Colleen Hoover: Vallomás {Extrával}

„Anyukám azt szokta mondani, hogy vannak emberek, akiket szép lassan megismerünk, és vannak, akiket mintha már a legelső pillanattól kezdve jól ismernénk.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 344
Fülszöveg:
Mi ​mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?
Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt.
Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút.
Ahhoz, hogy megmentse a kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.
A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el.

Colleen Hoover írónőt nagyon sokan szeretik a környezetemben, én eddig csak az Egy nap talán című regényét olvastam.
Hatalmas elismerés, és büszkeség, amiért ez a regény is a polcomon lehet, méghozzá azért, mert a Könyvmolyképző kiadó recenziós példányt biztosított belőle számomra. Nagyon szépen köszönöm!

Hősnőnk Auburn, aki Dallasban próbál megállni a saját lábán, de valahogy semmi nem jön neki össze: a munkája nem teszi boldoggá, a magánélete is enyhén szólva romokban. Ám amikor egy hirdetést talál az egyik művészgalérián, miszerint sürgősen kisegítőt keresne, úgy dönt, beleugrik az ismeretlenbe.
Owen Gentry-nek azonban nem csak a festményei különlegesek, hanem ő maga is. A két fiatal között hamar szikrázni kezd a levegő, de vajon elég erősek-e ahhoz, hogy a közéjük ékelődött ezernyi titok ellenére is a másikat válasszák?

Igazából voltak is elvárásaim, meg nem is. Ahogy néhány véleményt olvastam, megosztó a regény,  van, aki nagyon szereti, van, aki kevésbé.
Szeretem az ilyen könyveket, mert sose tudom előre, hogy én melyik csoportot fogom képviselni, és mindig izgalommal állok neki a könyvnek.
Vajon, amit mások nem szeretnek, az nekem is böki majd a csőrömet? Vagy épp ellenkezőleg, nem találok benne kivetnivalót?

Az én kapcsolatom Colleen Hoover felettébb érdekes, ugyanis sokakkal ellentétben nincs a kedvenc írónőim között. Mégis lehet a regényei lapjai közt valami varázslat, ami miatt az ember nem tudja letenni.
Legalább is én így jártam. Este fél tízkor kezdtem el olvasni, aztán már csak azt vettem észre, hogy hajnali hármat mutat az óra, én pedig befejeztem a könyvet. OMG momemt a köbön.
Furcsa vagyok és nem is tudok kiigazodni magamon. Mert volt nem egy, nem kettő olyan pillanat, amikor nem tudtam, hányadán állok a könyvvel, mert idegesített. Szó szerint a szememet forgattam attól a nagy adag szappanoperától, ami majd 350 oldalba belefért…
Mégis, valami ott motoszkált bennem, hogy a néhány negatív pillanat miatt ne hagyjam abba.

Annyi titkolózás van ebben a könyvben, ami megdolgoztatna egy FBI ügynököt is. Csupán egy két elejtett információt kapunk, amik egyszerűen nem akarnak összeállni az ember fejében kerek egésszé; és mit ne mondjak, ez elég nagy motiváció arra, hogy csak még egy oldalt elolvasson az ember. Hátha, a következő fejezetben legalább az egyik szitu megoldódik, de nem. CoHo természetesen az utolsó percig vár, hogy összerakja nekünk a mozaikdarabkákat egyetlen nagy képpé.

Ha már képeket említek: imádtam a könyvben a festményeket. Egyedivé és különlegessé tette az egész regényt, élvezet volt őket nézegetni. Aztán amikor hozzáolvassa még az ember az adott vallomást is… elgondolkodtam, milyen jó lenne, ha valóságban is lennének ilyen különleges művészek, akik színekké és alakokká változtatják az ember szavait.

És akkor lassan el is érkezem szereplőinkhez: Auburn az egész történet középpontja, akitől kiindul, és akinél összefutnak a szálak.
Azt mondják, hogy az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér, és erre ez a fiatal nő a tökéletes példa. A szívében őrzi egy fiatal fiú emlékét, akit sajnos elvett tőle az élet. Ha volt ebben a könyvben karakter, aki két mondattal a szívembe lopta magát, Adam volt az.
Ám mégis föláll a veszteségből, éli tovább az életét, és ugyan évekkel később, de megnyitja újra a szívét.
Sokszor éreztem úgy, hogy Owen pont olyan színes, és különleges személyiség, mint a képek, amiket fest. Igen, hibázik, nem is kicsit, de képes ezt észrevenni és igyekszik mindent megtenni, hogy a helyzet megváltozzon. Örülnék, ha a valóságban is léteznének Owenek. Vagy épp a Vallomás galéria. Birizgálja a fantáziámat, hogy vajon az én szavaim miként születnének újjá a vásznon.
Nagyon örültem neki, hogy a könyv váltott szemszög, így mindkettőjük gondolatait megismertük.
Lydiát és Trey azon két karakter a könyvben, akit lapról lapra jobban megvetettem, és titkon azt kívántam, omoljon már rájuk egy ház, vagy valami, csak egy ideig ne kelljen a nevüket a lapon látnom. Lydia se volt piskóta, de nálam Trey verte ki a biztosítékot. Én bírom a…khm…mondjuk ki, seggfej férfi karaktereket, de amit ő művelt, az túl ment egy határon. És az az igazán szomorú az egészben, hogy ilyesmi a valóságban is bármikor megtörténhet bárkivel.
AJ viszont üde színfolt volt a történetben. Amolyan napsugár, aki áttör az élet sötét felhőin. Emory-ról nem is beszélve; simán elfogadnék egy ilyen kissé lökött, de szerethető lakótársat.

Sokat agyaltam, még ennek a bejegyzésnek a végére értem, hogyan is kellene összegeznem a véleményem: még mindig sok érzelem kavarog bennem, így nem egyszerű.
Néha az agyamra ment a regény, aztán szerettem volna én is egy lenni a szereplők közül.
Volt, hogy félre akartam tenni, aztán öt perc múlva nem tudtam letenni.
Egyszer nevettem, egyszer pedig elérzékenyültem.
Ez az én vallomásom….

Bejegyzés EXTRA

- Ki is Danny O’Connor? -

Colleen Hoover a köszönetnyilvánításban említi meg Danny O'Connor nevét, hiszen a regényben található festmények az ő munkái.
Kicsit utánanéztem a férfinak, illetve összemontázsoltam nektek, még néhány - a regénytől független - festményét is.

Danny O’Connor Liverpool-ban él és alkot, és saját maga így nyilatkozik a munkáiról:
„Munkám a kontrasztok ünneplése, elsősorban olyan portrékra és figurákra összpontosítok, amelyek szemben állnak más művészi hatásokkal.
Inspirálnak a különböző stílusok, az illusztráció, a karakterábrázolás, a graffiti és a tetoválás, amelyek az absztrakt expresszionizmus, a kubizmus, a futurizmus, a szecesszió, a modernizmus és a konstruktivizmus között olyan sokféleképpen keveredhetnek, hogy hiperstilizált és elvont műveket hozzanak létre. A kontrasztok nagy szerepet játszanak abban, amit csinálok, ez talán a leghangsúlyosabb jellemzője minden munkámnak egyik vagy másik módon. Szeretem a természetes módon áramló vonalakat élesekkel keverni, a színes felületeket réteges rendetlen festékkel megbontani. Úgy próbálok festeni, hogy alkotásaim egyszerre legyenek szinte futurisztikus módon modernek, ugyanakkor igyekszem a nyers hagyományosság esztétikumát is megtartani.
A festményekre rétegenként viszem fel a festéket, így kapnak nagyszerű mélységet.
Ecsetet és festéket használok, de használok más eszközt is, mint például korrekciós folyadék, festékpor, festékjelölők, textúrapaszták, faszén, grafit, olajpálca vagy kollázs.
Ecseten kívül dolgozok kefével, az ujjaimmal, festékhengerrel, bottal, papír és karton segítségével.
Csak így tudom elérni, hogy a festék attól függően, milyen képet szeretnék csepegtethessem, fröccsentsem, permetezhessem, nyomhassam, vagy összeolvasszam a vásznon.

(Forrás: ITT)

További képek: Instagram