Szaszkó Gabriella: Vigyázz rám (Pennington-testvérek 3.) {+ Interjú}

„Nagyon erős vagy. Ezt sohase felejtsd el!”

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 496

Fülszöveg:

Chris ​Pennington pszichiátere segítségével, egy évvel a halála után osztja meg terápiájának felvételeit testérével, Daviddel, akinek élete ezek nélkül is szétcsúszóban van. Napjait főleg drogokkal és nőkkel tengeti New Yorkban, amíg aztán váratlan események vissza nem űzik gyerekkori otthonába. Davidnek újra a súlyosan bántalmazó, alkoholista édesanyjával kell élnie, aki egy baleset kapcsán az ágyához lett láncolva. Ráadásul rá kell ébrednie, hogy korántsem ismeri teljesen a múltat: a felvételek olyan borzalmak felé nyitnak kaput, amelyekről eddig fogalma sem volt. Elhatározza, hogy újra elmélyül a fájdalomban, de ez az események olyan láncolatát indítja el, amelyek ellen drogok nélkül képtelen felvenni a harcot. David életébe hamarosan beköszönt a paranoia, miközben Amy újra felkeresi, és felforgatja az életét. 
Vajon David győztesen kerül ki a múlt árnyai ellen folytatott küzdelemből? Mi rejtőzhet még a felszín alatt, amire sem David, sem Amy nincs felkészülve? Létezik még olyan kérdés, amire csak Chris tudhatja a választ?

Szaszkó Gabriella munkásságával tavaly ismerkedtem meg, és meg kell mondanom, a Pennington tesók szívszorító története már akkor levett a lábamról.

Természetesen én is beálltam azok sorába, akik köröm rágva vártak a trilógia zárókötetét. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak a regényből küldött recenziós példányt, valamint a türelmet. Mostanra gyűjtöttem magamban elég lelkierőt ahhoz, hogy elolvassam a könyvet.

Ha nem olvastad a korábbi köteteket, hagyd el a bejegyzést, mert az első két kötet ismerete nélkül bizony spoilerekbe ütközhetsz!

Ebben a kötetben visszatérünk David gondolatai közé, aki igyekszik összeszedni magát az Amy-vel való szakítás után, de azért valljuk be, nem megy neki olyan könnyen.
Az pedig csak tetőzi a lelki bajokat, amikor eljutnak hozzá a bátyja terápiás beszélgetései, majd ezután nem sokkal egy váratlan esemény miatt vissza kell térnie Glens Falls-ba.
A csontvázak pedig sorra esnek ki a szekrényből. A bátyja a halála után lerántja a leplet.
A kérdés már csak az, vajon David képes lesz-e szembenézni azzal, amit megtud? Elég erős hozzá?

Bevallom, én már azóta várok erre a könyvre, hogy Gabi elkotyogta, a harmadik kötetben sok Chris lesz.  Épp ezért olvastam végig a Beszélj hozzámot, pedig az a kötet állt a legtávolabb a szívemtől.
Épp ezért figyeltem az írónő Facebook oldalát sasszemmel, és örültem minden információmorzsának.
A nagy várakozás ellenére mégse vetettem bele magam azonnal a történetbe. December 6-a óta csücsült a polcomon és hívogatott, hogy olvassam, de egyszerűen nem nyúltam felé, nem lapoztam fel.
Kerestem magamban hozzá az erőt.
Aztán átléptem az újévbe, anélkül, hogy elmerültem volna a Pennington testvérek démonokkal, fájdalommal teli múltjában, és rá kellett jönnöm,  hogy egyszerűen hiába várok, nincs jó időpont, vagy hangulat ahhoz, hogy én ezt a könyvet elolvassam.
Akármennyit is halasztgatom, fájni fog.
Fájt is. Mint az ökölcsapás, beleremegett a szívem.

Azt hinné az ember, hogy miután ez már a harmadik kötet, és nem is ez az első nehéz témával dolgozó olvasmányom, valahogy immúnissá váltam a szenvedésre. Azt hiszem, erre sose lehet immúnissá válni. Ha pedig magyar szerző dolgozik a témával, az valahogy még inkább üt, akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy hiába nem magyar közegben vannak a szereplők, ez megtörténhet itthon is.
Épp emiatt, hiába ír Szaszkó Gabi továbbra is olvasmányos stílusban, nem tudtam a szokásos tempóban haladni. Többször megesett, hogy hajnalban félretettem, és nem tudtam eldönteni, hogy a kitudódott démonok, vagy a fáradtság miatt tiszta könny a szemem.

Ahhoz, hogy érzelmeket váltsunk ki az olvasóból, tehetség kell, és az írónő rendelkezik ezzel a tehetséggel: éreztem én olvasás közben dühöt, szomorúságot, csalódottságot, boldogságot, hitetlenséget és megannyi olyan érzelmet is, amit nem tudok még most, a könyvet befejezve se a nevükön nevezni, de ott voltak bennem, nem hagytak magamra.

Talán David miatt éltem meg a legtöbb érzelmi hullámzást. Most végiggondoltam, de a több éves olvasó múltammal se tudok kapásból mondani egy karaktert aki ennyire ambivalens érzelmeket keltett bennem: az egyik percben mérhetetlen haragudtam rá, és szívem szerint megráztam volna, hogy kapjon már észbe, a következőben meg csak szerettem, és legszívesebben megöleltem volna, amíg el nem hiszi, hogy minden rendben lesz. És ez az érzelmi hullámvasút fejezetről-fejezetre ott volt bennem. Szép, mi? Pedig általában könnyen foglalok állást a főszereplő mellett, David esetében ez halálra volt ítélve, már csak amiatt is, mert egyszer ilyen-máskor meg olyan döntést hozott. Értem én, hogy nehéz helyzetben volt, de azért mégis... Ennyit nem illik játszani szerencsétlen olvasó szívével és idegrendszerével.
Természetesen Amy se tűnt el a képletből, és lehet rám haragudni, de nekem ez a csaj továbbra is semleges. Valahogy, amíg David érzések seregeit mozgatott meg bennem, Amy nem sokat. Lehet ez amiatt is, mert tudat alatt nem akartam, hogy érzelmeket mozgasson meg, de azt is el tudom képzelni, hogy mivel ezúttal nem ő volt a középpontban, a lelkivilágom se foglalkozott vele a kelleténél többet.
Aztán ott volt Chris, aki az első kötettel elindította, most pedig pontot tett az események végére. Persze, azzal tisztában voltam, hogy még egy író se fogja feltámasztani a karakterét, (kivéve, ha fantasyregény, de ez nem az) épp emiatt voltam kíváncsi arra, hogy Gabi hogyan oldja meg a helyzetet. Jelentem, zseniális módot talált, az összes terápiás beszélgetés egy új darab volt ahhoz a kirakóhoz, amit immár három kötet óta rakosgattam a szereplőkkel. Válaszok a fel nem tett kérdésekre, és bizony tőrök a szívemben. Christopher Pennington szavai könnyeket csaltak a szemembe, gombócot ültettek a torkomba. Más perspektívába helyeztek egy olyan képet, ami így vált teljessé. Nagyon de nagyon kellettek ezek a részek a könyvbe, még akkor is, ha megviseltek.

Mr. Trent és Justin karakterét is nagyon megszerettem, ahogy Arthurt is. Ők voltak azok a mellékszereplők, akik ugyan nem kaptak eget rengető szerepet, de tudom, hogy sokat adtak a történethez, már azáltal, hogy benne voltak. Tudom, hogy valószínűleg többet egyikőjükről se fogok olvasni, az agyam ennek ellenére azért tovább szőtte az életük alakulását. Főleg Justin-ét.

Amennyire nehezen álltam neki a kötet olvasásának, olyan nehezen engedem a Pennington-testvérek trilógiát.
Méltó befejezés, minden szál szépen elvarrásra került benne, az összes, eddig ismeretlen titok ismeretté vált. Megkaptam azt a fajta feloldozást, amire vártam, amit szerettem volna.
Azonban tudom, hogy hiába van vége, David és Chris Pennington már örökké a szívemben marad. Mind a ketten képesek szeretni, és őket is lehet szeretni.
Nagyon de nagyon.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Szaszkó Gabriellával -

Hikari: Nemrég fejeztem be a trilógiádat, a szívem valahol az összetört-de-mégis-gyógyult állapotban van jelenleg. Így az első kérdésem: számodra milyen érzés volt befejezni a trilógiát?

Szaszkó Gabriella: Befejezni egy regényt is elképesztő érzés, de a Vigyázz rám utolsó szavainak leírására pontosan emlékszem. A krakkói erkélyünkön fejeztem be, és persze én is sírtam. Számomra a 2012 és 2015 között időszak nagyon nehéz volt. A Pennington-testvérek trilógia alatt kellett igazán felnőnöm, új országba költöztem, átgondoltam, mit is akarok kezdeni az életemmel, új karrierbe kezdtem. A trilógia befejezésekor már megérkeztem valahova, talán ez is érződik az utolsó oldalakon. Sikerült magamban is helyretennem pár hiányzó kirakóst.

H.: Egy trilógia megírása vélemény szerint más, mint egy önálló regényé. Mit gondolsz, változtál az alatt az idő alatt, amíg a kötetek íródtak, illetve megjelentek? Ha igen, miben?

Sz. G.: Ez is kapcsolódik az előző válaszomhoz. Nagyban változtam. 2012-ben, amikor nekiálltam a Maradj velemnek még úgy volt, hogy pszichológusként fogok dolgozni Magyarországon, de aztán visszaterelődtem az íráshoz, kimentem Kanadába két hónapra, ami megváltoztatta az életemet. 2015-re menyasszony lettem, Lengyelországban éltem, és letisztáztam magamban, hogy író akarok lenni. A Vigyázz rám utolsó szavainál már nem tűnt elérhetetlen álomnak az íróság, már voltak eredményeim és a Maxim kiadó is kacsingatott az első kötet felé. 2016-ban pedig minden megváltozott. A Pennington-testvérekben a saját fájdalmam jelenik meg más formában. Hozzá kell tennem, hogy ebben az időszakban erősen küzdöttem az agorafóbiámmal és pánikbetegségemmel, ami szinte a négy fal közé kényszerített. Ez az a fájdalom, ami süthet a lapjaimról. A megjelenéseik alatt pedig hát író lettem, szerkesztő és fordító, elköltöztem Angliába. Szóval a Pennington-testvérek hosszú úton kísért engem végig 2012-től 2018-ig.

H.: Hosszú utat tettél meg te is, a karakterek is, amíg ide jutottunk. Mennyire vagy képes előre tervezni? A legeslegelején tudtad, mi lesz a zárás, vagy inkább kötetről kötetre alakult a történet?

Sz. G.: Nagyon keveset tervezek előre. És fogalmam sincs, mikor jöttem rá egy-egy fordulatra. Eleve, amikor a Maradj velem-nek nekiálltam, még azt se tudtam, hogy meglesz-e belőle egy regény, nemhogy három. Aztán iszonyatos hiányérzetem támadt a végén, így lett belőle még két könyv. Általában egy-egy jelenet felbukkan a fejemben, azokat pár szóban le szoktam jegyzetelni, de nekem a spontán írás sokkal jobban működik. Írás közben egyre és egyre több gondolatom lesz, így egy regény felénél már többet látok előre. A Vigyázz rám nagy fordulatait fogalmam sincs, mikor is találtam ki pontosan. 

H.: Talán mondhatom azt, hogy lelkileg ez volt az egyik legkeményebb kötet a három közül (számomra, szorosan az első után). Téged megviselt a megírása? Mivel kapcsoltál ki, ha ki akartál szakadni Glens Falls-ból?

Sz. G.: Nagyon érdekes ez a kérdés. Éppen most, a Libris könyvbemutatón decemberben sikerült megfogalmaznom erre a választ. A Vigyázz rám-ot egy olyan sötét korszakomban írtam, amikor az agorafóbiától az utca sarkára is alig mertem elmenni egyedül, a szorongás és a pszichoszomatikus tünetek nem hagytak nekem egy perc nyugtot sem, alig tudtam aludni, folyamatos halálfélelmem volt. Szóval, azt kell, hogy mondjam, hogy én Glens Fallsba menekültem a saját gondolataim elől. David fájdalma az én fájdalmam volt más formában. Egyedül ezeknek a történeteknek az írása tudta megszakítani a folyamatosan áramló szorongással kapcsolatos gondolataimat. A történet végére pedig én magam is jobban lettem. 

H.: Mennyire volt más érzés David illetve Chris hangját megszólaltatni? Ha választanod kéne, hozzád melyik Pennington áll közelebb és miért?

Sz. G.: A fiúk teljesen elkülönülnek a fejemben, teljesen más érzés őket beszéltetni. Bár Chris egyes szám első személyben még csak egyetlen novellát írtam, az kicsit furcsa érzés is volt. Annyiban mind a ketten nagyon hasonlítanak, hogy nehéz a közelükbe férkőzni, csak másképp. Valószínűleg David áll hozzám közelebb, mivel az ő hangjával kezdtem el a történetet, és nagyon szerettem írni a szarkasztikus, kiakasztó cselekedeteit. *mosoly*

H.: A kötet egyik fontos építőköve Chris terápiás anyagai. Mennyire jelentett kihívást ezeket a részeket hitelesen átadni?

Sz. G.: Nagyon sokat jártam én is életem során terápiára, összeadva jó pár évet kitesznek, emellett klinikai pszichológia mesterszakot végeztem, így tudtam, hogyan épül fel egy terápiára. Ennek ellenére kihívás volt, mert tudtam, hogy egy teljes pszichoterápiát nem tudok felvillantani a könyvben. Így a terápiás felvételekre mintegy kivonatként tekintek (ha felolvasnál egy beszélgetést, semmiképp nem tartana ki egy órát). Ráadásul Chris ugye pszichiáterhez járt, akik sok esetben csak a gyógyszerezéssel foglalkoznak, így ráfoghatjuk, hogy ezért sem nem mentem bele mély pszichoterápiás módszerekbe a leírások során, a lényegre akartam törni, hogy Christ jobban megismerhessük. Szóval az írás élvezhetősége bizonyára csonkította egy valós pszichoterápia képét.

H.: David kapcsán megjelenik a kötetben az írói blokk, ami vélemény szerint létező állapot szerzőknél. David úgy küzdött ellene, hogy igazából nem küzdött, elengedte az írást. Neked van bevált módszered írói blokk ellen, vagy inkább Stephen King-hez hasonlóan munkaként fogod fel, és akkor is leülsz írni, amikor úgy érzed, nem megy?

Sz. G.: Valahol olvastam, hogy az írói blokk illúzió, amit magunknak teremtünk, és ezzel egyetértek. Ha valamire rászorongunk, hogy nem tudjuk csinálni, akkor már később akkora gát alakul ki bennünk, hogy tényleg képtelenek vagyunk rá. Az író blokknál nekem valószínűleg az válna be, hogy megpróbálom elengedni ezt az érzést, nem felnagyítani ezt a problémát. Lehetséges, hogy én is szünetet tartanék Davidhez hasonlóan. Egyébként Kingnek van egy írói blokkal küzdő karaktere, aki nagyon megmaradt bennem. A tóparti kísértetek (Bag of Bones) főszereplője a felesége halála után küzd hatalmas blokkal, az ő írói blokkja hatott az én Davidem érzéseire.

H.: Visszatérő probléma volt David életében a drogozás, és bevallom, ezért haragudtam rá. Valóban ilyen nehéz elmenni egy NA ülésre, ahogy ő beállította magában? Ezzel a témával kapcsolatban sokáig nem engedett, akárki felvette támadásnak vette.

Sz. G.: A függőség szerintem iszonyatos frusztrációt vált ki másokból, a hozzátartozókból meg főleg. A drogosokra mindenki haragszik, ambivalens érzéseket keltenek bennünk, főleg, ha közeli emberekről beszélünk. Nehéz elmenni egy NA ülésre, mert ott csoportterápián kell kimondanod a problémáidat, ráadásul minden függőnek nehéz eljutnia egyáltalán arra a szintre, hogy beismerje a függőségét, és felismerje azt, hogy nincs hatalma egy szer felett, amit ő választott magának. A függőség olyan téma, ami folyamatosan foglalkoztat engem, biztosan vissza fogni még térni nálam más formában is.

H.: Az édesanya karaktere kötetről kötetre nem hagyott békét a karaktereknek. Külföldön milyen statisztikái vannak a családon belüli erőszaknak? A hatósági szervek mennyire képesek fellépni, tenni ellene? Egyáltalán derülnek ki esetek gyermekkorban, vagy inkább, mint a Pennington testvérek esetében, felnőttként fordulnak az érintettek segítségéért?

Sz. G.: A gyermekbántalmazás folyamatos problémát jelent a világban. A statisztikák azt írják, hogy az Államokban 3.6 millió gyereket küldenek be a gyermekvédelmi szervezetekhez, és állítólag nyugaton is borzalmasan kiugranak az adatok. A számok egyébként minden országban brutálisak, és a mai napig nagyon nehéz a felismerés, mert a családok ügyébe komoly dolog beavatkozni. Nekem a másik nagy problémám azzal van, hogyha fel is ismerik a bántalmazást, akkor Magyarországon maximum állami gondozásba kerülhetnek ezek a gyerekek vagy ideiglenes nevelőszülőkhöz, ami sokszor éppen olyan trauma, mintha otthon maradtak volna. Ráadásul ezeknek a gyerekeknek a fejében ez a normális, kisebb korukban végképp nincs összehasonlítási alap, hogy ennek nem így kellene történnie. Az emberek körében pedig sokszor nem ismertek ennek a hosszú távú, felnőtt létre gyakorolt hatásai. Mindannyian viselünk magunkon nyomokat a gyerekkorukból, amikre van, hogy sose ébredünk rá. Szerintem sok áldozat nincs is tisztában azzal, hogy gyerekkori traumák nyomát viseli magán. De szerintem sokszor felnőtt vagy serdülőkorban kezdenek jobban kibukni a problémák. Margaret Pennington esete persze szélsőséges, vannak ennél sokkal kevésbé bántalmazott és elhanyagolt gyerekek is, akiknek szintén komoly hatással van a felnőttkorára az elhanyagolás. 

H.: Az egyik kedvenc karakterem lett Mr. Trent. Esetleg neked is olyan tanárod volt, mint ő, aki észrevette a tehetséget, és igyekezett ott segíteni, ahol tudott? Több ilyen emberre lenne szükség a szakmán belül, azt hiszem.

Sz. G.: Teljesen igazad van, hogy több ilyen emberre lenne szükség a tanári szakmán belül. A gimnáziumban nagyon sok tanárom volt, aki valamilyen formában inspirált, nem pontosan úgy, ahogy Mr. Trent, de az irodalomtanárom mindig felolvastatta az esszéimet az osztály előtt. Emellett az angol, a történelem és a matektanárom is mély nyomott hagyott bennem a gimiből, még akkor is, hogyha nem pontosan az írás felé tereltek, de támogatóak, inspirálóak és megértőek voltak. 

H.: Olvashatunk még a Pennington testvérekről, vagy végleg el kell engednünk őket? Mik a terveid a jövőre nézve?

Sz. G.: Úgy fest, képtelen vagyok elengedni a Pennington-fiúkat, ugyanis tavaly augusztusban elkezdtem egy előzménykötetet James főszereplésével, ami egy kicsit megmutatja a hátteret, felvillantja, hogyan is ismerkedtek meg Margarettel, hogyan is került bele ebbe a helyzetbe. Nagyon élvezem ennek a könyvnek az írását is. De ennél is izgatottabb vagyok attól, hogy idén érkezik a Kora február című regényem, ami egy duológia első része. Ez inkább az életkezdési válságot, a kapcsolatokat domborítja ki egy rockbanda és egy lány történetében. Kicsit könnyedebb regény lesz, de komoly kérdésekkel, és nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok majd hozzá szólni!

Ismét csak köszönöm, hogy időt szakítottál az interjúmra, Gabi.

*Hikari