John O' Leary: Tűzben égve

„Nézz a tükörbe! Szeresd, amit ott látsz! Mosolyogj önmagadra! Fogadd el önmagad!”

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 288
Fülszöveg:
A szerző 1987-ben, kilencéves korában szörnyű balesetet szenvedett: a teste csaknem száz százaléka megégett. A felépülésére semmi esélyt nem láttak az orvosok. Az erős, élni akaró kisfiú azonban túlélte a túlélhetetlent. Öt hónapot töltött kórházban, ahol tucatnyi bőrátültető műtétet végeztek rajta.
Felnőttként hiszi és hirdeti, hogy azért maradt életben, mert mások szolgálatára rendelték. Személyes tragédiáját megmutatva, gyógyulásának gyötrelmes stációit felfedve világszerte előadásokat tart az élet útvesztőiben eltévedt embereknek. Legfőbb üzenete: mindig van választási lehetőségünk, és a reménytelen helyzetekből csak a remény, az akarat és a hit segítségével lehet kiutat találni.

Nem is hallottam eddig még erről a regényről, egészen addig, amíg Zsófi, a Kossuth kiadó marketingese nem ajánlotta nekem. Megfogott már a fülszövege is, így kértem egy recenziós példányt, amit meg is kaptam.
Egy nap alatt elolvastam, azt hiszem, hogy nem túlzok, ha azt mondom, az évem legelgondolkodtatóbb olvasmánya lett.

John O’Leary kilenc éves volt, amikor a gyermeki felelőtlensége miatt felgyulladt. Teste szinte száz százaléka megégett, öt hónapot töltött kórházban, több, mint nyolc hónap volt a rehabilitációja.
De túlélte a túlélhetetlent. Felállt, amikor senki nem gondolta volna.
És úgy döntött, felvállalja önmagát, a történetét, a sebeit, hogy másokat tudjon motiválni, inspirálni.

Ez most egy személyesebb bejegyzés lesz, mint amit általában írni szoktam, de ez a regény előhozza belőlem a saját gondolataimat.
John gyerekként megégett,nagyon csúnyán. Tele van a teste sebekkel, az emberek két csoportra osztódnak körülötte: vannak azok, akik hisznek benne, a gyógyulásában, és vannak azok, akik nem.
Valóban mindig két választásunk van: nekünk kell eldönteni, hogy az élet, vagy a halál mellett döntünk. 

Önkéntelenül is mérlegre tettem az életeket itt van John, az egész testén hegek vannak, amputálták az ujjait, tele volt a kihívásokkal az élete, mégse adta fel. 
Itt vagyok én, akinek a testén szintén sebek vannak, és az életem – igaz, más okból, mint John-nak -, de szintén kihívásokkal teli. Nem tagadom, vannak mély pontjaim, élethelyzetek, amikor kicsit megcsappan a lelkesedésem és életkedvem -  bár szerintem ilyen érzései mindenkinek vannak, és egy szintig ez teljesen normális is -, de miközben olvastam a könyvet, nagyon sok mindenen elgondolkodtam.

Főleg önmagam elfogadásán. Senki nem tökéletes, hiszen tökéletes nem létezik. Lehet, hogy valaki pattanásos, valakinek hegek vannak a testén, megint másoknak gerincferdülése van, vagy nagyobb orra, mint a megszokott, esetleg végtag deformitással született.
Megannyi fizikai, látható „fogyatékosság”, ami miatt sokszor bosszankodunk, vagy képtelen vagyunk szeretni magunkat. Mégis miért? A szeretteink szemében gyönyörűek vagyunk. Isten szemében gyönyörűek vagyunk.

Saját kép

A nézőpontunk elfogadása. A közösségi oldalon szokott néha felbukkanni egy kép, egy buszon utazó két emberről. Az egyik bal oldalra néz, nem lát mást, csak a sziklafalat, a másik viszont jobbra, így a gyönyörű tájat figyeli.  Ugyanaz az utazás, ugyanazon a helyen; a hozzáállás mégis más.
A küzdelmek nehezek. Senki, soha nem mondta, hogy ami számít az életben, az könnyű. Ugyanakkor John szépen felnyitja az emberek szemét, és megmutatja, hogy igenis, a harcokat is lehet élvezni, a harcokban is bele lehet tenni önmagunkat, szívvel-lélekkel. Talán egyedül így is érdemes. Eldönteni, hogy megcsinálom, hogy a nehézségekben is találok okot az örömre. Mert meg akarom csinálni, nem pedig meg kell csinálnom.

Hányszor érezzük/éreztük már azt, hogy csak megyünk, mint a birkák, motiválatlanul, de nem tudjuk hová tartunk. John sokat hangsúlyozza  a könyvében, hogy célokra van szükség az életben. Ahhoz, hogy eljussunk valahová, pontosan tudnunk kell, hogy mégis hová tartunk, és az se árt tudni, miért.
Állj meg egy percre, és gondolkodj el ezen: te most mit szeretnél elérni? Mi motivál arra, hogy reggel felkelj, és csináld a napodat? Megvan? Akkor ne felejts el, és ha elbizonytalanodsz, jusson eszedbe.

Ugyan John életéről szól a könyv, arról, hogy ő mit tanult a tűzesetből, de mégis úgy érzem, hogy a családja, a baráti köre is megérdemel egy misét.
A szülei, akik végig ott voltak mellette, sosem adták fel a reményt.
A testvérei, akik igazi hősökké váltak, akaratukon kívül.
Roy, aki igen is hit abban, hogy ez a fiú még járni fog, és ebben az utolsó pillanatig segítette.
Jack Buck, aki híresség volt – ego nélkül. Aki mindig figyelt másokra. Aki célt adott egy kisfiúnak.
Beth, aki képes volt a külső mögé látni, meglátni a hegek mögött a lelket, a szeretetet.
Az összes orvos, nővér, fizika terapeuta, ismerős, barát, szomszéd, akik névtelen, sokszor arctalan angyalokként ott serénykedtek egy fiú körül…aki bizony nem adta fel.

Saját kép

Nagyon sokféle érzés kavarog bennem jelenleg, szóval biztos, hogy ezt a könyvet egy ideig még emésztenem kell majd. Ugyan nem tudtam letenni, mert tudnom kellett, hogy mi fog történni, de kicsit mégis bánom, hogy így „átrohantam” a könyvön.
Talán jobban kellett volna emésztgetnem.
Na, majd következő olvasásra; mert lesz következő, az biztos.
Ez egy olyan történet lett, amit nem elég egyszer elolvasni. Elő kell venni újra és újra, mert biztos vagyok benne, hogy mindig fog tudni újat adni.
Tudjátok mi a megdöbbentő? Hogy minden esemény ellenére John nem vesztette el a hitét, sőt, ha lehet, még erősebb lett. Ezt pedig nagyon becsülöm benne.
Lukács evangéliumának 9. fejezetének 11. versében van egy találó igeszakasz: „Akinek gyógyulásra van szükségük, azokat meggyógyítom.”
Ez a könyv balzsam volt a saját lelkem sebeire is. Igazi löket az élethez, a továbblépéshez.

A szerzővel készített interjú ITT elérhető.