Colleen Hoover: Egy nap talán (Egy nap talán 1.)

„Hiszem, hogy az életben találkozunk néha olyanokkal, akiknek a lelke teljesen kompatibilis a miénkkel. Egyesek lelki társaknak nevezik őket, míg mások igaz szerelemnek.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 390
Fülszöveg:
A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.
Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.
Az Egy nap talán egy szenvedélyes történet barátságról, megcsalásról és szerelemről, ami az első oldaltól kezdve beszippantja az olvasót Sydney izgalmakkal teli világába.


Colleen Hoover neve már eszméletlen sokszor szembejött velem. Vélemények, idézetek, új megjelenések.
Én eddig mégis elkerültem. Illetve nem elkerültem, de valamiért nem volt indíttatásom olvasni az írónőtől.
Aztán megjelent az Egy nap talán. Én pedig hirtelen olvasni akartam a könyvet, ok nélkül nem imádja a barátaim nagyrésze.

Főhősnőnk Sidney a körülmények szerencsétlen alakulásának „köszönhetően” arra kényszerül, hogy otthagyja az addigi lakását, és a szembeszomszédjához költözzön.
Átmeneti megoldásnak tervezi, de sokkal hosszabb ideig marad ott, mint tervezi.
És ami csupán egy al és főbérlő kapcsolatként indul, az barátsággá válik, és amikor rájönnek, hogy a zene mindkettőjük számára milyen sokat jelent...akkor valami sokkal csodálatosabb kezd kialakulni.

Éreztétek már azt, hogy még el sem kezdtetek egy adott könyvet, de elég ránéznetek, és máris imádjátok, és totálisan szerelmesek vagytok az egész történetbe?
Így jártam én ezzel a Coho regénnyel.
Mintha csak sugallta volna, hogy már pedig olvassam és szeressem. Nem vártam semmit, nem voltak tippjeim, mit akarok.
Csak tudni akartam, miben rejlik az írónő varázsa, ami miatt mindenki imádja legalább egy történetét.
„A szavak nem mindig képesek elvégezni azt a munkát, amelyre szükségünk van. Zene kell ott, ahol a szavak kudarcot vallanak.” mondta Patrick James Rothfuss. Minél többször olvasom el ezeket a szavakat, annál inkább igaznak érzem a könyvre nézve. Miért nem jutott nekem is ilyen szép gondolat?
Tulajdonképpen csodálom, hogy egyáltalán képes vagyok erről a könyvről értelmes mondatokat írni, majd annyi érzés van bennem, hogy be se tudom azonosítani mindet.
Az elején imádtam, a közepén nagyon szerettem, a végén is nagyon szerettem.
Néha úgy érzem szükségem van az ilyen könyvekre, hogy újra reménykedni kezdjek az ilyen valószínűtlenül csodálatos szerelmekben.
Az eszem tudja, hogy úgy ahogy van fikció, és az, hogy megvalósuljon, az esély egy az egymilliárdhoz, de azért na.
Jó egy kicsit szerelmesnek lenni egy történetbe.

Még akkor is, ha Sidney sírása egy idő után zavart. Még akkor is, ha Ridge-ért és Maggie-ért majd megszakadt a szívem. Még akkor is, ha Warren-t szívesen élővé tettem volna. Még akkor is, ha Hunter és Tori karaktereit ahogy lehetett, elfelejtettem az agyammal.
Sidney-ben nincs semmi extra. Komolyan, tucathősnő. Ezt már onnan is tudom, hogy az agyamra ment az önsajnálata meg a sírása. Bár, volt benne valami normális és emberi mert nem akartam még ennek sem kihajítani az emeletről, és azt se képzeltem el, ahogy kitöri a nyakát. Ilyet az olvasó nem tesz egy romantikus történet női főszereplőjével.

Ellenben ott van Ridge, akiből nem kaphattam eleget. Minden fejezetben imádtam, mindig többet és többet akartam megtudni róla, ismerni akartam a gondolatait, az érzéseit. Ha van karakter, aki megérdemli azt, hogy éljen, az ő lenne. És akármilyen szemétül is hangzik, jó lenne, ha az akadályai megmaradnának. Azok teszik őt azzá, aki. Meg persze a zene. Néha úgy éreztem olvasás közben, hogy ő maga a dallam.
Maggie-t sokáig nem tudtam hová rakni. Nem zavart igazán sok vizet, így nem is szerettem és nem is utáltam túlságosan. Aztán róla is kiderült egy fontos dolog, és onnantól pozitív irányba billent a mérlege. Becsülni kezdtem az erejét, a nyugalmát és azt a mérhetetlen szeretetet, ami Ridge iránt érzett.
Akármilyen furcsa, nekem pont ez a hármas vont le az olvasási élményből. Komolyan kérdem: miért, MIÉRT kellett bele szerelmi háromszög? Annyira de annyira jó lett volna enélkül…de így: az imádás kategória lecsúszott csupán nagyon tetszettbe.
Sajnáltam. Sajnálom még most, két órával a befejezés után is.
Említettem, hogy Warrent hamar megkedveltem. Igaz barát, aki nem folyik bele a dolgokba feleslegesen, és nem is tud mindent jobban. Ráadásul, a bicskanyitogató stílusa ellenére – vagy éppen azért -, de nagyon hamar megkedveltem.

Úgy érzem, hogy Collen Hoover-rel való megismerkedésemet nem is kezdhettem volna másik olvasmánnyal.
Ez a regény egyszerre mindennapi és különleges.
Csodálatos és szívfájdító.
Olvasná is az ember, de mégse akarja, hogy elfogyjanak a lapok.
Egy nap talán megtalálom a saját Ridge-met.
Egy nap talán én is meghallom a szívem dobogását.
Egy nap talán…