagyon ráhúzni az elején, inkább lassan, mamókásan haladni, amikor megy, és visz a tömeg, akkor ez hamar dugába dől.

Nagyon sokat számít az, amikor folyamatosan jönnek a bíztatások, versenytársaktól és szurkolóktól egyaránt. Három kilométer előtt nem sokkal mondta valaki, hogy „Tudom, hogy van még bennetek erő, bírjátok még.” Úgy éreztem, ez a lehető legjobbkor jött.  De folyamatosan kaptam a „Hajrá, Suhanj!” bíztatást, ami folyamatosan buzdított, és vitt tovább a lendület.
Két kilométer környékén csatlakozott hozzánk egy fiatal lány, Noémi akinek itt is nagyon szépen köszönöm, amiért felvette a tempómat, és mindig mondta, ha gödör van, vagy valamerre kanyarodni kell.
Biztonságosabb volt így, hiszen anya nézte az előttem lévő szakaszt, a Noémi pedig segített az irányokba, vagy a nehezebb szakaszokon megadta a szükséges löketet.

 Minden bíztatásnak és segítségnek hála, egyéni csúcsot állítottam fel a tegnapi versenyen: 35 perc alatt tekertem le az 5 kilométeres távot. Ez azért is egyéni büszkeség, mert eddig edzésen ezt a távot, 50 perc alatt nem tudtam teljesíteni.

Mivel a saját szakaszomon egyedül voltam handbike-os, így meg is nyertem. A Riska ajándékcsomagot és a kupát mellé pedig az egyik Spartathlon adta át.

Ezután már nem volt semmi szükséges történés, indultunk haza, hiszen nekem még három óra út várt ránk.
Csodás naplementét láttam hazafelé. 

Rettentően elfáradtam, még mindig fáj a térdem, és kissé a hátam is, hiszen mozgalmas két nap van mögöttem.
De még mindig dolgozik bennem a büszkeség, és az öröm, hiszen nagy élmény volt számomra ez az „elsők hétvégéje”
Az biztos, hogy nem ez volt az utolsó versenyem, de a következőt áprilisnál hamarabb nem tervezem bevállalni.


Ha hiszek önmagamban, bármire képes vagyok. 
Mielőtt befejezném, még szeretném megköszönni minden embernek, hogy itt vagytok az életemben.
Főleg anyának, és a legjobb barátnőmnek.
Ha ti nem lennétek velem, én nem lennék itt most. Ez biztos.


Igen, mozgássérült/kerekesszékes/roki/sérült/ ülve haladó vagyok.
De ez nem betegség. Csak egy állapot.
Amiből napról-napra igyekszem kihozni a legtöbbet.