Rachel Gillig: Két ferde korona (A pásztor király 2.)

Ő maga a mágia, az egyensúly. Örökkévaló.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 408

Fülszöveg:

Elspethnek szembe kell néznie a tettei következményeivel, amikor Ravynnal veszélyes küldetésre indulnak, hogy megmentsék a királyságot. A zsarnoki uralkodó és a fekete mágia kötelékében vergődő királyság veszélyben forog. Elspethnek és Ravynnak sikerült

összegyűjtenie a Gondviselés kártyáit, egy kivételével: a legfontosabb, az Éger ikrek kártyája még hiányzik.

Ahhoz, hogy még a téli napforduló előtt megleljék a kártyát, és a segítségével felszabadítsák a királyságot, be kell venniük magukat a veszedelmes, ködös erdőbe.

Az egyetlen, aki a segítségükre lehet ebben, az az a szörny, aki Elspeth fejében él: a Lidérc. A szörny, aki már nem szívesen osztozkodik tovább…

Tavaly olvastam a duológia első részét az Egy sötét ablakot és nagyon tetszett. Izgalmas volt, újszerű, szóval még szép, hogy akartam a folytatást.

Ezzel a kötettel viszont nem kicsit vagyok bajban. De a recenziós példányt itt is köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak.

Ha nem olvastad az első részt, az értékelés enyhén spoileres lehet.

A királyságot elborító köd és sötétség egyre veszedelmesebbé válik, így hőseinknek nincs más választása: muszáj, hogy egyesítsék a paklit. Már csak az Éger Ikrek hiányzik, annak helyét viszont csak a Lidérc ismeri.

Szóval kis csapatunk beleveti magát a ködbe, a fák közé, anélkül, hogy biztosak lehetnek-e abban túlélik-e egyáltalán ezt a kalandot.

Nem igazán tudtam, mire számítok a folytatástól, mondhatni pont olyan vetettem bele magam a történetbe, mint hőseink az erdőbe. Aztán a hajam vonaláig szaladt a szemöldököm, mert míg korábban csak Elpshet volt az elbeszélő, itt Ravyn és Elm nézőpontját is megkapjuk...

A cselekmény is két szálra bomlik szét.

Újra rádöbbentem, hogy én nem vagyok az a típusú olvasó, aki oda meg vissza van a világépítésért, márpedig itt aztán bőven megkaptuk azt a háttérvilágot, amit az első kötet felépített. Nemhogy oldalakon, hanem fejezeteken keresztül ismerjük meg azt, mi történt, miért történt? Oké, az elején még érdekelt is, aztán egy idő után azt éreztem, hogy az egész Lidérc/Pásztor király szál csak azért létezik, hogy legyen mivel kitölteni a cselekményszálát. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, viszont egy idő után zavarossá vált számomra, és igazából hiába akart nekem Rachel Gilling válaszokat adni, csak még több kérdésem lett: a leghangosabb pedig úgy hangzott: ez. mégis. mi. a. fene??? Csak ültem és pislogtam... Aztán aludtam egyet erre az élményre, de van egy-két jelenet, amin még mindig nem tudok túllépni. Lehet, újra kéne olvasnom.

Az egyik legnagyobb hiányérzetem maguk a kártyák amúgy: csak a Leányról, a Kaszásról, és a Lidércről esik szó. Meg egyszer-egyszer a Tükörről, és a Kehely is előkerül talán két jelenetben. De mi van a többivel? Komolyan senki nem használta? A Fekete ló előkerül, de az nem újdonság, ahhoz sokszor nyúltak az első kötetben is. Irtó érdekes világfelépítési elem ez a kártyás rendszer, de véleményem szerint nem volt eléggé kihasználva.

Miközben a szereplőink egyik fele igyekszik túlélni, a másik egy másfajta kihívással néz szembe. Nos, azt hiszem, továbbra se rajongok az udvari intrikákért pedig itt aztán az volt bőven. Soha nem hazudtam nektek, és maradok őszinte továbbra is: nem értem, egyszerűen nem értem, miért szereti a többség ennyire ezt a szálat? Én minden fejezetnél alig vártam, hogy visszatérjünk az erdőbe Ravynhoz meg a Lidérchez. Persze, meglehet, hogy ennek csak az-az oka, hogy nem vagyunk egyformák.

Ó, és ha már szereplők: csúnya dolog volt ám a korábbi főszereplőt szépen betolni az árnyékba. Én az első részben kifejezetten kedveltem Elspethetet, itt viszont elszomorítóan keveset kaptam belőle. Mondjuk kárpótolva lettem sok-sok Lidérccel, még mindig zseniális karakter, imádtam a megszólalásait, azt, ahogy egyre jobban megismerjük a motivációját az indokait. Ez a kaland őt is átformálta, még ha nem is számított rá.

Ravyn én továbbra is kedvelem, érdekes, többrétű karakter. Ugyan ő okozta bennem a legtöbb kérdőjelet ebben a részben az a megingathatatlan kitartás és szeretet ami folyamatosan hajtotta előre... becsülendő. Ha végiggondolom, ő önmagáért sosem küzdött igazán, csak a szeretteiért.

Na és akkor itt van Elm. Csak futtában beleolvastam a véleményekbe vele kapcsolatban, de mindenki imádja. Komolyan, indokoljátok már meg nekem: m i é r t? Persze, sokkal jobban megismerjük itt őt (nézőpontkarakterré vált, ez a legkevesebb), de valahogy nem értettem igazán a motivációja nagyon sokáig. A végére tisztult, csak ehhez mondjuk el kellett olvasnom többszáz oldalt. Mondjuk határozottan jobb ember mint a testvére, és érdekes volt látni azt is, hogy Ravyn nélkül is megáll a lábán nagyon jól.

Ione nem lett nézőpontkarakter, de elég nagy fejlődési utat járt be az első kötet teljesen mellékszereplőjétől idáig, az biztos, elvégre volt róla egy véleményem a könyv elején, ami szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett a végére. Róla simán olvasnék egy spin-offot vagy novellát még.

A duológia összességében pozitív élménnyé vált, és a Két ferde korona is tetszett, még ha nem is vagyok maradéktalanul elégedett. Ez a kötet, amiben a férfiak mélyre ásnak és átírják a történelmet. Gyere és merülj el a múltban, a Gondviselés kártyáiban és a rejtélyes Lidérc meséjében.